Moha vegetáriánus és vegán honlapja

A nemi ciklus feletti uralom fogja kitárni az ajtót a nagyüzemi sertéstenyésztés előtt. A női ciklusok feletti uralom a hiányzó láncszem a futószalag megközelítéshez.”

– EARL AINSWORTH, The Farm Journal, 1976

„Nincs vallás szeretet nélkül, és az emberek annyit beszélhetnek a vallásukról, amennyit csak akarnak, de ha az nem tanítja nekik, hogy legyenek jók és kedvesek az állatokhoz és az emberhez is, akkor az mind ámítás.”
– ANNA SEWELL, Black Beauty

„Azt mondják, hogy bármely nép természetről alkotott képe meghatározza összes intézményét.”
– RALPH WALDO EMERSON, English Traits


A tudomány és a vallás kultúránk alapvető intézményei, amelyek legemelkedettebb eszményeink nagy részét testesítik meg, és sokféle módon hozzájárulnak életünkhöz és jólétünkhöz. Az angol tudomány (science) szó a latin scire, „tudni” igéből származik, az angol vallás (religion) szó pedig a latin religare, „újra kötni” igéből. Az előbbi ama vágyunk megnyilvánulása, hogy rendszerezett tudás révén megértsük a világot és önmagunkat, az utóbbi pedig ama vágyunké, hogy újra egyesüljünk életünk spirituális forrásával, és harmóniában éljünk egymással és a nagyobb renddel. A tudomány és a vallás is hatalmas intézmények, mindegyik emberek millióit foglalkoztatja és dollármilliárdokat költ olyan projektekre, amelyek elméletileg mind arra valók, hogy életünkbe megnövekedett egészséget, kényelmet, biztonságot, megértést, értelmet és boldogságot hozzanak.

Bár kevesen mondanák azt, hogy a tudomány és a vallás nem hasznos számunkra, sokan mondanák azt, hogy erősen hozzájárultak a háborúhoz, pusztuláshoz és nyomorúsághoz is – hogy súlyosbítottak, és meg is oldottak problémákat. Miért van ez? Konkrétabban, miért nem szólaltak fel az ételválasztásainkhoz szükséges, nyilvánvalóan erőszakos és ragadozó mentalitás ellen azok az ezrek, akik a tudományos és spirituális fejlődés révén igyekeznek a világot javítani és gyógyítani? Univerzális ellenállásunkon kívül, hogy beismerjük a bűnrészességet étkezéseink kegyetlenségében, egy másik hatóerő is működik: a sok nyugati tudományos és vallási intézmény által támogatott redukcionizmus, ami miatt létfontosságú összefüggések láthatatlanok maradnak.

Az emberi tudatosság forradalma, ami a jelek szerint először nagyjából tízezer évvel ezelőtt Irakban kezdődött a nagy haszonállatok háziasításával és tenyésztésével, az a redukcionizmus forradalma volt. Megkülönböztető jegye a redukálás belső és külső aktusa volt: a nagy erejű vadállatok redukálása bezárásukkal és rutinszerű lemészárlásukkal, és a folyamat során az ember állatok és természet iránti tiszteletének redukciója. Elődeink leredukált préda ragadozóivá váltak – tenyésztett állatoké, akiket árucikké tettek, őriztek, azután leszúrtak és lefejeztek. Ők maguk redukált és érzéketlenné vált ragadozókká lettek, akik hajlamosak hasonlóan redukcionista tudományos és vallási intézmények létrehozására, hogy hozzáállásukat és viselkedésüket igazolják.

Amellett, hogy redukáló tudományos és vallási rendszereket hoztak létre, a régi állattartó kultúrák redukáló és ragadozó gazdasági rendszereket teremtettek, amelyek egyre inkább gazdasági egységekként tekintettek az emberekre, és a vagyon elosztásában fokozatosan óriási egyenlőtlenséghez vezettek. A történelmi kor idejére, háromezer évvel ezelőtti legrégebbi írásainkban – mint Homérosznál, az Ótestamentumban, és a sumér ékírásos feljegyzésekben – egy jól kiforrott gazdasági rendszert látunk, ami felett gazdag, az állataik számára földért harcoló, marhatulajdonos királyok uralkodnak. Az emberek tömegei pedig puszta erőforrássá redukálódtak, akik a gazdag elitnek hasznot hajtva harcoltak, termeltek és fogyasztottak. A korai tudományt az állatállomány vérvonalának manipulálására használták, hogy minél több húshoz, tejhez és gyapjúhoz jussanak, a vallást pedig a haszonállatok lemészárlásának igazolására, sőt elrendelésére használták. Pontosan ezek azok az intézmények, amiket örököltünk, ma is működnek és bennünk élnek, hiszen továbbra is redukált állatokból származó ételt fogyasztunk.

