Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Küzdenünk kell a nem tudatos kegyetlenség szelleme ellen, amellyel az állatokkal bánunk. Az állatok ugyanannyit szenvednek, mint mi... Az a feladatunk, hogy ezt felismertessük az egész világgal.”
– ALBERT SCHWEITZER

„A világon az állatoknak megvannak a saját okaik a létezésre. Semmivel sem teremtődtek jobban az emberek számára, mint a feketék a fehérek számára, vagy a nők a férfiak számára.”
– ALICE WALKER

„És most egy harmadik, pimasz nép emelkedik fel, az előzőtől különböző, irtózatos méretű emberek. Egyedül az állatok nyers húsán élnek, természetük barbár, a szívük kő.”
– HÉSZIÓDOSZ, Kr. e. 8. sz


Az ebben a könyvben kifejtett nézetek, bár nem túl bonyolultak vagy különösebben nehezen érthetők, sokáig láthatalanok voltak, hangoztatásuk pedig szinte lehetetlen volt, mert nyíltan ellentmondanak állattartó kultúránk rejtett feltevéseinek. Ha elgondolkodunk rajtuk, megvitatjuk és ezek szerint cselekszünk, vonatkozásaik a status quo-t óriási mértékben felforgatják. Vannak egyéb, az iskolákban vagy a médiában ritkán látható, felforgató hatású társadalmi elméletek, mint a marxizmus. De még ezek sem kezdenek el foglalkozni az itt megvitatott mélyebb kérdéssel: az elnyomás és kirekesztés mentalitásával, ami szükségszerűen következik az állatok árucikké tételéből és az állati ételek fogyasztásából, és amelyek elvezetnek a versenyhez, a nőies alapelv elnyomásához, és az alacsonyabb osztályok kizsákmányolásához a gazdagabb jószág- (tőke-) tulajdonos osztályok által. Marx „Világ proletárjai, egyesüljetek!” elmélete sosem kérdőjelezte meg az állatok és a természet elnyomása mögött álló erkölcsöt, és ezért nem volt valóban forradalmi. Az emberi felsőbbrendűség keretein belül működött, és sosem vonta kétségbe azt a mentalitást, ami élőlényeket árucikkeknek tekint. A veganizmus egy felhívás arra, hogy közösen lássuk, hogy mindaddig, amíg elnyomunk más élőlényeket, elkerülhetetlenül létrehozzuk az elnyomás kultúráját, és abban fogunk élni. Az osztályharc az állattartó kultúra elnyomó és kirekesztő mentalitásának eredménye, és csak része annak a szörnyűségnek, ami az állati ételek fogyasztásával elkerülhetetlenül együtt jár.

A vegán elkötelezettség, hogy tudatosan a legkisebbre csökkentjük kegyetlenségünket minden állat felé, következményeiben annyira forradalmi, hogy gyakran rövid úton félresöprik, mert kognitív disszonanciát és mély szorongást vált ki. Születésünk óta annyira belénk vésődött az állattartó mentalitás, hogy általában még a magukat progresszívnek tekintők sem állnak készen arra, hogy megkérdőjelezzék az állatoknak és embereknek azt a kizsákmányolását, amit ételválasztásainkkal okozunk. Mint a víz alatt tartott labda, természetes könyörületünk fel akar bukkanni a felszínre, ezért folyamatosan dolgoznunk kell azon, hogy azt lenyomva tartsuk. A kedvesség és intelligencia labdáját nemcsak a szétkapcsoltság gyakorlásával tartjuk lenyomva, hanem a növényi alapú étrenddel szembeni, kulturálisan gerjesztett ellenvetések ápolásának gyakorlásával is, amiket elismétlünk önmagunknak, ha a labda elkezd emelkedni.

Tartalomjegyzék 


Az egyik alapvető ellenvetés, hogy az állatok iránti könyörület nagyobb fontosságot tulajdonít nekik, mint amit megérdemelnek. Ezzel az ellenvetéssel a domináns állattartó gondolkodásmód lekicsinyli az állatokat és gúnyolódik a vegánokon, amiért velük törődnek, miközben embertársaik szegénységtől, a családok felbomlásától, háborútól, kábítószerfüggéstől, terrorizmustól, szennyezéstől és sok egyébtől szenvednek. Ez az ellenvetés csupán az állattartó kultúra alapvető felsőbbrendűségi orientációjának a megerősítése, ami törvényesíti az állatok elnyomását. Azon a hozzáálláson alapul, hogy az állatok nem számítanak, hogy a nekik általunk okozott szenvedés nem téma, és hogy ők valahogyan nélkülözhetők vagy feláldozhatók. Ha elménket és szívünket valahogyan ki tudjuk juttatni abból a dobozból, amit kulturálisan meghatározó alaptevékenységünkkel, a haszonállatok rabszolgává tételével és megölésével építünk, és ami gondolkodásunkat és érzéseinket az elnyomó állattartó mentalitás szűk keretei között csapdában tartja, akkor elkezdjük meglátni, érezni és megérteni, hogy mik az állatok valójában.

