Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Article Index

„Nem kellene azt hinnünk, hogy minden lény az ember létezése kedvéért létezik. Ellenkezőleg, az összes többi lény is saját kedvéért lett szánva, és nem bármi más kedvéért.”
– MAIMONIDÉSZ

 „Ha valaki higgadtan nézi azt a zűrzavart, amit az ember a történelemből csinált, nehéz elkerülni azt a következtetést, hogy valami beépített mentális rendellenesség sújtja, ami az önpusztítás felé űzi.”
– ARTHUR KOESTLER


A haszonállatok árucikké és rabszolgává tételének és megölésének univerzális gyakorlatához a tudatosság elfojtására van szükség, és ez hozza létre azt a „beépített mentális rendellenességet”, ami nemcsak önmagunk, hanem e Föld más élőlényeinek és rendszereinek elpusztítása felé is űz minket. Mivel a haszonállatok kizsákmányolásának és a kegyetlenkedésnek ez a gyakorlata mostanra normálisnak, természetesnek és elkerülhetetlennek számít, ezért láthatatlanná vált. Bár ez alapvető, lényegében továbbra is figyelmen kívül hagyják a folytonos nyilvános vitákban arról, hogy miért vannak a létező problémáink, és hogyan oldhatjuk meg azokat. A figyelmesség eme hiánya klasszikus értelemben tragikus. (Az ókori görög tragédiákban a főhős minden esetben jellemének hibái miatt bukik el és pusztul el, melyek közt legfőbb az önhittség és korlátoltság.) Ez nyilván abból a tényből fakad, hogy az írók, szónokok, kutatók, teológusok, orvosok, politikusok, üzletemberek, gazdaságkutatók, a vezető és befolyásos pozíciókban lévők, és mindenki más, mind rendszeresen esznek kegyetlenül tartott állatokból származó ételeket, és közösen inkább eltussolnák e viselkedés felkavaró következményeit.

Kultúránk arra bátorít minket, hogy mind legyünk mindenevők. A „mindenevés” találó leírása lett kultúránknak, ahogy globális ökoszisztémákat fogyaszt el és tesz tönkre. Ez ironikus módon igaz egyéni szinten is. Az élelmiszertermelés iparosodása miatt mesterségesen színezett, ízesített, finomított, feldolgozott, sugárkezelt, manipulált és vegyszerekkel teli termékeket eszünk, megerősítve, hogy lényegében véve bármit és mindent megeszünk. Szakadatlanul bombáznak minket a cégek hirdetései, hogy nyeljünk le bármit, és hála jól begyakorolt képességünknek, hogy tudatosságunkat elzárjuk attól a horrortól, amit étkezéseink során rendszeresen elfogyasztunk, tudatosságunkat könnyű hasonlóképp elzárni az ételünkben lévő mérgező tartósítószerektől és vegyszermaradványoktól. Még akár büszkék is lehetünk arra, hogy nem vagyunk válogatósak abban, amit megeszünk. Amellett, hogy ez megbízható profitot nyújt az egészségügynek és a gyógyszeriparnak, ez a mentalitás vezet el közösen létrehozott „mindent faló” kultúránkhoz. Falánk étvággyal mohón vágyakozik, hogy szinte bármit elfogyasszon, a természet szépségét és sokszínűségét átalakítva kütyükké, játékokká és ételekké, amikért sóvárgunk, és amik sose elégítik ki belső éhségünket, de elkerülhetetlenül figyelmünk elterelődéséhez, szenvedélyrabsághoz, frusztrációhoz és a környezet pusztulásához vezetnek. Falánk éhségünk terhét az állatok viselik, mindig sebezhetőn. Szenvedésük végül visszatér hozzánk is.

Az állatok elfogyasztása így a fogyasztói társadalomnak – modern világunk álvallásának – a fel nem ismert alapja. A fogyasztói társadalom csak akkor virulhat, amikor szétválasztva érezzük magunkat, és ezt fogyasztással kívánjuk helyrehozni, ami egy torzult kísérlet a magasabb renddel való újbóli kapcsolódásra. Mivel legnagyobb érzéketlenné válásunk az evéssel – fogyasztásunk legszentebb, nélkülözhetetlen és meghatározó tettével – jár együtt, ezért szükségszerűen érzéketlenné vált fogyasztók leszünk, egyre fokozódó falánk étvággyal. Ironikus módon az állatok árucikké tételével olyan rendszert hoztunk létre, ami végül elkerülhetetlenül minket is árucikké alakít. Értékünket dollárban mérik, ahogy a szarvasmarhát kilóra árulják.

Mivel lényegében mind mindenevők vagyunk, kegyetlenségünk láthatatlan és kimondhatatlan, mint egy hatalmas családi titok. John Bradshaw, Virginia Satir és mások, akik az utóbbi huszonöt évben igyekeznek rávilágítani a családok működésképtelenségének pszichológiai következményeire, hangsúlyozzák, hogy minél kevésbé működik egy család, annál több a titka. (1) A titkok azok a folytatódó, szenvedélyrabsággal és visszaéléssel járó viselkedések, amikről sosem beszélnek. A gyermekbántalmazás, szexuális bántalmazás, kábítószerfüggőség és alkoholizmus olyan kulturális titkok, amiket a gyógyuláshoz fel kell tárni, nyíltan elismerni, és aztán nyílt beszélgetésben feldolgozni. A működésképtelen családokban a titkok és árnyak eltemetve és fájdalmasan feloldatlanul maradnak, és szégyenként, öngyilkos hajlamként, agresszióként, erőszakként, érzelmi eltávolodásként és pszichológiai fásultságként nyilvánulnak meg. Működésképtelen kulturális családunk legnagyobb titka borzalmas brutalitásunk a haszonállatokkal szemben, és ez az árnyék erőszakos és öngyilkos viselkedés felé űz minket. A működésképtelenségről szóló folytonos vitákban a titkot sosem említik, sőt nem is ismerik el, mert mindenevőként, és így a visszaélés hallgatólagos elkövetőiként nem akarunk beszélni róla. Ezért erőfeszítéseink, hogy megértsük a családok működésképtelenségét, a tudatosságot csak bizonyos mértékig tudják fokozni. Ezek az erőfeszítések mégis létfontosságúak, mert a szükséges előkészítő munka részét alkotják, hogy szembesüljünk a nagyobb, mélyebb, alapvetőbb, végzetesebb titokkal: a haszonállatokkal szembeni szakadatlan és rejtett visszaélésünkkel.

Természetes és egészséges az az elfojtásra kerülő bűntudat és bánat, amit a horror miatt érzünk, amit rutinszerűen és hatékonyan okozunk az állatoknak azért, hogy megegyük őket. Taszítanak minket azok, akik másokat bűntudat nélkül kínoznak vagy gyilkolnak, és szociopataként vagy pszichopataként lecsukjuk őket. Mégis kínozzuk és megöljük az állatokat, akik ugyanúgy éreznek fájdalmat és félelmet, mint mi, és bár próbáljuk eltussolni és kisebbnek tekinteni az általunk okozott szenvedésüket, mélyen belül tudjuk, hogy ez szükségtelen, borzalmas, és erkölcstelen.