Hasznos az a felismerés, hogy a hagyományos tudomány és vallás, miközben gyakran elkeseredett vitát folytatnak egymással, valójában alapvető feltevéseikben megdöbbentően hasonlóak. Ők az állattartó kultúra két büszke fia, és mindketten azon igyekeznek, hogy megerősítsék az apjuk kultúrájában élőktől elvárt redukcionista mentalitást. Erre a mentalitásra van szükség ahhoz, hogy a nagy állatokat rabszolgává tevő és elfogyasztó szokás, és a kirekesztésen és kizsákmányoláson alapuló gazdasági rend fennmaradjon. Tanulságos látni, hogy míg ritkán egyes egyének képesek voltak felülemelkedni és bizonyos fokig felemelni ezeket a tudományos és vallási intézményeket, maguk az intézmények általában nyomást fejtenek ki a az állattartó miliő által megkívánt redukcionizmus megerősítésére. Például, bár a tudományt és a vallást is óriási mértékben gazdagítaná a nem-redukáló nőies alapelv (Zsófia), az állattartó kultúra őt lenézi, és a hagyományos tudomány és vallás is bizalmatlansággal tekint rá, melynek kárát ők maguk látják.

Az apa és fiai főleg az állatok millióinak az ebédlőasztalainknál naponta zajló „feláldozása” miatt sikeresek Zsófia legyőzésében: a tömeges szertartás, ami csökkenti intelligenciánkat és elnyomja gyógyító bölcsességünket. Bölcsességként Zsófia a tudomány és a vallás számára is a legvégső cél, de ők az állattartó kultúra ellentmondást nem tűrő és redukáló mentalitását szolgálva lényegében véve elutasították őt – ennek tragikus spirituális következményeit mindenütt láthatjuk önmagunk körül.

Tartalomjegyzék


„Az élő rendszerek gépekké alakítása a tőke felhalmozása miatt nem lenne lehetséges a redukáló tudomány segítsége nélkül, ami két dolgot ér el neked.

Egyik oldalról megöli a könyörületes erkölcsödet, mert a redukcionizmus egy élő rendszert mozdulatlan részekké alakít, amelyek kívülről vannak összerakva – és ez a redukcionizmus azután létrehozza az erkölcsi érzéstelenítést, ami lényegében azt mondja: ’Nem kell aggódnod a kapcsolatod erkölcse miatt, mert ez csak egy csomó anyag, ami a kezedben van, hogy játszadozz vele.’ Mintha gyurmával játszanál.

És megadja neked a a tényleges manipulatív hatalmat is, hogy több tejet hozz ki egy tehénből, több sovány húst állíts elő a tehenekben, a teheneket kisebb helyen összezsúfold, és gyorsabban levágd őket.

Ezek azok a rendszerek, amelyeken át a tőke a tudomány redukcionizmusát használja a tőke felhalmozására és az élet eltulajdonítására olyan lényektől, akiknek joguk van saját életükre.”

– Vandana Shiva, Ph.D. (1)

Az elme és anyag közti téves, kartéziánus szakadékon alapuló hagyományos redukcionista tudomány határozottan elutasítja bármiféle valóság létezését azon túl, amit fizikailag meg lehet mérni. Ez a materialista felfogás nem vesz tudomást a spiritualitásról és a tudatosság rejtélyes kalandjáról, és az állatokat és az embereket is igyekszik puszta túlélő gépekké redukálni, amelyeket genetikai és kémiai erők hajtanak. Lényegében megerősíti azt az illúziót, hogy a lények egy olyan univerzumban küzdenek és versengenek, aminek nincs semmilyen önmagától létező értelme vagy célja. Ez a redukcionista tudományt a gazdag elit és az általa ellenőrzött katonai-ipari komplexum hatékony eszközévé teszi.

Az állatokat és a természetet megfosztva eleve létező értelmüktől és értéküktől, és az életet anyagi folyamatokra, genetikai programozásra és hatásos kondicionálásra redukálva saját értelmünk, értékünk és státuszunk is átértékelődik aszerint, hogy milyen hatékonyan szolgáljuk a gazdasági/politikai komplexum céljait. A redukcionista tudomány hideg, számító szemmel szentesíti az ipari közgazdászok és katonai stratégák költség/haszon elemzéseiben a lények számokká redukálását. Segít annak törvényesítésében, ahogy az állattartó kultúra árucikké alakítja az állatokat és a természetet, és, továbblépve, egymást és önmagunkat is.