Látni fogjuk, hogy az állatok hozzánk hasonlóan a végtelen szeretet-intelligencia kifejeződései; hogy hozzánk hasonlóan vágyakoznak ösztöneik és vágyaik kielégítésére és kerülik a fájdalmat és szenvedést; hogy hozzánk hasonlóan mélységesen rejtélyesek. Ha egyáltalán bármit megtudunk az állatokról, az az, hogy sehogy sem tudjuk korlátozott megértésünk keretei közé beilleszteni őket. Ha a természetben megnézzük az állatokat, akkor láthatunk versengést, küzdelmet és erőszakot, ahogyan sok erre képzett kutató is látja, de láthatunk együttműködést és kölcsönös segítséget is, ahogy Kropotkin (1) és más tudósok felfedezték. Továbbá láthatunk ünneplést, örömöt, humort, szeretetet, törődést, és az életformák abszolút végtelen összetettségének kifejeződését és csodálatos összjátékát. Mély igazság van abban a régi mondásban, hogy a dolgokat nem aszerint látjuk, amilyenek azok, hanem amilyenek mi vagyunk.

El sem kezdtük megérteni az állatokat. Honnan tudhatjuk, milyen érzés bálnaként úszni, otthon lenni az óceánok mélységeiben és több ezer kilométert vándorolni, víz alatti dalokban beszélni és tudatos harmóniában együtt lélegezni, vagy szalonkák csapatában repülni, erőfeszítés nélküli egyidejűségben örvényleni, ötven madár egyként, vagy prérikutyaként a föld alatt ásni és bonyolult földalatti közösségeket alkotni gyakorlatilag végtelen számú kamrával, átjáróval és kölcsönhatással?

Tudásunkat és megértésünket a más fajhoz tartozó állatokról sokkal jobban beszennyezi a saját felsőbbrendűségünkbe vetett hit, a fel nem ismert kulturális programozásunk és a természettől való elválasztottságunk, mint azt elismerjük. A jövőben az állatokról szóló elméleteinkre úgy fogunk tekinteni, mint furcsa sületlenségekre – ahogy ma mi tekintünk a véreztetéssel és piócákkal való gyógyítás és a földközpontú naprendszer középkori elméleteire.

Megértésünket annyira beszennyezi tárgyiasító mentalitásunk, hogy a történelem során soha nem látott tempóban öljük az állatokat, és pusztítunk ki fajokat és természetes közösségeket. Ha alaposan megnézzük, látjuk, hogy a megértés magával hozza és felébreszti a szeretetet, a szeretet pedig magával hozza és felébreszti a megértést. Ha úgynevezett megértésünk az állatokról nem gyújt fel bennünk szeretetteljes késztetést, hogy hagyjuk őket életük és rendeltetésük beteljesítésére, és hogy becsüljük, tiszteljük és értékeljük őket, akkor az nem igazi megértés. Tudományunk sok módon képtelen erre a valódi megértésre, és mivel túl gyakran a nagyvállalatok hatalmának eszköze is, ezért az a legjobb, ha nem támaszkodunk rá túlzottan a bölcsesség és gyógyulás utáni törekvésünkben.

Tartalomjegyzék 


Az állattartó kultúra második ellenvetése a veganizmussal szemben, hogy az állati ételek fogyasztásának természetesnek és helyesnek kell lennie, mert ezt már olyan hosszú ideje csináljuk. Az első válasz erre az ellenvetésre alapvető érvényességének megkérdőjelezése. Magánemberként tudjuk, hogy gyakran fordítva sül el és bénító hatású, ha felnőttkorunkba átvisszük ugyanazokat a stratégiákat és nézeteket, amiket gyermekként használtunk. Az a tény, hogy valamit régóta csinálunk, aligha teszi azt helyessé vagy elfogadhatóvá. A 19. században ugyanezt hozták fel itt a rabszolgaság védelmére. Hogyan fogunk fejlődni vagy előrelépni, ha elavult viselkedésünket és régimódi nézeteinket továbbra is védjük, általuk meg nem érdemelt érvényességet adva nekik?

