Moha vegetáriánus és vegán honlapja

A csecsemők rászoktatása és a társadalom és a reklámok nyomása mellett a harmadik tényező, ami az embereket állati ételek fogyasztására sarkallja: az íz. Tényleg jó-e a sülő hús szaga – például a párolt marhasült ismerős szaga –, vagy gyerekkori emlékeket idéz fel, és ez az, ami jó? A szag felidézheti anyánk konyháját és a szeretet meleg érzését, amit az ő otthon készült ételeivel kaptunk. Ha hitvesünk növényi alapú ételt akar enni és sült zöldséget (stir-fry-t) készít tempehvel és sült krumplival, talán azt gondoljuk, hogy annak nincs olyan jó szaga, mert sosem éreztünk ilyen illatot anyánk konyhájában. Ellenkezünk és társadalmi nyomást fejtünk ki vegetáriánus feleségünkre, hogy térjen vissza az „igazi ételekhez”.

Talán igaz a régi mondás, hogy ízlésről nem lehet vitatkozni, azonban el lehet rajta gondolkodni. Elgondolkodva az állati ételek ízén néhány dolog azonnal nyilvánvalóvá válik. Az egyik, hogy undorodunk attól, hogy a húst természetes állapotában megegyük. Milyen ironikus! A növényi táplálékkal szemben, ami gyakran finom nyersen, a nyers húst alapvetően undorítónak találjuk. Gyakorlatilag mindig főtt vagy sült, és gondosan el van készítve, hogy étellé váljon nekünk, az embereknek. Nem olyan, mint a nyers hús, vér, pikkelyek, bőr, csont és belső szervek, amit a természetes mindenevők és húsevők felfalnak. Ha választanunk kellene, hogy természetes nyers húst eszünk-e, vagy nem eszünk húst, azt gyanítom, hogy mind azonnal vegetáriánusokká válnánk.

Azt is észrevesszük, hogy nem szeretjük a húst, ha tocsog a vérben, még akkor se, ha meg van sütve. Az állatok a vágóhidakon főleg azért szenvednek olyan borzalmasan, mert életben kell lenniük, amikor elvágják a torkukat, hogy a még dobogó szívük kipumpálhassa a vért a testükből, és így részben kiszárítsa a húsukat. Ha valamilyen más módon ölnék meg őket, és a hullájukat feldarabolnák, a hús úgy tocsogna a vérben, hogy senki sem akarná megenni.

Egy dolog, amit talán általában nem veszünk figyelembe, hogy a kivéreztetett és jól átsült hús, amitől megnyaljuk a szánk szélét, úszik a húst alkotó sejtek anyagcsere melléktermékeitől. Ezek a melléktermékek, vagy az urea, elválaszthatatlanok a hústól, és a vérben áramlottak, amikor az állatot megölték, hogy a vese kiszűrje azokat a vérből és vizeletként kiürítse. Valójában ami a hús egyedi, és látszólag étvágygerjesztő ízét adja, az a húsban lévő, megsült urea. A sós és „hússzerű” urea adja a húsnak azt az ízét, amiről a finom ételek és kellemes kerti sütések jutnak az eszünkbe.

A negyedik dolog, amit észreveszünk az állati termékek ízéről, hogy minél jobban, sokféle módon álcázzuk és eldugjuk őket, annál jobban szeretjük. Megsütjük a húst és a tojást, és hozzáadunk sót, borsot, ízesítőket, fűszereket, és mindenféle ízfokozókat és módosítókat. A legtöbb sajt az állat tejének megfőzésével készül, és a hozzáadott só nélkül a legtöbb ember számára nem lenne étvágygerjesztő. Azért, hogy a jégkrémben, kakaóban és ízesített joghurtokban a tejszín és a tej vonzóbb legyen, mindenféle ízesítőt, gyümölcsöt és cukrot adunk hozzá. A sós, füstölt, puhított, darált húspogácsát eltemetjük a szeletelt paradicsom, hagyma, saláta, mustár, ketchup, majonéz és fűszerek alatt. Fel kell tennünk a kérdést, tényleg a hús és az állati termékek íze az, amit annyira élvezünk? Vagy inkább a növényi alapú szószokat, ízesítőket, fűszereket és önteteket szeretjük, amik álcázzák és emelik az állati termékek ízét, amiknek az elfogyasztására rávettek minket? A fűszerek mellett a hamburgert jól betemeti a propaganda; a McDonald’s azt mondja a gyerekeinknek, hogy az egy „burgerágyásból” származik.