A redukcionista tudomány hűségesen szolgálja az állattartó mentalitást. A természet, az állatok és az emberek feletti férfias uralom patológiás szétkapcsoltságát tiszteletreméltó és nagy presztizsű mesterséggé változtatja. Ma tényleg elmehetünk Dachauba, és ugyanazokban a betonépületekben állhatunk, ahol a tudomány nevében náci tudósok gyötrelmes kísérleteket hajtottak végre embertársaikon. Épp úgy, ahogy a felsőbbrendűség elképzeléseivel igazolták a kegyetlen náci kísérleteket, ezek igazolják azokat a kegyetlen kísérleteket is, amiket mi hajtunk végre minden nap, ezrével, számolatlanul, védtelen állatokon. Ha bebocsátást nyernénk, elmehetnénk ma bármelyik állami egyetemre vagy magán, katonai vagy kormányzati kutatóintézetbe, és tanúi lehetnénk kegyetlen atrocitásoknak, amiket a felsőbbrendűségnek ugyanazzal az érvével igazolnak. Elmehetnénk például Fort Benningbe is az USA Georgia államában, ahol a School of the Americas keretein belül az USA hadserege Közép- és Dél-Amerika katonai személyzetét képzi ki a kínzás, felügyelet és elnyomás legújabb high tech módszereire, ami segít nekik abban, hogy hatékonyan uralkodjanak népeik felett, a multinacionális cégek és az uralkodó elit érdekeit szolgálva. (2) Tőke, jószág, vagyon, háború, és a természet, az állatok és az emberek kizsákmányolása ma ugyanazon alapul, mint a régi állattartó kultúrákban. Ma high tech formában folytatódnak, a tudomány reduktív gondolkodásmódjának segítségével.

Talán semmi sem rémületesebb, mint tehetetlenül bezárva lenni, rideg, szétkapcsolt tekintetek által felügyelve, amelyek nem törődnek az általunk átélt szenvedéssel. Ez az állattartó tekintete a tulajdonát képező állatok felé, akiket mind manipulálni fog és legyilkol saját érdekében; ez a katona tekintete ellenségei felé, akik urának jószágát és anyagi érdekeltségeit fenyegetik; ez a tudós vagy kutató asszisztens tekintete, aki szándékosan vet alá érző lényeket borzalmasan fájdalmas kísérleteknek. Ez a kemény, közönyös tekintet mélyen sérült paródiája az igazi emberi tekintetnek, ami ragyog a szerető kedvességtől, könyörülettől, és a törődés és együttérzés természetes érzésétől minden teremtménytársunk iránt ezen a Földön. Ezt a kemény tekintetet kérlelhetetlen gyakorlatozással érjük el; erre a gyakorlatozásra gyakorlatilag születésünktől fogva be vagyunk sorozva, naponta háromszor szétkapcsolva a tányérunkon lévő horrortól. Megtanuljuk, hogy ezt a közönyös tekintetet vessük azokra, akik fajunkon, fajtánkon, országunkon, osztályunkon, nemünkön, törzsünkön, vallásunkon, vagy szexuális orientációnkon kívül állnak, és különösen sertésekre, tehenekre, prérifarkasokra, és más „haszon-” vagy „káros” állatokra. Gyengédebb pillantást vethetünk persze a „társ” állatok bizonyos fajaira; érdekes és tanulságos például elmenni egy tudományos konferenciára, és maguktól a tudósoktól hallani, hogy milyen állatokat tudnak élve boncolni lelkifurdalás nélkül. Van, aki csak patkányon és egéren tud dolgozni, mások macskán is tudnak, de kutyán és majmon nem, megint mások tudnak „csinálni” nyulat, de macskát nem, és így tovább. Hol húzzuk meg a vonalat, és miért? A legtöbb tudós számára, mint legtöbbünk számára ebben az állattartó kultúrában, az étel miatt tartott állatok messze kívül esnek gyengéd tekinteteink körén. Minél érzékenyebbé válunk, annál szélesebb könyörületünk köre, és az élőlények annál szélesebb körének ártva érzünk lelkiismeretfurdalást, mivel azt látjuk, hogy tekintetünk ellágyul és törődünk még a kis egérrel, madárral, hallal, rákkal és rovarral is. A tudományos képzés, amit Henryk Skolimowski az „objektivitás jógájának” nevez (3), olyan látásmódot erősít meg, ami gyakran beszűkíti könyörületünk körét és érzéketlenné teszi nemcsak a tudósokat, hanem mindannyiunkat. A tudomány egyfajta módon segített, hogy értékeljük a „haszonállatokat”, bebizonyítva például, hogy a halaknak magasan fejlett szociális tudatosságuk van, éreznek fájdalmat és gyorsan megtanulják, hogy elkerüljék a fájdalmas ingereket, és hogy a sertéseknek meglepően kifinomult az intelligenciájuk, ami felülmúlja a kutyákét, és megközelíti a csimpánzokét. Azonban összességében hatása az állatjólétre egyértelműen negatív. Valójában ma még sok befolyásos tudós van, akik, bár végül rákényszerülnek annak elismerésére, hogy az állatok éreznek fájdalmat és képesek a szenvedésre, mégis lekicsinylik szenvedésük helytállóságát és erősségét. Ez erősen hasonlít arra, amit a rabszolgatartó korban a tudósok a fekete emberekkel tettek. A tudományos forradalom kezdete óta a tudósok állatokat használnak fájdalmas kísérletekben, és lekicsinylik fájdalmuk erkölcsi jelentőségét. Descartes jól ismert válasza szomszédai panaszára – az általa élve boncolt kutyák fájdalmas üvöltései miatt – még mindig visszhangzik a tudomány termeiben. Kijelentette, hogy racionális lélek híján az állatok nem képesek fájdalmat érezni, és üvöltéseik csupán olyanok, mint a forgó malomkerék nyikorgó hangjai. (4) Az ilyen hozzáállás az Aranyszabály teljes ellentéte. A tudomány az objektivitás, szétkapcsoltság, redukcionizmus és materializmus illúzióját hirdetve, és a kutatókat és a nagyközönséget arra bátorítva, hogy hagyják figyelmen kívül azt a szenvedést, amit érző teremtmények az ő nevében, és általában kultúránknak köszönhetően átélnek, hatalmas szolgálatot tett az állattartó mentalitásnak, és monumentális kárt okozott az állatoknak. Így téve kárt okozott nekünk, emberi állatoknak is.