A háború, népirtás, gyilkosság, nemi erőszak és emberek kizsákmányolása is hosszú ideje zajlik, de ezt sosem mernénk az igazolásukra felhozni. Az, hogy így tennénk az állatok rabszolgává tételének, kizsákmányolásának, megölésének, megerőszakolásának és kiirtásának igazolására, sokatmondó, de teljesen megtévesztő. Aláássa természetes vágyunkat és törekvésünket, hogy bölcsességben növekedjünk, és olyan társadalmat építsünk, ami szabadabb, békésebb és jobban fenntartható.

A második válasz erre az ellenvetésre, hogy megkérdőjelezzük igazságtartalmát. Mi a „hosszú idő”?

A tízezer év, amióta állatokat tartunk és árucikként bánunk velük, és az a húsz-hatvanezer év, amióta nagy állatokra vadászunk (2), nagyon rövid idő ahhoz a háromszázezer évhez képest, amióta a Homo sapiens itt van, és a 7-10 millió évhez képest, amióta itt vannak az emberszabásúak. A legközelebbi élő rokonaink, akikkel állítólag 95-98 százalékban közös a DNS-ünk, a gorillák, a bonobók és a csimpánzok. A nagy erejű és gyengéd gorillák teljesen növényi alapú étrenden élnek, csakúgy, mint a bonobók, a csimpánzok pedig alapvetően növényi alapú étrenden élnek. Fiziológiánkat alapul véve őseink valószínűleg hasonlók voltak, a fosszilis maradványok szerint pedig az olyan korai emberek, mint az Australopithecus, szinte teljesen növényi alapú ételeken éltek. (3) A probléma az, hogy kultúránk – az állatok megevésére alapozva és azt igazolva – ápolja saját „ragadozó ember” mitológiáját, és terjeszti azt a téves nézetet, amit C. Guggisberg svájci zoológus 1970-ben így fogalmazott meg: „az ember ragadozó és kegyetlen gyilkos, amióta csak létezik.” (4) Ugyanezt a hazugságot, hogy „az ember ragadozó vadállat” (Oswald Spengler), annyit ismétlik, hogy elhisszük és fenntartjuk. Jim Mason szerint:

Kultúránkba mélyen bevésődött egy nagyon erős értékrend, ami előnyben részesíti a haszonállatok megölését és megevését. Hogyan ne hatott volna ez az ember étrendjét, táplálékgyűjtését és evolúcióját vizsgáló kutatásokra?

Saját kultúránk húsevő értékrendje minden bizonnyal ugyanúgy tényező volt a vadász szerep túlhangsúlyozásában az emberi evolúcióban, mint ahogy a patriarchális értékrend tényező volt a férfi szerep túlhangsúlyozásában az evolúció során. Valójában mindkét kulturális előítélet jól működött együtt a „férfi, a félelmetes vadász” emberi evolúciós modell támogatásában. A vadászatot, mint a férfiak munkáját, nagyra értékelték az antropológia főleg férfi kutatói. És mivel a vadászat húst biztosított, a húsevő kutatók ezt kétszeresen értékelték.

A vadászt megteremtő mítosz egy nagyon aggasztó problémánál is a húsevő társadalom segítségére siet. Az emberek általában igencsak rosszul érzik magukat a haszonállatok megölése miatt. Legtöbben valószínűleg nem lennének hajlandóak ők maguk megölni egy állatot, csak sanyarú szükség esetén. Még az északi vadászó népek is szertartással vették körül a vadászó és mészárló tevékenységeiket – mint látni fogjuk, többnyire azért, hogy enyhítsék a szorongást és rossz érzést. (5)

Donna Hart és Robert W. Sussman antropológusok a fosszilis maradványok és a főemlőskutatás korszakos jelentőségű friss szintézisében elmagyarázzák, hogy a korai embereknek nem voltak húsevésre alkalmas fogaik, és nem voltak ragadozó vadászok. Azt mondják, hogy az őseinkről alkotott „vadászó férfi” és „vérszomjas vadállat” nézetek három dolgon alapulnak: „a modern emberről alkotott torz nyugati nézeteken, az eredeti bűn keresztény koncepcióján, és ... egyszerűen csak felületes tudományon” (kihagyások az eredetiben). (6)

Kételkednünk kell kultúránk alapvető feltevéseiben, és meg kell értenünk, hogy ezek a feltevések hogyan állandósítják önmagukat. Senki sem tudja pontosan, hogy az emberek miért kezdtek el állatokat ölni és enni. A közel kétezer évvel ezelőtt író Plutarkosz szerint,