Van egy közmondás: gyakorlat teszi a mestert. Ha golfot és teniszt gyakorlunk, profi golfozók és teniszezők leszünk, és a golf és tenisz a részünkké, és életmódunk részévé válik. Ha zenét, művészetet, színjátszást vagy harcművészetet gyakorlunk, ezekben válunk profikká, hatnak ránk és életmódunk részévé válnak. Ha a nagylelkűséget, kedvességet és figyelmességet gyakoroljuk, jártasabbakká válunk abban, hogy nagylelkűbbek, kedvesebbek és figyelmesebbek legyünk másokkal, és e tulajdonságok lényünk részévé válnak. Ha a gyilkolást, hazudozást és lopást gyakoroljuk, járatosak leszünk a gyilkolásban, hazudozásban és lopásban, és e tevékenységek részünkké és életmódunk részévé válnak. Szakadatlanul és kitartóan gyakorolva a képességet, hogy elválasszuk a tányérunkon lévő hús, sajt, vagy tojás valóságát annak a szörnyűségnek a valóságától, amit egy érző lény elviselt, hogy ezt nyújtsa, mesterré válunk abban, hogy érző lényeket puszta tárgyakká, szerszámokká, eszközökké, tulajdonná redukáljunk. Járatosakká válunk a tompaságban és kikapcsolásban, abban, hogy nem érzünk együttérzést a szenvedést látva, amit mi követelünk azzal a vágyunkkal, hogy állati eredetű ételt együnk. A tagadás mestereivé válunk, abszolút elutasítva azt, hogy tudatosságunkban regisztráljuk tetteink következményeit. Ez a tagadás egyfajta bénasággá válik, ami akadályozza a hatékony és újító cselekvést. A csecsemőkor óta gyakorolt napi étkezési szertartásaink miatt nagyon járatosak lettünk mások tárgyiasításának készségében. Ez óriási tragédia, és szinte nem is hagyjuk, hogy ez tudatosodjon bennünk.

Templomainkban a lelkészek gyakran beszélnek arról a tragédiáról, hogy a tárgyakat szeretjük és az embereket használjuk, amikor ehelyett az embereket kell szeretnünk és a tárgyakat használnunk. Az istentisztelet után az emberek ételeket esznek, amelyben állatok váltak tárgyakká, hogy azokat használjuk, és ne szeressük. Ez a szertartásosan ismételt cselekedet hajt minket affelé, hogy az embereket pont úgy használjuk, mint az állatokat – tárgyakként. Belül mind tudjuk, hogy a többi állat ugyanúgy érez és szenved, mint mi. Ha tárgyakként használjuk őket, elkerülhetetlen, hogy más embereket tárgyakként használjunk. Ez egy személytelen univerzális alapelv, és nem szűnik meg attól, hogy nem veszünk róla tudomást. Matematikai pontossággal működik, ahogy Püthagorasz tanította: amit elvetünk az állatokkal való bánásmódunkban, végül azt aratjuk le életünkben. Mivel állattartó kultúránkban tabu ezt kimondani, vagy észrevenni ezt az alapvető összefüggést, nyugodtan mehetünk templomba, tudva, hogy nem fognak szembesíteni minket egy olyan kényelmetlen kéréssel, hogy szeressünk minden élőlényt, és egyiküket se használjuk tárgyként.

Ez a tabu, hogy ne beszéljünk a haszonállatokkal való bánásmódról, annyira erős, hogy gyakran élő erőnek érzem. Néhány évig vasárnap reggelente haladó szellemű templomokban és központokban beszéltem, jobbára Unity templomokban, és szemináriumokat tartottam az intuíció fejlesztéséről. Még látszólag haladó szellemű emberek csoportjához beszélve is azt vettem észre, hogy amikor elkezdem felhozni az állatokkal szembeni elkerülhetetlen kegyetlenség témáját – ami együtt jár tárgyként kezelésükkel –, és megevésük etikai és spirituális vonatkozásait, mintha egy láthatatlan pszichikai falat kellene áttörnöm, ami abszolút ellenáll e kifejtett gondolatok meghallgatásának. Úgy tűnik, ez a csoport tudat alatti, kollektív tagadása.

Ez ironikus, hiszen a Unity mozgalom két alapítója, Charles és Myrtle Fillmore etikai vegetáriánusok voltak, akik elítélték az állatok árucikként kezelésével együtt járó szükségtelen kegyetlenséget, és felszólaltak a bőrkötéses Bibliák használata, a szőrmeviselés, az állatok élveboncolása, vagy bármiféle károkozás ellen „kistestvéreinknek az állatvilágban”. Erősen bátorították az embereket, hogy tartózkodjanak az állati eredetű ételek fogyasztásától. Charles kiterjedten írt a témáról, például 1915-ben: „Ezért annak az Igazságnak a fényében, hogy Isten szeretet, és hogy Jézus azért jött, hogy kinyilvánítsa az Ő szeretetét a világon, nem hihetjük, hogy az Ő akarata az, hogy az emberek húst egyenek, vagy bármi mást tegyenek, ami szenvedést okozna az ártatlanoknak és tehetetleneknek. (2) 1920-ban azt írta, „Soha nem kell az univerzális békét keresnünk ezen a Földön, amíg az ember abba nem hagyja a haszonállatok gyilkolását.” (3) Charles és Myrtle együtt indították útjára a Unity Vegetarian Inn-t Kansas City külterületén, e szavak kíséretében: „A Unity Inn eszméje és célja annak bizonyítása, hogy az ember élhet, és jól élhet húsmentes étrenden.” (4) Ma, alig hetven évvel később azt látjuk, hogy most az állati ételek elterjedtek az étlapon, és azt a vegán etikát, amit a Unity alapítói beleszőttek tanításukba, elnyomták és lényegében véve elfelejtették.

Nem elszigetelt eset, ami a Unity-vel történt. Tudjuk, hogy a Buddha az állatok iránti könyörületet és a növényi alapú étkezés vegán etikáját tanította, mégis, ma sokan nevezik magukat buddhistának, és esznek állati eredetű ételeket. Erős érvek szólnak amellett, hogy Jézus és eredeti tanítványai az állatok iránti könyörület hasonló tanítását terjesztették, és – Keith Akers kutató szerint, például a Jézus elveszett vallása (The Lost Religion of Jesus) című könyvben – ezt az eredeti tanítást forgatta fel Pál és a későbbi tanítványok, akiknek állati húsra fájt a foguk. (5) Úgy tűnik, hogy arra van étvágyunk, hogy megegyük az állatokat, de arra nincs, hogy az általunk megevett állatok siralmas helyzetéről halljunk, vagy az emberek siralmas helyzetéről, akik az állatok iránti étvágyunk miatt szenvednek számtalan módon.

Tartalomjegyzék 


Hogy jobban megértsük ételválasztásaink hatását tudatosságunkra és kultúránkra, hasznos, ha az intelligencia természetét a lehető legszélesebb és legmélyebb értelemben megértjük. A rendszerelmélet jól elfogadott és hasznos keretet ad az intelligencia megértéséhez. Bár tudományos zsargont használ, az elvek, amiken alapul, összhangban vannak a világ ősi bölcs hagyományaival. A rendszerelmélet szerint minden önszerveződő rendszer intelligenciával rendelkezőnek bizonyul, és ezek a rendszerek egymással kölcsönös kapcsolatban állnak bonyolult módokon, ami elősegíti az életet. Az egyszerűbb rendszerek, mint a sejtek, nagyobb és bonyolultabb rendszereket alkotnak, mint a szervek és keringési rendszerek, amik még nagyobb és bonyolultabb rendszereket képeznek, mint a tölgyek, kacsák, tonhalak, birkák és emberek, melyek ligetekké, csapatokká, rajokká, nyájakká és falvakká állnak össze, ezek pedig erdőket, partmenti közösségeket, tengeri ökoszisztémákat, prériket és társadalmakat alkotnak. Ezek nagyobb rendszerekké állnak össze, például bolygókká, amik még nagyobb rendszerek részei. Minden rendszer egy egész, ami hozzájárul nagyobb egészekhez, és kisebb egészekből áll.