Amellett, hogy szétkapcsolt reduktív gondolkodásmódjával hozzájárul kultúránk állattartó gondolkodásmódjának megerősítéséhez, a tudomány technológiai eszközöket is adott, ami az állatok modern elnyomói számára lehetővé tette az állatok kizsákmányolását és rabszolgává tételét korábban elképzelhetetlen módokon. A modern állattartó telepek és vágóhidak lehetetlenek lennének kifinomult gépek, peszticidek, gyógyszerek, hormonok, korlátozó rendszerek, elektromos ösztökék, és egy sereg egyéb technológiai eszköz nélkül, amelyek élő rémálmot rónak ki futásra, repülésre, úszásra, játékra teremtett lényekre, akik arra vannak, hogy a természetes világban ünnepeljék életüket. A modern emberektől eltérően – akik magas irodaházak komputerekkel zsúfolt fülkéibe vannak bezárva – a teheneknek, csirkéknek, halaknak és sertéseknek nincs esélyük, hogy értelmet találjanak a teljesen idegen, frusztráló és rémisztő mesterséges körülményekben, amelyek közé egész életükben kényszerítjük őket, hogy kielégítsük öncélú vágyainkat.

A redukcionista tudomány ma gyakorlatilag meghatározza kultúránkat és önmagunkról alkotott képünket, és bár tagadhatatlan anyagi fejlődést és kényelmet hozott, félelmetes erővé vált önmagunk rabszolgává tételéhez is. A tudomány nemcsak azoknak a technológiai eszközöknek a forrása, amelyek szórakoztatnak és kényelmet nyújtanak, vagy elterelnek és szenvedélyfüggővé tesznek, vagy szennyezik és potenciálisan elpusztítják világunkat. Olyan eszközöket is feltalál, amelyek közvetlenül ellenőrizhetnek minket, ahogy megteszi azt az állatokkal. Néhány példa erre a rejtett térfigyelő rendszerek, elektrosokk övek és komputer mikrochipek, amiket be lehet ültetni a testünkbe, hogy GPS-szel kövessenek minket, és egyes források szerint potenciálisan szabályozzanak minket fájdalmas izomgörcsök, félelem vagy mentális zavarok kiváltásával. (5) A mikrochipeket állatokon már kidolgozták és letesztelték, és egyes fajtáikat széles körben ültetik be vadon élő és háziasított állatokba, és egyre inkább emberekbe is. (6) A Los Angeles Times szerint azok a mikrochipek, amiket most Alzheimeres és más betegekbe beültetnek, egészségügyi feljegyzéseket és személyes adatokat tartalmaznak, és az embereket „ugyanúgy leolvashatóvá teszik, mint egy üveg mogyoróvajkrémet a szupermarket pénztárjánál.” (7) Könnyen követhető és ellenőrizhető tárgyakká tehetnek minket, mint a mikrochip kontrollált anyakocákat(8) és tejelő teheneket, akiket mi magunk használunk és megeszünk.

Mélyebb szinten a redukcionista tudomány azzal tesz rabszolgává minket, hogy csak a logikai pozitivizmuson és az önmagunk és a világ közti alapvető szétkapcsoltságon alapuló tudást ismeri el. Bár a tudomány néhány népszerűsítője a közvélemény számára jobban haladó természetűnek, holisztikusnak, és akár spirituálisnak tűnhet, ezeket az embereket általában elutasítja az az óriási tudományos vállalkozás, ami a felosztás, redukció és elemzés elveire épül, melyeket egészében szülőjétől, az állattartó kultúrától örökölt. (9) Ellensége az állattartó kultúra ellensége, a nőies alapelv, ami mindannyiunkban él, és a tudás magasabb szintjeként jelenik meg, mint az a különválasztó racionalitás, amelyen a redukcionista tudomány alapul. Amilyen mértékben a tudomány el van választva az intuíció és a nőies alapelv könyörületes, gyógyító, összekötő bölcsességétől, olyan mértékben hajlamos elősegíteni a kegyetlenséget, pusztítást, rabszolgaságot és halált.