A sült és megfelelően álcázott állati húsnak, tojásnak és tejtermékeknek egy íztényező mind a javukra szól: sok bennük a telített zsiradék. Úgy tűnik, mi emberek könnyen kezdünk el sóvárogni a zsíros, krémes, olajos ételek után, és az állati ételek általában kielégítik az ezen íz utáni sóvárgásokat. Bár ha úgy kívánjuk, a növényi ételeket is bizonyára el lehet készíteni zsírosra és krémesre, és az állati ételekben lévő mérgező koleszterin nélkül. Mivel a sült zsír és urea kombinációját nem lehet pontosan utánozni a növényi ételekben, biztosan vannak olyan ízek és állagok az állati eredetű ételekben, amik nem pontosan ugyanolyanok a növényi alapú ételekben – de sok friss húsutánzat elképesztően közel jár. Azonban a legtöbb ember, aki mindenevőként nőtt fel, és legalább egy vagy két évre növényi alapú étrendre váltott, abszolút semmi vonzót nem talál az állati ételek ízében vagy állagában. Saját tapasztalatom alapján, ők egyáltalán nem sóvárognak utána, hanem egyre inkább undorítónak találják.

Neal Barnard, M.D. szerint „az egyik legérdekesebb felfedezés az ízérzékelés tudományában az, hogy azt fenn kell tartani.” (2) Mivel ízlelősejtjeink nagyjából háromhetente megújulnak, rámutat, hogy „mindössze két vagy három hétbe telik”, hogy ízlelősejtjeink elfelejtsék az állati ételek ízét. Ez ki fogja törölni irántuk való sóvárgásunk nagy részét, mert az új ízlelősejtek csak a növényi alapú ételekhez lesznek hozzászokva. Az állati ételek iránti sóvárgásunk kondicionált, és az ismétlés tartja fenn, tipikus étrendünk pedig – ami állati zsiradékban, állati fehérjében és koleszterinben gazdag – alapvetően mérgező szervezetünk számára.

De a sóvárgás megszüntetése lehet, hogy nem ilyen egyszerű. Amint Neal Barnard a „Breaking the Food Seduction” című művében elmondja, egyre több kutatás bizonyítja, hogy a hús, és különösen a sajt fizikailag függőséget okoz. Az emésztés során a sajtból egy kazomorfin nevű opiát, továbbá egy feniletilamin nevű, a kolbászban is előforduló, amfetaminszerű vegyület szabadul fel. Úgy tűnik, a sonka, szalámi, tonhal, és egyéb húsok is függőséget okoznak, mert az opiát gátló gyógyszerek csökkentik az emberek vágyát ezek iránt. (3) Bármilyen esetleges fizikai függőség mellett az állati eredetű ételek iránti sóvárgás jó része mentálisnak és érzelminek tűnik; a sült oldalas illata felidézi anyát, a biztonságot és az önmagunkról alkotott képet.

Az evés sokban hasonlít a szexre: belső képeink és hozzáállásunk élvezetünk szempontjából fontosabbak, mint a fizikai vagy objektív realitás, amelyben részesülünk. Az ízt végső soron az elménk határozza meg. Személyes tapasztalatom, hogy az ételek ízét sokkal jobban értékelem, mióta harminc évvel ezelőtt elkezdtem növényi alapú étrenden élni, és ahogy telnek az évek, az ízek gazdagabbak, változatosságuk egyre végtelenebb, és egyre finomabbak. A legtöbb vegán, akivel beszéltem, ezt önmagára nézve szintén igaznak találja. Ennek talán két fő oka van. Az egyik, hogy a növényi alapú ételek ízei általában kifinomultabbak, mint az állati alapú ételeké. Ahogy már említettük, az állati ételek sósak az ureától és a hozzáadott sótól, és általában át vannak itatva intenzív ízt adó húspuhítókkal, mártásokkal, fűszerekkel és ízfokozókkal. (4) Ízérzékelésünket valamelyest tompíthatják az intenzív ízek, ezért a növényi alapú ételek eleinte gyakran tűnnek fűszerezetlennek. (5) Pár héten belül azonban, ahogy ízlelőbimbóink megújulnak és érzékenyebbé válnak, mert nincsenek krónikusan túlterhelve az állati ételekhez hozzáadott intenzív mesterséges ízektől, érzékenyebbé válunk a zöldségek, gabonafélék, hüvelyesek és gyümölcsök kifinomult ízei, és elkészítésük és kombinálásuk végtelen módjai iránt. Az ízlelés új, határtalan horizontjai nyílnak meg.