Egyszerűen megfogalmazva az intelligencia bármely rendszer képessége olyan kapcsolatok kialakítására, amelyek értelmesek és hasznosak annak a rendszernek más rendszerekhez való viszonyaiban. Gregory Bateson ökológus például az elmét úgy definiálta, mint szerveződési mintázatot, ami minden élő rendszer számára létfontosságú. Az elme nem korlátozódik az élet bizonyos formáira, hanem áthatja az ökoszisztémákat és az univerzumot is, mint a kölcsönható és szervező „mintázat, ami összekapcsol”. (6) A rendszerelmélet elismeri a nyilvánvaló intelligenciát, ami az egyedi emberi és állati intelligencián túl kiterjed a közösségekre, fajokra, ökoszisztémákra, Földre, és azon túl, és a másik irányban a szervek, sejtek és azok kisebb alkotóinak intelligenciájára. Nem nehéz látni, hogy az általunk ismert és tapasztalt valóság egészekből áll, amelyek nagyobb egészek részei, és ezek a nagyobb egészek még nagyobb egészek részei. Minden rész össze van kötve minden más résszel, úgy, hogy vagy magában foglalja azt, vagy azzal együtt egy nagyobb egészben benne foglaltatnak. Minden egész rész intelligenciája abban a képességben rejlik, hogy visszajelzést kap és kapcsolatokat létesít az összes vele összefüggésben álló többi rendszerrel, és ezáltal kibontakoztatja eleve létező képességét a nagyobb egészek szolgálatára.

Egy zenekarban, mint egy közösségben, az intelligencia lehetővé teszi, hogy az egyének egyedi hozzájárulást tegyenek, miközben visszajelzést kapnak a nagyobb egészektől, és értelmes, teljesen összefüggő módon szolgálják azokat. Az öröm kivirul az intelligens összekötöttség ilyen élményén keresztül – és az öröm lehet a végső célja a határtalan, örökké virágzó és átalakító kecses táncnak, ami kialakul a számtalan egymásba rakott rendszer univerzális összjátékából, melyek mindegyike számtalan másikat foglal magában, és számtalan másikban benne foglaltatik. Látjuk, hogy végső soron egy lény sem különálló; mind összeköttetésben áll és mind az intelligencia nagyobb rendszerein belül alakul ki, melyek a részek számára felsőbbrendűek és életadók.

A legnagyobb egész, ami magában foglal minden atomot, minden sejtet, minden teremtményt, közösséget, bolygót, csillagot, galaxist és univerzumot, az a rész – mondjuk egy emberi egyed – számára felfoghatatlan, és ösztönösen úgy érezzük, hogy az isteni, végtelen, örök, mindentudó, és túl van minden dualizmuson. Szó szerint nincs semmi ezen a legnagyobb egészen kívül, semmi, ami nem „az”. Nyelvünk teljesen kudarcot vall „annak” a leírásában, mert a nyelv alaptermészetéből adódóan tárgyakat és dolgokat alkot, és a végső egész, amelyen belül minden jelenség, mint benne foglaltatott egész lakozik, az semmilyen értelemben sem dolog – az semmitől sem különálló. Ennek az univerzális egésznek az intelligenciája felölel minden látszólagos részt egészen le a legapróbbig, és minden részben, mint annak az intelligenciája él. Dualista gondolkodásunk ezt nem tudja közvetlenül felfogni, mert ez túl van az általunk ismert létezésen és tapasztaláson. Ezt az univerzális intelligenciát csak nem dualista módon lehet érzékelni, intuitív fogékonysággal egy belső csendben, amit nem homályosítanak el koncepciók és kondicionált gondolkodás.

Tartalomjegyzék


Az összes egymásba rakott egész – rendszerek, bolygók, közösségek, emberek, állatok, növények, sejtek, és így tovább – azért lehetséges, mert részt vesznek az univerzális intelligenciában, ami általuk és bennük működik. Ez az intelligencia az a képességük, hogy olyan kapcsolatokat létesítsenek, melyek létezésük szempontjából jelentőségteljesek, és szolgálják céljukat, vagy téloszukat. Minden egész rész télosza az, hogy szolgálja a nagyobb egészeket, amelyeken belül lénye létezik, és az univerzális intelligencia, amit a természetben látunk, az az összekötöttség és visszacsatolás e hálózatának a végtelenül bonyolult kiterjesztése. Egy adott lény intelligenciája ezért saját természetére specifikus, egészként, amit szolgálnak azok a részek, amikből áll, és részként, ami szolgálja a nagyobb egészeket, amikbe beágyazódik. Láthatjuk, hogy az intelligencia specifikus minden önszerveződő rendszerre, és mindegyiknek egyedi teleológiája, vagy rendeltetése van, aminek beteljesítésére intelligenciája alkalmas.

Például a tyúkként megnyilvánuló intelligencia fölöttébb alkalmas a tyúk rendeltetésének beteljesítésére, és belegondolva, ez az intelligencia lélegzetelállítóan összetett. Felügyeli és szabályozza a tyúk kapcsolatát azokkal az egészekkel, melyek az ő rendeltetését szolgálják, azaz a sejtekkel és rendszerekkel a testében, lehetővé téve az emésztést, kiválasztást, megfelelő vérnyomást és keringést, látást, hallást, reagálást a környezetére, szaporodást, immunrendszer adta védelmet, hormonok és enzimek százainak szabályozását, és így tovább. A tyúkként megnyilvánuló intelligencia szintén ügyel más tyúkokkal és a környezetével való kapcsolatára, amint élelmet keres, megállapítja helyét közösségének csípési sorrendjében, éjszaka felszáll az ágakra, hogy biztonságban legyen, párosodik egy kakassal, megépíti a fészkét, védi a fészekalját, tanítja a kiscsibéit, hogyan találjanak élelmet, és így tovább. Ez az intelligencia teszi lehetővé azt is, hogy saját egyedi módján szolgálja a nagyobb egészeket, hozzájárulva a családjához, a csapatához és fajának folyamatos kifejeződéséhez a fiatalok felnevelésével, részt véve a délkelet-ázsiai dzsungel ökoszisztéma közösségében, ahol a tyúkfélék évmilliók óta éltek és fejlődtek, és hozzájárulva az élet ünnepélyes kibontakozásához ezen a Földön és az univerzumban.

Könnyen láthatjuk, hogy óriási mennyiségű intelligenciabefektetés van egy tyúkban. Az intelligencia mindeme külső és magyarázható funkciói mellett a tyúknak van egy belső, szubjektív világa is, ami talán ugyanolyan fontos célja az univerzális intelligencia befektetésének. Talán soha nem ismerjük meg teljesen a tyúklét belső érzéseit, de nyilvánvaló bárki számára, aki volt tyúkok körül, hogy érzések óriási skálájával rendelkeznek. Milyen érzés napokig ülni néhány tojáson, gondosan vigyázva rájuk, és rendszeresen forgatva őket, hogy melegen maradjanak? És habozás nélkül életet és testi épséget kockáztatni a kiscsibék szenvedélyes védelmében a ragadozók ellen, miután megszülettek? Talán mi emberek nem tudjuk azt érezni, amit a tyúk érez, vagy elvesztettük a képességet, hogy tiszteljük őt, vagy átéljük az érzéseit, de ez nem jelenti azt, hogy az univerzális intelligencia, a végtelen teremtő jelenlét nem ismeri, értékeli, élvezi és szereti a tyúkot, és az ő életét. Ő létezik, ahogy mi létezünk, egyedi intelligenciával, ami több szinten irányítja és beteljesíti őt, és lehetővé teszi, hogy megfeleljen helyének a nagyobb rendben. Mint a miénk, az ő intelligenciája is tartalmaz tudatosságot, érzelmeket, vágyakat, és központi idegrendszert fájdalomreceptorokkal.