A minket veszélyeztető, elterelő és ellenőrző tudomány helyett annak létrehozása, ami hitelesen szolgál minket, alapvető eltolódást kíván meg orientációnkban, eltávolodva a hagyományos reduktív mentalitástól, ami elsődlegesnek tekinti a fizikai anyagot, a tudatosságot pedig csupán abból kialakulónak. Amikor kultúraként a lényeket már nem tárgyaknak látjuk, hanem saját életük tudatos alanyainak, akkor természetesen fogunk létrehozni a tudatosság és az élőlények összekötöttségének elsőbbségén alapuló, többre képes tudományt. Ezt kezdjük el látni olyan kutatók és elméleti szakemberek műveiben és írásaiban, mint Rupert Sheldrake a morfogenetikus mező elképzelésével, továbbá Robert Jahn, Elizabeth Targ, Amit Goswami, Fred Alan Wolf, Vandana Shiva, Larry Dossey, Herbert Benson, Deepak Chopra, Fritjof Capra és mások, akik igyekeznek megfordítani a tudományt átható redukcionista mentalitást. Közülük egyesek a gondolatok, szándékok, érzések és ima szerepét kutatják a gyógyulásban, mások a rendszerszintű összekötöttségre és a tudatosság esszenciális erejére mutatnak rá, mint amelyek meghatározzák a fizikai valóság emberi megtapasztalását. (10) Nem meglepő, hogy ezek a kutatók Schweitzerhez, Einsteinhez és másokhoz hasonlóan megkérdőjelezik kultúránk nézetét és bánásmódját az állatokkal szemben. A tudomány erőt adó megközelítéseit láthatjuk az aktivista szinten, a Gandhi-féle „megfelelő technológia” elve szerint dolgozó embereknél is: olyan technológiák kifejlesztését és használatát, amelyek együttműködők és fenntarthatók, és a közösségeket anyagilag vagy politikailag nem teszik a nagy kőolaj-, mezőgazdasági, vegyipari, vagy más érdekeltségek rabszolgáivá. Ahhoz, hogy a tudománynak ezek a holisztikus megközelítései jól működjenek és széles körben elfogadottá váljanak, kultúránknak túl kell lépnie jelenlegi étkezési szokásain és meghatározó állattartó mentalitásán, ami elkerülhetetlenül egy felszínes és kizsákmányoló, „előrejelző és irányító” tudományos redukcionizmust segít elő.

Értelmes náci tudósok a tömegpusztítás és tömeges rabszolgává tétel fegyverein dolgoztak, csakúgy, mint ma a tudósok seregei: nem látjuk, hogy nemcsak a projektjeik őrültek, hanem torzult a projektek alapját adó gondolkodásmód is? Ezt csak egy olyan kultúra tudja elfogadni, mint a miénk, ahol az emberek valójában napi szinten gyakorolják ugyanazt a szétkapcsoltságot és kegyetlenséget. Amíg nem vetünk véget az állatok étkezés tárgyaivá való redukálásának, addig a tudomány egyre erősebbé és halálosabbá válik, mert az végső soron önmagunk tükröződése. Az egész világ a belső valóságunk tükröződése, és a háború és nyomor akkor fog világunkból eltűnni, amikor a háborút és nyomort felszámoljuk önmagunkban, mentális orientációnkban és napi életünkben. A különállóság és redukcionizmus mentális orientációja, ami a hagyományos tudományos módszer alapját adja, és amellyel gyerekként mindannyian telítődtünk, állandóan előtör kultúránk étkezéseiben, tovább él kulturális hozzáállásunkban, és megnyilvánul világunk tükrében, mint az a fájdalom és küzdelem, amit átélünk és másoknak okozunk.

