Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Az 1920-as években Martin Buber filozófus bemutatott és szavakba öntött egy lényeges megkülönböztetést a másokkal való kapcsolatainkban és az abból adódó énképünkben – ennek fontosságát egyre inkább felismerik. Felvetve azt, hogy énképünket nem elszigetelve alakítjuk ki, hanem inkább másokkal meglévő kapcsolatainkon át, továbblépett, és azt mondta, hogy amikor másokhoz úgy viszonyulunk, hogy ők tudatosak, vannak érzéseik, élményeik, vágyaik és céljaik, akkor „én-te” énképet alakítunk ki. Amikor másokhoz mint tárgyakhoz viszonyulunk, amelyeknek nincs jelentékeny vágyuk, céljuk, vagy saját tudatosságuk, akkor „én-az” énképet alakítunk ki. Én-te énképet alkotva tiszteletet és érzékenységet mutatunk mások és önmagunk iránt. Én-az énképet alkotva hajlamosak vagyunk másokhoz mint felhasználandó tárgyakhoz viszonyulni. Ez az én-az énkép a természet, az állatok és más emberek egyre gyengébb és személytelenebb képéhez vezet, és belső megkeményedéshez, ami megvéd minket bárki vagy bármi fájdalmának az érzésétől, akit vagy amit használunk, fogyasztunk vagy kihasználunk. Buber szerint az én-az énkép belső érzéketlenséget kíván meg és táplál, ami örökké fokozódó sóvárgáshoz vezet, hogy több dolgot fogyasszunk. Ez az ironikus és lehetetlen kutatás a boldogság és beteljesülés után a tárgyiasított, különálló, sóvárgó én által, amely másokat élvezet és nyereség céljából használandó eszközökké redukál, ez az elsődleges hajtóerő a fogyasztói társadalom, elszabaduló iparosodás, nagyvállalati kapitalizmus és környezeti és társadalmi pusztulás mögött, amit ez a mentalitás elkerülhetetlenül megjelenít.

Míg Buber meglátásai feltétlenül provokatívak és tanulságosak, úgy tűnik, nem vette észre az én-az énképért felelős mélyebb dinamikát: a születésünk óta tanult ételválasztásokat, amelyekben rejtélyes, érzékeny és értelmes lényeket folyamatosan és kétely nélkül puszta étel-tárgyakká redukálunk, hogy használjuk, megöljük és megegyük őket.

Figyelemreméltó, gondolhatnánk, hogy Buber nem vette észre ezt az elég nyilvánvaló összefüggést több, mint 40 éven át elmélkedve és írva az én-te és én-az mentalitásokról. Még inkább figyelemreméltó viszont az, hogy az utóbbi száz évben a természettudományok, humán tudományok és humán tárgyak sok ezernyi vezető írója és kutatója közül láthatólag senki, egyetlen mondatot sem produkált a témában! E nagy elmék koruk leginkább újító és bátor alakjai közé tartoztak, akik hajlandók kockáztatni a vitát és merészen ajánlanak a világnak új gondolatokat a szociológiában, társadalomelméletben, pszichológiában, filozófiában, rendszerelméletben, tudományban, gazdaságtanban, történelemben, kormányzásban, antropológiában, teológiában, összehasonlító vallástanban és spiritualitásban. (1) Hogy lehet az, hogy ami oly központi és nyilvánvaló az életünkben és gondolkodásunkban – bánásmódunk a haszonállatokkal –, azt oly sokan, oly sokáig figyelmen kívül hagyják, és láthatatlan számukra? Hátborzongató elgondolkodni a modern kor nagy elméi által és róluk alkotott könyvek, cikkek, esszék, előadások és dokumentumfilmek hegyein – és észrevenni, hogy mennyire kimondhatatlan ez a téma. A gondolat, hogy a rutinszerű erőszak a haszonállatokkal szemben a fő hajtóerő lehet az emberi szenvedés és háború mögött, sikeresen maradt gyakorlatilag teljesen elképzelhetetlen a mai napig.

Még a radikálisabb jelenkori hangok sem voltak hajlandók vagy képesek komolyan foglalkozni a kérdéssel, mint ahogy gyakorlatilag az összes író és vezető sem az emberi potenciál, spirituális, környezeti, társadalmi igazságossági, holisztikus egészségi és békemozgalmakban. (2) Ez semmiképp sem akar kritika lenni e remek emberek, hozzájárulásaik és gondolataik felé, hanem inkább azt az elképesztő ellenállást kívánja hangsúlyozni, ami kultúránkat jellemzi, amikor szembesül az azt meghatározó viselkedéssel, ami oly áthatóan nyilvánvaló, mint a sajtburgerreklámok és a sült csirke, de ugyanakkor oly láthatatlan, mint a levegő, és nyugtalanítóan megközelíthetetlen.

Ez amiatt van, hogy mind beleegyeztünk abba, hogy ezt az igazságot mindenáron figyelmen kívül kell hagyni. Carl Jung egyik számottevő hozzájárulása volt az árnyék őstípus (archetípus) karakterének kifejtése: az, ami az én és amit magába foglal, de tagad és elnyom. Bár el van nyomva, az árnyék hallatni fogja hangját, és mindig ártalmas és talán alattomos módokon fog kivetítődni. Rossz bánásmódunk a haszonállatokkal messze a legnagyobb kulturális árnyékunk. Kollektív bűntudatunk nemcsak arra késztet minket, hogy elrejtsük az erőszakot, amit megeszünk, hanem arra is, hogy áttegyük a gyakorlatba: agresszív életmódunkban, filmekben, könyvekben, játékokban és más médiában, és az erőszakban, amit közvetlenül vagy közvetve egymással szemben elkövetünk.

Tartalomjegyzék