Tartalomjegyzék


Amikor erőszakkal eltávolítunk egy tyúkot, halat, sertést, tehenet, vagy bármilyen állatot a természetes életéből, hogy étel céljából korlátozzuk és manipuláljuk őt, akkor módszeresen torzítjuk és frusztráljuk ösztönös intelligenciáját. A benne lévő univerzális intelligencia nem tud többé szabadon működni, és hozzájárulni és gazdagítani a nagyobb egészek sok szintjét, amiket szolgál. Ez egy óriási és tragikus támadás lényének lényege ellen, és elpusztítja rendeltetését. Amikor állatokat étel céljából bezárunk, tönkretéve családjukat és közösségi kapcsolataikat, kiirtva kapcsolatukat a Földdel és élőhelyeikkel, és akadályozva intelligens hajlamaikat, akkor nemcsak e lények ellen követünk el rendkívüli erőszakot, hanem az intelligencia teljes összekötött rendszere ellen is, ami támogatja őket, és amit ők szolgálnak. Eme erőszak elkövetésével saját intelligenciánkat is károsítjuk. Nem is tudnánk ilyen terveket és tevékenységeket végrehajtani anélkül, hogy már előre le ne mondanánk igazi intelligenciánk és rendeltetésünk nagy részéről. Hogyan lehetne valaha is életcélunk az, hogy elraboljuk egy másik élőlénytől élete célját?

Az állattartó hagyomány örököseiként természetesen ezt megpróbáljuk ésszerűsíteni, és azt mondjuk, hogy a haszonállatok soha nem léteztek volna állattartó és nagyüzemi telepi tevékenységeink nélkül, és ezért ők nem saját céljukért léteznek, hanem a mi céljainkért. A mondás szerint, ha Isten nem akarta volna, hogy megegyük az állatokat, nem húsból teremtette volna őket. Persze ugyanezt az emberekről is el lehetne mondani a kannibalizmus indoklására. Vagy azt is mondhatnánk, hogy ha Isten nem akarta volna, hogy az emberek megerőszakolják egymást, akkor nem teremtette volna őket erre alkalmas nyílásokkal a testükön. Saját sérülésünk miatt nem látjuk azt a vakságot és kegyetlenséget, ami mindig együtt jár ama gondolatainkkal, hogy mások a mi céljaink miatt léteznek. Az USA déli államaiban sem látták ezt a rabszolgatartók. És mégis, ha velünk emberekkel történne meg, hogy borzalmas bezártságba születünk, és rutinszerűen kasztrálnak, billogoznak, megerőszakolnak, sokkolnak, megcsonkítanak és őrületbe kergetnek, mert egy erősebb és „intelligensebb” faj csupán finom húsnak lát minket, biztosan abban reménykednénk, hogy ez a „felsőbbrendű” faj felismeri, hogy életünk célja nagyobb annál, mint hogy puszta árucikként bebörtönözzenek, megöljenek, becsomagoljanak, eladjanak és megegyenek minket. Ehhez hasonlóan, vissza kell nyernünk az önmagunk érzéketlenné tételekor elvesztett intelligenciánkat annak a tagadhatatlan igazságnak a felismeréséhez, hogy a rémült állatok millióinak a szemében, akiket pusztán élelmiszernek tekintünk, mi vérszomjas terroristák vagyunk.

Amilyen mértékben bármely egész rész elveszíti intelligenciáját, úgy veszíti el képességét az őt értelmesen irányító kapcsolatok létrehozásában, hogy teremtő módon szolgálja a nagyobb egészeket – élete valódi célját. Ahogy intelligenciánk növekszik, úgy nő képességünk az örömre és könyörületre. Jobban ráébredünk kapcsolatunkra az emberek családjával, az élet egész hálózatával, és minden élet végtelen forrásával, és vágyunk e nagyobb egészek szolgálatára. Ahogy intelligenciánk csökken, kikapcsoljuk magunkban a nagyobb egészek szolgálatát, kevésbé leszünk érzékenyek a tőlük jövő visszajelzésre, jobban énközpontúakká válunk és önmagunkkal foglalkozunk. Ez az érzéketlenség ostobasággá válik, és elkerülhetetlenül erőszakot, betegséget, boldogtalanságot, szenvedést és halált hoz magával.

Ez az igazság nem misztikus, és nem nehéz megérteni. Látjuk saját testünkben, ahogy a sejtek és rendszerek bámulatos intelligenciával működnek együtt, hogy lehetővé tegyék számunkra, a nagyobb egész számára, hogy egy időben együnk, ételt emésszünk, könyvet olvassunk, figyeljünk a környezetből jövő hangokra, szagokra, érzékelésekre, lélegezzünk, vért keringessünk, leégésből gyógyuljunk, elpusztítsunk rákos sejteket, hormonok és enzimek százainak szintjét szabályozzuk, és még talán növekvő magzatot is tápláljunk! A hétköznapi tevékenységek, mint a könyvolvasás, zongorázás, beszélgetés egy osztályban, vagy teniszezés, elképzelhetetlenek lennének milliónyi kisebb egész rész koncentrált, az egészt szolgáló intelligenciája nélkül, ahogy együttműködnek, számtalan létfontosságú kapcsolatot létesítve, és szinte elképzelhetetlenül szövevényes módon, állandóan figyelve a visszajelzéseket. Ha az együttműködés és intelligencia eléggé tönkremegy a testben, az eredmény gyorsan és elkerülhetetlenül betegség és halál.

Azok a sejtek, melyek többé nem szolgálják az egészt, vagy nem megfelelően válaszolnak a visszajelzésre, lényegében elkezdenek önmagukkal foglalkozni, és veszélyes, kárt okozó rákos daganatok kialakulásához vezetnek. Testünk intelligenciája tudja, hogy ezek a sejtek végül elpusztítanák a nagyobb egészt, amiben élnek és amitől függenek, és állandóan dolgozik, hogy felszámolja őket és helyrehozza a szaporodásukat kiváltó körülményeket. Testünk intelligenciája kapcsolatokat létesít és szolgál minket, a nagyobb egészt. Ugyanígy, az emberi intelligencia az a képesség, hogy értelmes kapcsolatokat hozzunk létre, és ha nem szolgáljuk a nagyobb egészeket, a nagyobb egészek ezt tudatni fogják velünk. A társadalom eltávolítja a neki kárt okozó egyéneket, és reméljük, hogy újra jól működővé teszi őket; mi történik, amikor társadalmak felelőtlenül károsítják a Földet? Ha intelligenciánk leromlik, akkor szem elől tévesztjük célunkat és egyre tompábban reagálunk azokra a nagyobb egészektől jövő egészséges visszajelzésekre, melyek intelligens rendszerként és alrendszerként létfontosságúak számunkra. Ha kultúránk intelligenciája eléggé leromlik, mi válunk azzá a gonosztevő rákos sejtté, amelytől úgy rettegünk önmagunkban.

Tartalomjegyzék


Az élő rendszerekben az intelligenciát az határozza meg, hogy ezek a rendszerek milyen és mennyi visszajelzést képesek fogadni, és a visszajelzés fogadásának eme képessége szorosan összefügg az értelmes kapcsolatok érzékelésének képességével. Mivel minden állatfaj egyedi, ezért nyilvánvaló, hogy minden fajnak megvan a saját típusú intelligenciája, ami egyértelműen alkalmas téloszához, vagy rendeltetéséhez, a visszajelzésekhez, amiket kap, és a kapcsolatokhoz, amiket létrehoz. A kijelentés, hogy az egyik típusú intelligencia magasabbrendű, mint a másik, egy mesterséges értékrend felállításával figyelmen kívül hagyja ezt, és általában része egy feltevésnek, ami az emberi fajta intelligenciát gondosan felhelyezi a képzelt hierarchia csúcsára.