Tartalomjegyzék 


A hagyományos nyugati vallás a nyugati tudományhoz hasonlóan ugyanabban a nagy állatokat redukáló és árucikké tévő környezetben fejlődött, és lényegi orientációjában hasonló redukcionizmusra hajlamos. A végtelen isteni rejtélyt jellemző módon egy ítélkező és gyakran emberszerűvé tett hatalmi figurává redukálják; az embereket egy én-központú, diszkrét mulandó entitássá redukálják, akik az örökkévalóságig kiválasztódhatnak, megmenekülhetnek vagy kárhozatra ítéltethetnek a pokolban vagy a mennyben, egyetlen röpke élet alapján; az állatokat, fákat, ökoszisztémákat és a természet egészét pedig puszta eldobható kellékké redukálják ebben a drámában. A tudományhoz hasonlóan a vallás intézménye is igyekszik megerősíteni az állatok, a nők és a természet elnyomását, és kiszolgálni az uralkodó elit érdekeit. A tudományhoz hasonlóan hajlamos arra, hogy hierarchikus, patriarchális és kirekesztő legyen, és a tudományhoz hasonlóan azt mondja nekünk, hogy ne saját belső bölcsességünkre támaszkodjunk, hanem az ő külső tekintélyére. A redukcionista tudományhoz hasonlóan, ami ragaszkodik az én és a világ közti objektivista szakadékhoz, a hagyományos nyugati vallás is ragaszkodik a Teremtő és a teremtés, Isten és a világ eredendő kettősségéhez. Ez a hit egy alapvető szétkapcsolás az isteni és mindannyiunk között, és megerősíti az elválasztottság illúzióját, amit a redukcionista tudomány is hirdet.

Érdekes és tanulságos megfigyelni, hogy míg a hagyományos tudomány és vallás vég nélkül küzd egymással – közös redukcionista gondolkodásmódon osztozó civakodó testvérek –, addig a holisztikus tudomány inspiráló és hasznos útmutatást és megerősítést talál a haladó és nem nyugati vallási hagyományokban (mint a megszabadulás teológia és sok bennszülött hagyomány), valamint a keleti hagyományokban, mint a taoizmus, mahajana buddhizmus, szikh vallás és Vedanta. Ezek a vallási hagyományok általában olyan kultúrákban és szubkultúrákban fejlődtek, ahol az állatokat nem redukálták szisztematikusan árucikké.

Az alapvető elválasztottság redukcionista illúziója napi étkezéseinkben annyira szertartásos jelleget ölt, hogy elkerülhetetlenül benyomul vallásos életünkbe. Gyerekként gyakran mondják nekünk, hogy ki leszünk zárva a mennyből, hacsak nem fogadunk el egy sereg, kirekesztésen alapuló hiedelmet! A főbb vallási tanok általában azt mondják nekünk, hogy különlegesek vagyunk, ha elfogadunk egy kizárólagosságon alapuló hitet. Ritkán vonják kérdőre erőszakos ételválasztásainkat, hanem inkább bátorítják azokat, kijelentve, hogy az állatoknak nincs lelkük, és Isten azért adta nekünk az állatokat, hogy megegyük őket – és egész Amerikában támogatnak kerti sütőpartikat, malacsütést és pulykavacsorát. Nem olyan régen volt – amikor a 4. századi Konstantin császár a kereszténységet római államvallássá tette –, hogy a kereszténység korábbi vegetáriánus hangsúlyát teljesen elnyomták és az valójában eretnekséggé vált: Konstantin állítólag arra utasította alattvalóit, hogy folyékony ólmot öntsenek le bármelyik keresztény torkán, aki visszautasítja az állati hús megevését. (11) A kereszténység eredeti irgalmas tanait el kellett nyomni és el kellett torzítani, hogy az uralkodó állattartó kultúra elfogadja azt, és keserű iróniává vált az a megvilágosodott tanítás, miszerint kard által kell meghalnia annak, aki karddal él.

A transzcendens istenit hímneműnek értelmezve a hagyományos vallás ugyanúgy isteníti a hímneműt, mint ahogy a tudomány teszi, és elnyomja a nőiest, ami táplál és összeköt. Még ma is, amikor lényegében nincs olyan teológus, aki ki merné jelenteni, hogy az Isten szóval jelölt végtelen Szellemről inkább elmondható az, hogy hímnemű, mint az, hogy nőnemű, még mindig azt tanítjuk gyerekeinknek, amit mi tanultunk, hogy Ő, az Úr hímnemű. A régi állattartó kultúrákban férfiak háborúztak, tartottak állatot, és követtek el nemi erőszakot, és alapvetően így van ez ma is. Az állattartó kultúra Isten hímnemű természetét hangsúlyozva törvényesítette az elnyomás, kegyetlenség és gyilkolás erkölcsiségét. Valójában, ahogy arra J. R. Hyland rámutat, a régi állattartó kultúrákban az imádat fő formája az állatok áldozatként való megölése volt, hogy az istenség kedvében járjanak. (12) Mindezek mögött az az alapvető nézet állt, hogy „az Úr az én pásztorom” – rémisztő elképzelés, amikor elgondolkodunk annak az állattartó kultúrának a valóságán, amelyik ezt a tanítást hirdette. A pásztor könyörtelenül rabszolgává tette, kiherélte és megölte juhait, kecskéit és marháit, és ezek a teremtmények tehetetlenek voltak mindenható kezei között – ahogyan ma is azok.