A másik ok, amiért a növényi alapú ételeknek jobb az ízük, az az, hogy azokat elfogyasztva, és származásukra gondolva jobban érezzük magunkat. Lassan eszegetve élvezzük a bio gyümölcsösök és kertek gondolatát, amelyek az általunk elfogyasztott, finom zöldséget, gyümölcsöt és gabonát nyújtják. Egyre jobban értékeljük a káposzta és karfiol szinte természetfeletti szépségét, a pirított szezámmag, a narancsszelet, a felaprított koriander és a frissen sült sütőtök illatát, és az avokádó, datolyaszilva, főtt quinoa és sült tempeh csodálatos állagát. Hálásak vagyunk a kapcsolatért, amit érzünk a Földdel, a felhőkkel, a gondoskodó kertészekkel és az évszakokkal, az ízek pedig finom ajándékok, melyek élvezetére olyan természetesen nyílunk ki, ahogy szeretkezve kedvesünk felé nyílnánk ki, teljesen átérezve kedvesünk szépségét. Ezzel szemben az állati eredetű ételeket gyakran gyorsan esszük meg, anélkül, hogy mélyen átélnénk ételünk forrását – mert ki akarna belegondolni abba a tökéletes pokolba, ami a nagyüzemi telepeken előállítja a halat, csirkét, tojást, sajtot, marhaszeletet, szalonnát, hot dogot és burgert, amit megeszünk? Bűntudatot érezve csak az életerőt vesszük el, anélkül, hogy tényleg kinyílnánk rá. Mintha egy prostituálttal közösülnénk, elutasítjuk annak elismerését, hogy ő egy egyedi és értékes lény, és távol tartjuk magunktól a szenvedését. Csak az élvezetet, kérem – bármi más tönkretenné a szórakozásunkat. Valójában az íz, amit az állati ételekben nagyra tartunk, inkább olyan, mint a szex nemi erőszakot elkövetve, mert a prostituált legalább beleegyezhet és profitálhat vágyunkból, de az állatot mindig akarata ellenére kényszerítve kínozzák és ölik meg, ízlésünk és kétes élvezetünk miatt.

Amikor elgondolkodunk ízlésünkön, láthatjuk, hogy az mennyire kondicionált. De ami még fontosabb, láthatjuk, hogy mennyire abszolút védhetetlenek okként arra, hogy erőszakot kövessünk el ártalmatlan, érző lényekkel szemben. Mások kárára az élvezet és beteljesülés énközpontú hajszolása az Aranyszabálynak, és az erkölcs összes szabályának az ellentéte.

Tudjuk, hogy elfogadhatatlan tudatosan ártani érző teremtményeknek pusztán személyes ízlésünk kielégítésére. Ha látunk valakit, akinek az esernyőjét vonzónak találjuk, tudjuk, hogy rossz megtámadni vagy megölni azt az embert és ellopni az esernyőt, csak azért, mert megfelelne az ízlésünknek. Vagy ha látunk egy nőt, akinek a testét vonzónak találjuk, tudjuk, hogy rossz megütni és megerőszakolni őt, csak azért, mert ehhez lenne kedvünk. Ezek a tettek rosszak, mert szenvedést okoznak másoknak és megsértik szent sértetlenségüket tisztán önző okokból. Azt is tudjuk, hogy társadalmi és jogi következményekkel kell szembesülnünk, ha ilyen tetteket követünk el. Azonban, ha egy állat húsát, tejét vagy tojását szeretnénk megenni, mert szeretjük az ízét – és ez gyilkolást jelent, verést, megerőszakolást, bezárást, lopást tőle, és más módokon az állatnak és szent sértetlenségének a megsértését –, akkor minden támogatást megkapunk, hogy ezt megtegyük! A haszonállatok megsértésének társadalmi következményei mind pozitívak. Mivel kultúránk tagadja, hogy a táplálékként használt állatoknak bármilyen, önmaguktól való értékük lenne, és értéküket egyszerűen árucikként való értékükre korlátozza, ezért az állatok nem részesülnek védelemben. Ha marhaszeletet rendelünk, elismerően bólintanak, barátaink pedig lelkendeznek a sült oldalas felett az iroda piknikjén. A tényleges bezárást, megerőszakolást, megcsonkítást és megölést gondosan eldugják, mint szégyenteljes titkokat. Mélyen megrendülnénk, ha látnunk kellene ezeket, vagy ami még rosszabb, önmagunknak kellene megtenni.

Kétszáz évvel ezelőtt az USA déli részén egy rabszolgát ura vagy felügyelője biztosan megverhette, lophatott tőle, bezárhatta, megerőszakolhatta, megcsonkíthatta és megölhette a lelkiismeretfurdalás érzése nélkül; a kultúra és az uralkodó osztály neveltetése támogatta az ilyen viselkedést. Az ilyen neveltetés eltompította a könyörület, összekötöttség és igazság természetes emberi érzéseit, gátolta az emberek intelligenciáját, és lehetővé tette, hogy brutálisan cselekedjenek, a bűntudat érzése nélkül. Mélyen belül azonban biztosan tudták, hogy ez rossz, mint ahogy ma tudjuk, hogy rossz, amikor tojásrántottát rendelünk szalonnával, mert szeretjük az ízét. Bár természetes intelligenciánk tudja, hogy ez egy mélyen erkölcstelen tett, tudásunkat elfojtjuk és szívünket megkeményítjük azzal a gyötrelemmel szemben, amit egy tyúk, egy tehén, egy sertés elviselt, hogy kielégítse múló és kondicionált élvezetünket. Inkább nem tudunk róla, és jó érzéssel tölt el minket a tudat, hogy senki – sem a pincér, sem a barátaink, sem a média – semmilyen módon sem fog emlékeztetni minket az állatok óriási gyötrelmére, amit igényünk kényszerít ki. Az állatok láthatatlanul szenvednek, sikolyaikat pedig észre sem vesszük. Nincs hangjuk, amíg elutasítjuk azt, hogy a szívünkre hallgassunk.

Tartalomjegyzék