Azonban tudjuk, hogy az állati tudatosságnak szó szerint számtalan változata létezik, és sokféle olyan intelligenciával rendelkeznek, amivel úgy tűnik, az ember nem. A társállatokkal, például kutyákkal vagy macskákkal élő emberek gyakran elképednek ezen állatok intuitív képességein. Például, ahogy tanulmányok kimutatják, ezek az állatok gyakran tudják azt a pontos pillanatot, amikor a sok kilométerre lévő emberi társuk elhatározza, hogy hazatér. Számtalan egyéb példa mutatja, hogy nem-ember állatoknak olyan intelligenciája van, amin csak csodálkozhatunk: a tévedhetetlen hazatérésen és tájékozódáson, több ezer kilométeres vándorláson, és a kommunikáció olyan módjain, amelyekre materialista tudományunknak semmi magyarázata sincs. (7) Szomorúan ironikus, hogy miközben vágyakozva az űrbe tekintünk más intelligens életformák után kutatva, közös Földünkön az intelligens élet sok ezernyi faja vesz minket körül, akiknek tudatosságát, képességeit és szubjektív élményeit alig kezdtük el megérteni és megbecsülni.

A természetben elképesztő az intelligencia sokfélesége, mert a fajoknak, alfajoknak és egyedeknek mind vannak egyedi intelligencia jellegeik. A tudósok azonban, kultúránkban a legtöbb emberhez hasonlóan, jellemző módon vonakodnak a természet intelligenciájának sokféleségét felismerni és tisztelni, mert tudatosan és akaratlanul is részei egy olyan társadalomnak, ami az állatok feletti szinte teljes uralmat igényli. Párhuzamokat lehet vonni az USA polgárháború előtti déli államaival, amikor a rabszolgaság legális volt. A fekete emberekről – akik rabszolgák voltak, és az elnyomás és kizsákmányolás elszenvedői – az uralkodó kultúra „tudta”, hogy intelligenciájuk alacsonyabb szintű.

A sors nagy iróniája, hogy a többi állat intelligenciáját figyelmen kívül hagyva, triviálisnak feltüntetve és elnyomva aktívan csökkentettük saját intelligenciánkat. Ez manapság kulturális betegségünk bökkenője, ami miatt utunk olyan veszedelmes. Az állatok intelligenciájának tagadásával, és figyelmen kívül hagyva széles körű érző képességeiket, és a képességet, hogy a természetes világban saját módjukon alanyként éljenek, kultúránkat és önmagunkat tettük kevésbé intelligenssé. Technológiai kiválóságunk ellenére egyéni és kulturális intelligenciánk oly súlyosan korlátolt, hogy hatalmas erőszakos és kizsákmányoló rendszereket hozunk létre, melyek károsítják a Földet és óriási szenvedést okoznak embernek és állatnak egyaránt, és egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk az általunk okozott kárt és szenvedést. Amikor bármely élő rendszer figyelmen kívül hagy visszajelzéseket és elutasítja, hogy létrehozzon olyan kapcsolatokat, melyekhez egyedi típusú intelligenciája alkalmas, az az élő rendszer kevésbé élő, kevésbé tudatos, kevésbé szabad, kevésbé képes reagálni vagy alkalmazkodni, és saját életben maradásának szempontjából veszélyes helyzetben van. A nagyobb egészek, melyeknek a rendszer árt intelligenciájának és érzékenységének elvesztésével, természetesen, intelligenciájuk részeként ezt a rendszert korlátozni fogják és el fogják távolítani.

Mintha elhaltak volna az idegeink, és saját végtagjaink részeit vagdosnánk le, nem érezve fájdalmat, nem tudva az okozott kárról, és így hiányozna a motivációnk és a képességünk az önpusztítás megállítására. Például Dan Kindlon és Michael Thompson Raising Cain című könyvükben megvitatják az öngyilkosságok gyorsan emelkedő számát kamaszfiúk között: a tizenöt évesek 14%-a bármely adott napon öngyilkosságra gondol. (8) Mégis, tud-e bárki erről a tragédiáról, aggaszt-e valakit, vagy törődik-e ezzel bárki? Harminchatezer hektár esőerdő pusztul el minden nap, emiatt naponta közel száz növény- és állatfaj pusztul ki, (9) mi mégis tökélyre fejlesztettük a szétkapcsolás kifinomult művészetét, és nagy gyakorlattal nem veszünk tudomást erről és más jelenleg zajló, ember okozta tragédiákról. Hogyan tudunk könyörtelenül óceánokat letarolni a túlhalászással, állatok élőhelyeit elpusztítani a mezőgazdaság mérgező hordalékaival, és megtizedelni hatalmas, összetett esőerdőket marhalegeltetéssel, évente sok ezer faj kipusztulását okozva? Hogyan lehetünk ilyen gondatlanok profitot hajszoló törekvéseinkben, genetikailag módosítva élőlényeket és élő bolygónkat tönkretéve katonai és mérgező hulladékkal?

Az állatok megevésének társadalmi indíttatású tette az, ami a kulturális és személyes intelligencia eme elvesztéséért elsősorban felelős. A haszonállatok bezárása, megcsonkítása és megölése annyira alapvetően kegyetlen és ocsmány – főleg abban az óriási mértékben, ahogy ma az állatokat lemészárolják és kizsákmányolják –, hogy egyéni és közös intelligenciánk nagy területeit kell eltompítanunk ennek megtételéhez.

A kognitív intelligencián túl létezik az erkölcsi intelligencia, a késztetés a cselekvésre, mások szenvedésének enyhítésére. A károkozás az állatoknak, hogy megehessük a húsukat, tejüket és tojásukat, spirituális lényekként annyira eredendően felkavaró és taszító a számunkra, hogy ahhoz, hogy rávegyük magunkat a megtételére, az állattartó kultúrának születésünktől fogva butítania kell minket, lecsökkentve természetes könyörületünket. Az igazi természetünk alapját alkotó egészséges könyörület eme elnyomása talán még súlyosabb, mint a kognitív intelligencia sorvadása. Komoly bizonyíték van arra, hogy kultúránkban a gyerekeket, különösen a fiúkat úgy nevelik, hogy kemények legyenek és kikapcsolják az empátia és védelmezés természetes érzéseit – ez a folyamat lényeges egy állattartó kultúrában, ahol férfiként a fiúknak rendszeresen kell majd uralkodni a haszonállatok felett és megölni őket. A kemény, durva férfiak, akikben ki van kapcsolva intelligenciájuk és könyörületük belső forrása, egy ijesztő és pusztító erő ezen a Földön, és egy olyan állattartó kultúrában, mint a miénk, gyakran ők a példaképek, akiket a fiúk természetesen utánoznak.

Ez az intelligenciánk és könyörületünk elvesztéséért felelős szétkapcsoltság ugyanolyan mélyen sújt jól fizetett tudósokat, orvosokat, politikusokat és papokat, mint kétkezi munkából élő gazdákat és dolgozókat. Minden esetben szűkíti a látómezőt, elfogulttá tesz személyes és nemzeti érdekek iránt, és a bűntudat és erőszak óriási tárolóját hozza létre, ami táplálja a háborúk tüzét, betegséget, elnyomást, és a mások szenvedése iránti közömbösséget. Kölcsön kenyér visszajár. Ha az elnyomás és kirekesztés magvait vetjük el, elveszítjük az intelligenciát és könyörületet, és az élet terhes és zavarodott küzdelemmé válik.