Talán közvetlenül ebből származik, hogy aggódva foglalkozunk a gondolattal, hogy az ember „meg legyen mentve”. Folyamatos kudarcunk, hogy megmentsük a nekünk kiszolgáltatott állatokat, ideges aggódásra sarkallhat minket saját „megváltásunkról”. Megváltás mitől is, pontosan? Tetteink következményeitől, talán? Vagy hagyományosabb értelemben attól, hogy a pokol tüzére legyünk kárhoztatva? Honnan származik ennek a képnek az ereje? Lehet-e köze ahhoz, ahogy a pásztorok számtalan évszázadon át a lángokon keresztül bámulták az állatok elszenesedő testét, akiket ők ítéltek halálra és öltek meg áldozati felajánlásként, majd pedig ők maguk fogják azokat megenni?

Tartalomjegyzék 


A hagyományos nyugati vallás alaptézise a jó és a gonosz közti szakadatlan harc, amelyben Isten, az égben lakozó férfi istenség áll az egyik oldalon, míg a Sátán, egy homályos, rosszindulatú, bestiális alak a másikon. A sors iróniája, hogy ezt az ördögöt egy kecske vagy szarvasmarha szarvával és patájával ábrázolják – épp azokkal az áldozatokkal, akiket étel miatt szakadatlanul bezárunk és megtámadunk! Ez a gonosz vagy ördög legalább egy szinten biztosan a saját árnyékunk kivetülése – a bűntudaté, szégyené és ki nem fejezett gyászé, amit a masszív, folyamatos kegyetlenség miatt, az állattartó kultúra háztartásaiban az állatok elfogyasztóiként elviselünk. Elfojtjuk tudásunkat saját kegyetlenségünkről, és következésképp azt látjuk, hogy egy sötét és vészjósló jelenség sújt minket. Ez elkerülhetetlen, mert a gonosz, amit látunk, az saját letagadott, el nem ismert kegyetlenségünk, amitől soha nem tudunk megszabadulni. Ez jelenik meg ördögökként, ellenségekként, háborúkként és tömegpusztító fegyverekként. Azt mondják nekünk, hogy pásztor királyunk oldalára kell állnunk, aki óv minket, de uralkodik is felettünk az ellenséggel vívott harcában. Az állatokra és a Földre legjobb esetben úgy tekintenek, mint tulajdonra és a kozmikus ütközet helyszínére; legrosszabb esetben az állatokra és a Földre (és a nőkre és a kisebbségekre) úgy tekintenek, mintha valahogy egy csapatban lennének a sötét, homályos ördöggel, és ezért jogosan vannak „leigázva”.

Ez a megbúvó gondolat, hogy mi lényegében gonoszak vagyunk, nyugati kultúránk egyik alapvető jellemvonása, a hit egyik pillére, amit a vallás intézménye terjeszt. Bár erre nincs szükség, és a Biblia Ó- és Újtestamentumában is bőven van idézet ennek cáfolatára. Matthew Fox például azt írja az Original Blessing (Eredeti áldás) című művében, hogy az eredendő bűn tanának – hogy mi természetünkből adódóan gonoszak és aljasak vagyunk – nincs alapja sem Jézus főbb tanításaiban, sem sok elismert megvilágosodott keresztény és zsidó bölcs vagy misztikus élményei és írásai között. (13) Ezek az emberek az élet és az emberi természet alapvető jóságát fedezték fel, és a teremtés szívében az „eredeti áldást”, mint a tudatosság folyamatos ünneplését és evolúcióját.

A keleti vallási hagyományokban – amelyek inkább ellenzik a húsevést és állattartást, és a mi nyugati hagyományainknál valamivel kevésbé dualisztikusak – ez az alapvetően pozitív orientáció jól dokumentált. A buddhizmusban például az az egyik legfőbb tanítás, hogy minden érző lényben megvan a „Buddha természet”, azaz minden lény egy teljesen megvilágosodott tudatosság kifejeződése, és ezt közvetlenül felismerheti spirituális fejlődéssel és megértéssel. Ezt az alapvető jóságot tekintik valódi természetünknek, és ez a spirituális gyakorlásunk alapja. A nyugati vallási hagyományokon belül sok egyre progresszívebb irányzat hasonló módon felismeri, hogy az emberi természet és az egész természet az isteni szeretet tükröződése, és alapvetően jó. A spirituális utunk abból áll, hogy kapcsolatba kerülünk ezzel a belső fénnyel és tisztítjuk magunkat, hogy ragyogó tartóedényei legyünk sugárzó jelenlétének.

Az a gondolat, hogy alapvetően gonoszak vagyunk, teljesen ellentmond eredendő jóságunknak ezzel az univerzális elképzelésével, csakúgy, mint az állatokat bezáró és megölő csúf szokásunk ellentmond velünk született kedvességünknek. Az állattartó kultúra, amelybe mindannyian születtünk, a rejtett bűntudat óriási tartályát hordozza, a vérengző barbarizmus miatt, amit a haszonállatokkal szemben elkövet, a fiaival szembeni rossz bánásmód és megkeményítésük miatt, és az erőszak miatt, amit terjeszt a nők, és a rivális állattartók és nemzetek ellen. Ez a rendszeres erőszak és az ezzel együtt járó, elnyomott, de egészséges lelkiismeretfurdalás érzése a forrása ama kulturális hitünknek, hogy az emberek eredendően rosszak. Az ebből eredő, mélyen gyökerező bűntudat, félelem és aggodalom érzése tudat alatt mindannyiunkat megfertőz és sok problémát okoz, fizikailag, mentálisan és spirituálisan. Emiatt ma azt látjuk, hogy van egy erősödő mozgalom, ami a bűntudat sujkolásától és az ítélkezéstől való szabadságot sürgeti. Felismerjük, hogy a krónikus bűntudat megnyomorít minket, kimeríti energiánkat, a régi mintázatok csapdájában tart, és érthető módon szabadulni akarunk tőle – csak azt nem látjuk, hogy forrása napi étkezéseink folyamatos kegyetlensége. A gondolatok és a viselkedés másolódik.

Így láthatjuk, milyen nehéz hatékonyan kezelni és csökkenteni az állatoknak élveboncolással, rodeókkal, cirkuszokkal, vadaskertekkel, kutyaviadallal, stb. okozott szenvedést, miközben kultúránk része, hogy még megesszük őket. Az állatok étellé redukálásával együtt járó érzéketlenné válás természetesen kiterjed a nem étel céljából kizsákmányolt állatokra is – de nem áll meg pont ott, az állatok határán. Ezért „az ember emberrel szembeni embertelensége” az állatokkal szembeni embertelenségünkben gyökerezik.

A hagyományos vallás a tudományhoz hasonlóan pontosan tükrözi az őt világra hozó, és máig fenntartó állattartó kultúra pszichológiai traumáját. Mindent igazol a kultúra élő gondolkodásmódja. Amint Joseph Campbell rámutat a The Masks of God című művében, az állati hústól függő kultúrák a halál körül szerveződnek, mert „az élmény mindenekfelett álló tárgya az állat, megölve és lemészárolva...” (14) Ez igaz mai kultúránkra, és a naponta lemészárolt állatok millióinak halála végighullámzik összes vallási intézményünkön, melyek az ezt igazoló hitrendszert biztosítják most, mint ahogy megtették ezt a mediterrán medence száraz dombjain is háromezer évvel ezelőtt.

Mint Campbell rámutat, a növényi alapú kultúrák az élet körül szerveződnek. A növényvilág nemcsak biztosítja „az emberek ételét, ruházatát és hajlékát ősidők óta, hanem modellünk az élet csodájára is – a növekedés és pusztulás, virágzás és maghozás ciklusában, amelyben az élet és halál úgy jelenik meg, mint egyetlen, felülmúlhatatlanul szervezett, elpusztíthatatlan erő átalakulásai.” (15) A ma kétségbeejtően szükséges forradalom – ha életben akarunk maradni –, az az állattartó kultúra alaporientációjának átalakulása azzá, amelyből születtünk: a halál és redukcionizmus gondolkodásmódjából az élet és holizmus gondolkodásmódjává.

A tudomány, vallás és gazdaság átalakítása lehetséges, amikor megváltoztatjuk napi étkezési szokásainkat, és az ezekhez szükséges szétkapcsoltság mentalitását. Így kiszabadítjuk őket az elavult redukcionizmus alól és átirányítjuk őket az univerzális könyörület és minden lény összekötöttségének támogatásához és ünnepléséhez. Bár az állattartó kultúra termékei vagyunk, megértéssel meg tudjuk gyógyítani azt és önmagunkat. Ez a megértés viselkedésünk változását igényli, mivel viselkedésünk erősen kondicionálja tudatosságunkat. A holizmus, kedvesség, fenntarthatóság és közösség tudománya, vallása és gazdasága ezzel kezdődik.

A tudatosság fejlesztésével és a tányérunkról ránk bámuló halál orientációjának megkérdőjelezésével a szabadság és könyörület erőterét hozzuk létre. A növényi alapú ételekre váltva az élet képviselőivé válhatunk – a védelem és befogadás új szellemét lehelve világunkba, amely a nekünk kiszolgáltatott állatok áldásával százszorosan fog áldani minket. Ez gyökeres átalakulás, mert ahogy a gyökeres szó sugallja, makacs dilemmánk legfontosabb gyökeréhez nyúl hozzá, az ételért tartott állatok árucikké tételéhez.

Tartalomjegyzék