Tartalomjegyzék


Összekötöttségünk igazságán alapul a leguniverzálisabb spirituális tanítás, ami kultúrától függetlenül lényegében a világ összes vallási hagyományában megtalálható. Megjelenik pozitív módon is, az Aranyszabályként (azt tegyük másokkal, amit szeretnénk, ha velünk tennének), és semlegesebb formában is, az ok és okozat törvényeként (bármit teszünk másokkal, az vissza fog szállni ránk). Egyszerűen fogalmazva, soha nem számíthatunk boldogságra, ha szenvedést okozunk másoknak, szabadságra, ha bezárunk másokat, egészségre, ha betegséget okozunk másoknak, jólétre, ha lopunk másoktól, vagy békére, ha erőszakosak vagyunk másokkal és félelmet keltünk bennük. A buddhisták azt mondják, bármilyen magot vetünk el és ápolunk testünk, beszédünk és elménk tetteivel, az növekedni fog, és gyümölcseiket életünkben bőség, öröm, szeretet és belső béke, vagy düh, nyomor, fájdalom és nélkülözés formájában fogjuk megkapni. Az Újszövetség szerint „áldottak az irgalmasok, mert irgalomban részesülnek” (Máté 5:7). Ahogy felszabadítunk másokat, szabaddá válunk; ahogy szeretünk másokat, úgy szeretnek minket; ahogy bátorítunk másokat, úgy bátorítanak minket; ahogy áldunk másokat, úgy áldanak minket; ahogy örömöt és gyógyulást hozunk másoknak, úgy találunk örömöt és gyógyulást életünkben.

Ez a kortalan bölcsesség az intelligencia és könyörület alapja, mert szilárdan az összekötöttség igazságán alapul. Ennek fényében láthatjuk, hogy rossz bánásmódunk az állatokkal hogyan jár fájdalmas hatásokkal számunkra. Az irónia lélegzetelállító. Például az állatok a szabadban sosem kövérek, de a haszonállatokat erősen korlátozzák, speciális étrenden tartják, és gyógyszereket és hormonokat adnak nekik, hogy természetellenesen felhizlalják őket (kilóra adják el őket, végül is). Az elhízás súlyos probléma a mindenevő emberek között, az amerikaiak 60%-a túlsúlyos, és 26%-uk elhízott. (10) Ennek az orvosi költségei dollármilliárdokra rúgnak, a pszichológiai költségek, bár nem számszerűsíthetők, óriásiak. Elvetjük az elhízást a csirkék, pulykák, sertések és tehenek milliárdjaiban, és önmagunkban aratjuk le. A butterball (vajgolyó) pulykákat úgy tartják, etetik és korlátozzák, hogy olyan kövérek, hogy már nem tudnak nemi aktusban részt venni. Ami azt illeti, ugyanez egyre több emberrel is megeshet.

A húsukért tartott állatok a szabadban családokban élnek, és összetett, éltető, életüket gazdagító társadalmi kapcsolatokban állnak egymással a nyájaikban, csapataikban, rajaikban és közösségeikben. Az állattartás során minden családi kötelék elpusztul, a kisbabákat gyorsan eltávolítják az anyjuktól, és minden állatot különálló termelési egységként kezelnek. Ezt vetjük el, és mindenhol láthatjuk, hogy mit aratunk az emberi kultúrában: a család felbomlását. Amit az állatokkal teszünk, azt magunkkal tesszük. Minden eddiginél erősebb a családok felbomlása, a szülők különválnak, a gyerekeket elhagyják, vagy ők mennek el, és az emberek magányos „termelési egységként” elidegenednek egy szívtelen, versenyre épülő gazdasági rendszerben.

A nőstény haszonállatokat természetellenesen korai vemhességbe kényszerítik hormonok adagolásával, főleg a tojás, tej és sertés ágazatokban, mert olcsóbb, mint ha etetni kellene őket, amíg természetesen elérik a nemi érettséget. Még csak kölykök, amikor erőszakos úton megtermékenyítik őket az állattartó telepeken. Ez a tevékenység természetellenes ösztrogén és egyéb hormon adagot juttat a sajtba, tejbe, és egyéb, gyermekeink által fogyasztott tejtermékekbe – különösen a lányokat természetellenesen korai szexuális fejlődés, és terhesség felé taszítva. Ez az egyik fő hajtóerő a tinédzser terhességek és abortuszok traumája mögött, de ritkán hallunk embereket erről beszélni.

Egy másik figyelemreméltó példája annak, hogy azt tesszük önmagunkkal, amit az állatokkal, az az emberi csecsemők szexuális csonkítása. Az élelmiszertermelő rendszerünkbe született fiatal hím állatokat lényegében mind érzéstelenítés nélkül kasztrálják, hogy könnyebb legyen uralkodni felettük, mielőtt felhizlalják és megölik őket. Bár nyilvánvalóan nem ivartalanítjuk összes fiúgyermekünket, eléggé beszédes a tény, hogy ma az USA-ban a leggyakoribb sebészi beavatkozás a tehetetlen fiú csecsemők körülmetélése. Amint Ronald Goldman bemutatja a Circumcision: The Hidden Trauma című könyvében, ezt még mindig teljes természetességgel csinálják, bár bebizonyosodott, hogy ártalmas, és nem szolgál hasznos célt. (11) Az egyes állattartó kultúrák által végrehajtott női körülmetéléshez hasonlóan, a mi kultúránk által elvégzett férfi körülmetélés is csökkenti a nemi szerv érzékenységét. A pénisz előbőre a szemhéjunkhoz hasonló membrán, ami a pénisz fejét védi és nedvesen tartja, és amikor a pénisz merev, a nemi aktus során nagyobb érintkezési felületet tesz lehetővé. Az előbőrt a csecsemőkben levágva az érzékeny fej állandóan fedetlenül van, és fokozatosan extra sejtrétegeket növeszt, amik védik és csökkentik az érzékenységét. Erekciókor a körülmetélt pénisz bőre is természetellenesen feszes. Kultúránkban a legtöbb férfit valójában a beleegyezése nélkül fizikailag megcsonkítják, úgy, hogy az csökkenti a szexuális élményt átélő képességüket. Nehéz tudni azt, hogy mi ennek a hatása a kapcsolatokra, szexuális zavarokra és a nők szexuális élményeire, de az biztos, hogy ez mind összefügg.

A körülmetélés azért maradhat fenn, mert az apák hajlanak azt tenni fiaikkal, amit velük tettek, és részben azért, mert az orvosi társadalom gyakran ezt ajánlja. Minden sebészi beavatkozás több jövedelmet jelent az orvosoknak és kórházaknak, és mi történik azzal az összes, emberi péniszről levágott előbőrdarabbal? Nem dobják el csak úgy! Nagy pénzt kapnak érte, amikor eladják a gyógyszergyártó cégeknek, akik azt a termékeikben felhasználják. Szívbemarkoló tükröződése ez annak a régi szokásnak, hogy a vágóhidak eladják a sertés hasnyálmirigyeket ugyanannak a gyógyszeriparnak inzulingyártás céljából. A sebezhető állati csecsemőket lefogják és megtámadják, hogy testrészeiket eladhassák, és a sebezhető emberi csecsemőket ugyanúgy lefogják és megtámadják, hogy testrészeiket eladhassák. A körülmetélés a kórházakban érzéstelenítés nélkül végzett, messze a legfájdalmasabb sebészi beavatkozás, amint Paul M. Fleiss, M.D. rámutat:

Valójában a kisbabák a felnőtteknél erősebben éreznek fájdalmat, és minél kisebb a baba, annál erősebben érzi a fájdalmat. Ha egy felnőttön kellene körülmetélést végezni, érzéstelenítőt és műtét utáni fájdalomcsillapítót kapna. Az orvosok szinte sose adják egyiket sem a kisbabáknak. Az egyetlen ok, amiért az orvosok érzéstelenítés nélkül megúszhatják a kisbabák körülmetélését, hogy a kisbabák védtelenek és nem tudják megvédeni önmagukat. Ordításait a fájdalomtól, rémülettől és kíntól figyelmen kívül hagyják. (12)

A csecsemők tehetetlenek és nem vághatnak vissza, ezért félelmüket és fájdalmukat – a mi félelmünket és fájdalmunkat – mint a kismalacok és a többi haszonállat félelmét és fájdalmát is, egyszerűen figyelmen kívül hagyják.

A fiatal hím állatok millióinak kasztrálása még egy következménnyel jár a férfi emberekre nézve, hiszen eme herélt állatok húsát és váladékait elfogyasztva a férfiak lassanként gyakran elveszítik szexuális képességüket. A lerakódó telített állati zsír és koleszterin kérlelhetetlenül elzárja nemi szervük vénáit és artériáit, és végül nem jut oda elég vér egy erekció fenntartásához. A férfias brutalitás eme megalázó és költői következményén kívül pozitív összefüggést találtak az állati ételek fogyasztása, valamint a prosztatarák (13) és az alacsonyabb spermaszám között is. (14) A kegyetlenséget és halált fogyasztva lehet, hogy egy férfi beleillik a kemény férfiasság kulturálisan elfogadott modelljébe, ám ennek abszurdságát löttyedt, impotens szerve mutatja.

Ugyanaz az alapelv játszódik le újra és újra, megdöbbentő változatossággal. Óriási mennyiségű drogot pumpálunk védtelen állatok milliárdjaiba. Közben átélünk drog szenvedélyrabságot, droggal való visszaélést, drogfüggőséget, és az összes horrort és traumát, amik azokból a mellékhatásokból, elbutulásból és veszedelmekből adódnak, hogy receptre felírt és tiltott anyagoktól egyre inkább bedrogozott társadalomban élünk. A tenyésztett állatokat arra kényszerítjük, hogy rendkívül szennyezett és mérgező környezetben éljenek, az ezernyi bezárt és túlzsúfolt állat trágyája és vizelete miatt tömény ammóniától mérgezett levegőt szívják be, saját ürülékükben éljenek, és szennyezett takarmányt egyenek. Azt látjuk, hogy egyre inkább saját szennyünkben élünk, ahogy levegőnk, vizünk és ételünk egyre szennyezettebbé válik.

Arra kényszerítjük az állatokat, hogy rendkívül stresszes körülmények közt éljenek. Azt látjuk, hogy egyre inkább stresszes körülmények közt élünk. Korlátozzuk és bebörtönözzük az állatokat. Azt látjuk, hogy a társadalmi és gazdasági nyomás fokozódásával egyre inkább korlátozva érezzük magunkat, a börtönlakók száma pedig robbanásszerűen növekszik. (15) Az állatokat szüntelenül termelésre kényszerítjük, és azt látjuk, hogy szüntelenül termelésre kényszerítenek minket. Rossz egészséget kényszerítünk a haszonállatokra mérgező, stresszel teli és reménytelen helyzetekbe bezsúfolva őket, és azt látjuk, hogy betegségeink egyre gyakoribbak. A nagyüzemi telepeken tartott állatok millióit kergetjük őrületbe természetes vágyaik és késztetéseik teljes frusztrálásával és eltorzításával, és azt látjuk, hogy az ember mentális betegségei sokasodnak.

Sebezhető és védtelen állatok millióit terrorizáljuk naponta fájdalmas sokkolással, veréssel, billogozással, csőreltávolítással, szarveltávolítással, kasztrálással, fülbevágással, orreltöréssel, és arra kényszerítve őket, hogy végignézzék más állatok megölését, mielőtt őket megölnénk. Ahogy terrorizálunk, úgy egyre jobban félünk a terrorizmus árnyékától, és dollármilliárdokat öntünk a „terrorizmust megfékező” kampányokba. Óriási méretekben lopunk az állatoktól, és becsapjuk őket: ellopjuk kisbabáikat, testüket, tejüket, tojásukat, mézüket és életüket, és becsapjuk őket csalis horgokkal, csalétkekkel, hálókkal és vágóhidi alagutakkal. Azt látjuk, hogy olyan társadalomban élünk, ahol egyre elterjedtebb a becsapás és rablás, ahol a ragadozó kapitalizmus és kifinomult reklám együttműködik egy olyan légkör létrehozásában, ami legalizálja a profit nevében a megtévesztést, és a befektetés megtérülésének nevében a tisztességtelen fortélyt.

Ketrecekbe kényszerítjük a haszonállatokat, és azt látjuk, hogy egyre többen élünk őrzött közösségekben, rácsok és zárak mögött. Túlzsúfoljuk őket, és egyre túlzsúfoltabbak vagyunk. Milliószámra kínozzuk őket, és az Amnesty International arról számol be, hogy az ember ember általi megkínzatása sosem volt gyakoribb. (16) Valójában az emberi kínzás egyik legelterjedtebb módszere, az elektrosokk, azért kedvelt, mert súlyos fájdalmat okoz, miközben alig hagy fizikai sebet. Az Amnesty International szerint ezt a technológiát USA-beli cégek fejlesztették ki az 1970-es években állatokon való használatra, és most világszerte 120 cég (70 az USA-ban) készít elektrosokkoló készülékeket, amiket állatokon és embereken is használnak. (17)

A haszonállatokat gyakran szándékosan éheztetik – időnként a tyúkokat éheztetik a „kikényszerített vedlés” részeként, hogy testüket egy újabb tojásrakási ciklus elkezdéséhez sokkolják, néha ez takarékoskodás a takarmánnyal, vagy csak hanyagság. Azt látjuk, hogy kultúránk tele van anorexia nervosa-val, ahogy az emberek, főleg nők éheztetik magukat, néha halálra. És még a gabona túltermelése mellett is – bár azzal a gazdagok által elfogyasztott állatállományt etetik – sok ezer szegény ember, főleg gyerek, hal meg naponta az éhezés miatt.

Az élelmiszertermelő rendszerünkbe született nőstény állatok számára meghatározó élmény az ismételt nemi erőszak. Ezt „mesterséges megtermékenyítésként” szépítgetik, de ez kikényszerített nemi erőszak: fiatal nőstény sertéseket, teheneket, juhokat, kecskéket, pulykákat, tyúkokat, kacsákat és más állatokat emberek ismételten megerőszakolnak, hogy utódokat hozzanak létre, mielőtt megölik őket. E védtelen nőstényállatok számára az emberek sorozatos nemi erőszak és gyilkosság elkövetői. Fiatal nőstény pulykákat például átlagosan hetente kétszer erőszakolnak meg, 12-16 hónapon át, amíg levágják őket pulykalevesnek, vagy bébiételnek. (18) A megtermékenyítés rendszeres szexuális visszaélése mellett az állattartó telepeken sok állat – különösen sertés – esik áldozatul a dolgozók szexuális visszaélésének, ahogy ezt ott dolgozók titokban dokumentálták. A nemi erőszak kultúránk központi metaforája, és rendkívül súlyos probléma: az USA-ban átlagosan két percenként válik egy nő vagy lány nemi erőszak vagy szexuális támadás áldozatává. (19) Az állattartáshoz hasonlóan, ahol a nőstényen és az anyán brutálisan uralkodnak és a profitért kihasználják, emberi társadalmunkban a női és anyai értékeket elnyomják, és a nőknek nem adják meg a férfiakkal egyenlő státuszt. Ennek a nőiesség, és konkrétan a nőstényállatok feletti folyamatos, láthatatlan uralomnak óriási következményei vannak, és nagymértékben megmagyarázza a nők alacsonyabb státuszát társadalmunkban. Az állatokat csupán húsnak és elfogyasztandó tárgynak tekintve azt látjuk, hogy az állatokhoz hasonlóan a nőket is gyakran csak szexuális használatra való húsnak tekintik. Ahogy Carol J. Adams rámutat, kultúránkban az állatokat és a nőket összeköti a pornográfia, a reklám és a populáris média: a „haszonállatot” szexualizált nőstényként láttatja, aki azt akarja, hogy megegyék őt, a nők pedig szexuális tárgyakként kötődnek az állatokhoz, akik azt akarják, hogy használják őket.

Amint az állattartó telepeken rájuk kényszerített bizarr körülmények révén betegséggel sújtjuk az állatokat, azt vesszük észre, hogy új, halálos betegségek kísértenek minket és söpörnek végig rajtunk, mint a SARS, AIDS, kergemarhakór, sokféle agresszív influenza, továbbá a TBC, streptococcus és E. coli gyógyszerekre rezisztens törzsei, és más, kórokozók által terjesztett betegségek. Az állatokat annyira összezsúfoljuk, ami soha nem fordulna elő a szabadban, széttörjük társadalmi struktúráikat, rávesszük őket, hogy állatok ürülékét, vérét, húsát és szerveit egyék meg, amit normális esetben soha nem tennének, és rutinszerű kannibalista viselkedésre kényszerítjük őket olyan takarmánnyal etetve, amit saját fajtársaik testrészeivel „dúsítottunk”. Ezzel az állattartó létesítményeket a halálos vírusok, baktériumok, paraziták és proteinek táptalajává tesszük, melyek kialakulására a természetben soha nem lenne semmi esély. Ezek a kórokozók, mint a kergemarhakórért felelős prion, belénk kerülnek, amikor e megkínzott teremtmények testéből származó ételt vagy gyógyszert elfogyasztjuk. Amint Michael Greger, M.D. rámutat, az agresszív influenzákat könnyű visszavezetni a túlzsúfolt állattartó és vágóhidi létesítményekre, (20) csakúgy, mint a Salmonella, E. coli, Listeria, Campylobacter és más kórokozók által okozott betegségek elterjedtségét. A haszonállatok intenzív bezártsága a stressz, betegségek és kórokozó fertőzések magas szintjével jár az általunk elfogyasztott állatokban. Az ágazat nagy mennyiségű gyógyszer és antibiotikum adagolásával küzd ez ellen, hogy az állatok életben tudjanak maradni a vágósúly eléréséig. Ez az emberi egészség szempontjából csak súlyosbítja a problémát, mert az antibiotikumok és más gyógyszerek elősegítik a baktériumok és vírusok még szívósabb és gyógyszerekre még rezisztensebb törzseinek kifejlődését. Jól ismert, hogy ez a szokás a kórokozók új és halálosabb törzseihez vezet, például a tuberkulózis bacillusnál, ami annyira rezisztens a gyógyszerekre, hogy a betegség leküzdéséhez használt mérgező gyógyszerek óriási mennyisége által okozott szenvedést rosszabbnak tartják magánál a betegségnél. Ezt nem nehéz megérteni, az új betegségek és az egyre nagyobb, intenzív nagyüzemi állattartó létesítmények mégis tovább szaporodnak. Ezekről kevés nyilvános vita zajlik, mert mindkettő erősen nyereséges, a népesség pedig képtelen szembenézni étkezési szokásaival. Betegség magját vetve el a védtelen állatokban, csak ugyanazt arathatjuk le önmagunknak.

Szelet vetve számtalan módon aratjuk a viharokat. Horrort kényszerítve az állatokra, a horror növekedését látjuk a tömegmédiában és a szórakoztatóiparban. Ahogy étel miatt megöljük a fiatal állatokat, azt látjuk, hogy égbe szökik a gyerek és kamasz öngyilkosságok száma. Ahogy szándékosan felbőszítjük az állatokat, például a rodeókban, azt látjuk, hogy saját dühünk fokozódik. Amint szándékosan félelmet keltünk bennük, például a félelmet vizsgáló laboratóriumi kísérletekben, azt látjuk, hogy saját krónikus félelmünk növekszik. Amint csontritkulást okozunk nekik a tej- és tojástúltermelés kikényszerítésével, azt vesszük észre, hogy mi magunk szenvedünk a csontritkulás járványától. Amint szándékosan tömjük őket, hogy létrehozzuk a kacsák és libák megnagyobbodott és beteg máját, amit libamájként megeszünk, azt vesszük észre, hogy állandóan túlzabáljuk magunkat mérgező anyagokat tartalmazó ételekkel, így károsítva májunkat és egyéb belső szerveinket. Ahogy arra kényszerítjük az állatokat, hogy kövérek, betegek, túlzsúfoltak, idegesek és feszültek legyenek, mi ugyanolyanná válunk. Ahogy természetellenesen feldolgozott, vegyszerekkel teli táplálékkal etetjük őket, azt vesszük észre, hogy élelmiszerboltjaink tele vannak ételnek titulált, hasonlóan mérgező termékekkel. Ahogy kis kockákba zárjuk be őket, azt vesszük észre, hogy minket is általunk készített irodai fülkékbe zárnak. Ahogy figyelmen kívül hagyjuk az állatok szenvedését, úgy hagyjuk figyelmen kívül egymás szenvedését. Ahogy megtagadjuk az állatoktól méltóságukat és magánéletüket, megtagadjuk saját méltóságunkat, és azt látjuk, hogy magánéletünk egyre zsugorodik. Ahogy erőtlenségre kényszerítjük őket, egyre erőtlenebbnek érezzük magunkat. Ahogy puszta árucikké silányítjuk őket, úgy válunk mi magunk puszta árucikké. Ahogy elpusztítjuk képességüket életcéljuk beteljesítésére, úgy veszítjük szem elől saját célunkat. Ahogy megtagadunk tőlük jogokat, úgy veszítjük el saját jogainkat. Ahogy rabszolgává tesszük őket, úgy válunk mi magunk rabszolgává. Ahogy megtörjük lelküket, úgy törik meg saját lelkünk. Ahogy vetsz, úgy aratsz.

A nagyvárosok kórházainak szívosztályai a szívkoszorúér-műtétek futószalagjaivá váltak. Emberek tömegei mennek rajtuk keresztül naponta, egyik a másik után, hogy elvégezzék rajtuk ezt a költséges és radikális beavatkozást. Általában olyan emberek, akik sok állatot megettek. Eközben állatokat sorakoztatnak fel a vágóhidak feldolgozó szalagjainál és felvágják őket, egyiket a másik után. Az emberek megeszik őket és kórházakban állnak sorba, hogy felvágják őket, egyiket a másik után. Ahogy vágsz, úgy vágnak fel téged.

A tudósok most keményen dolgoznak, hogy olyan haszonállatokat tenyésszenek ki, akik annyira tompák, érzéketlenek és kontrollálhatók, amennyire csak lehet, hogy jobban túléljék azt az elképzelhetetlen fájdalmat és stresszt, aminek elviselésére kényszerítik őket az állattartó telepeken. Állatokat akarnak előállítani minimális érzéssel és tudatossággal, megtört lélekkel született állatokat életkedv és cél nélkül, kivéve, hogy szolgálják uralkodóik céljait. Ez üzleti szempontból jó lenne. Amilyenné teszünk másokat, olyanná válunk mi magunk – és ebben az esetben talán már nagyrészt olyanná váltunk.

Bárcsak mélyen elgondolkodnánk az Aranyszabály bölcsességén, mielőtt túl késő lesz, és elkezdenénk ténylegesen aszerint élni, tisztelve a nekünk kiszolgáltatott állatokat. Különben jövőnk borzalmasan gyászos lehet: mindazt, aminek az átélésére másokat kényszerítünk, végül mi magunk fogjuk megtapasztalni.

Tartalomjegyzék

Kedves Látogató! A weboldalon cookie-kat(sütiket) használok, amik segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Kérlek, engedélyezd a sütik használatát, vagy zárd be az oldalt!
Ok