Az ősi emberek, akik először ettek húst, valószínűleg a rendkívüli ínség miatt tettek így. Azokban az időkben az emberek arra kényszerültek, hogy sarat, fakérget, csírázó füvet és gyökereket egyenek. Ha makkot vagy gesztenyét találtak, az már ünneplésre adott volna okot. Ha ezek az emberek ma beszélni tudnának velünk, kétségkívül azt mondanák, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy az ízletes növényi ételek ilyen bőségben elérhetőek egy karnyújtásnyira , és milyen szerencse, hogy megtölthetjük a gyomrunkat anélkül, hogy hússal beszennyeznénk magunkat. Felzaklatná őket az a sóvárgás, ami arra készteti az embereket, hogy a bőség eme korában húst egyenek. Azt kérdeznék, „Nem gondolod, hogy a jó Föld el tud tartani téged? Nem szégyelled magad, hogy a Föld tápláló terményét vérrel és hússal kevered?” (7)

Ma tengernyi ellentmondásos elmélet van arra, hogy miért kezdtünk el húst enni, és ezeket bizonyos mértékben eltorzítja az, hogy mind magának az állattartó kultúrának a termékei. Ezt sokan részben a trópusi és szubtrópusi régiókból való korai kivándorlásunknak tulajdonítják a hűvösebb mérsékelt égövekbe, ahol a növényi ételek nem voltak olyan könnyen hozzáférhetők. Sok elméletet eltorzítanak a férfi kutatók láthatatlan feltevései, akik úgy gondolják, hogy a férfiak mindig elnyomták a nőket, nagy állatokra vadásztak, és háborúztak egymással. Még akkor is, amikor ezekről az elméletekről kimutatják, hogy tévesek, tovább élhetnek, mert szépen beleillenek az állattartó kultúra átfogó világképébe, és szolgálják más írók érdekeit, akiknek hasonló, hibás elméleteik vannak.

Jó példa erre Peter D’Adamo és népszerű, vércsoport diétáról szóló könyvei, amelyek vércsoport szerint bátorítanak az állati ételek fogyasztására. D’Adamo kijelenti, hogy a 0 vércsoportú emberekhez illik leginkább az állati hús fogyasztása, mert állítólag a 0 a legrégebbi vércsoport. (8) Könyvei teljesen elavult antropológiai kutatáson alapulnak, ami azt vette alapul, hogy a legkorábbi (állítólag 0 vércsoportú) emberek jobban húsevők voltak. D’Adamo figyelmen kívül hagyja az újabb kutatási eredményeket, amik azt mutatják, hogy a korai „vadászó-gyűjtögető” emberek sokkal inkább voltak gyűjtögetők, mint vadászók. A nőt a hajánál fogva vonszoló, ebédre Mastodont faló, macsó barlanglakó sztereotípiáján nevelkedett tömegkultúra lelkesen hisz D’Adamonak, mert könyvei szerint a legtöbb embernek, mivel a vércsoportja „régebbi”, „szüksége van” húsra, és egyszerűen rosszul lesz vegán étrenden. Az elméletnek – mivel populációnk 40-60%-a 0 vércsoportú – nyilvánvalóan tömeges vonzereje van, azonban durván téved: sok boldog, egészséges 0 vércsoportú vegán van, és a vércsoportnak semmi köze testünk alapvetően növényevő felépítéséhez, vagy a haszonállatoknak okozott kegyetlenséghez. Azonban, mivel olyan jól összevág állattartó kultúránk valóságról alkotott alapvető képével, a könyveket sokan megveszik, és egyeseknek téves igazolást nyújt mindenevő étkezési hagyományaink folytatásához. Ugyanezt el lehet mondani a „fehérjedús” és „szénhidrátszegény” diétákról, amelyek megjósolhatóan népszerűek, csakúgy, mint a „vasban gazdag” vagy „kalciumban gazdag” diéták, amelyek az állati ételek fogyasztását hirdetik. Jól ismert, hogy a növényi alapú étrendek révén sok kalciumhoz, vashoz és fehérjéhez jutunk, az állati ételekkel együtt járó kegyetlenség, adrenalin, koleszterin, telített zsírok és mérgek ártalmas hatásai nélkül.

Az állattartó kultúránkat jellemző problémákkal szembesülve talán olyanok vagyunk, mint a nyílvessző által megsebesített egyszeri ember, akiről a Buddha beszélgetett tanítványaival. Azt mondta, az az ember ostoba lenne, ha megpróbálna rájönni, ki lőtte ki a nyílvesszőt, miért lőtte ki, hol volt, amikor kilőtte, és így tovább, mielőtt eltávolítaná a nyílvesszőt és kezelné a sebet, nehogy elvérezzen, miközben a kérdéseire igyekszik megtalálni a választ. Mi ehhez hasonlóan mind, most azonnal eltávolíthatjuk a nyílvesszőt és kezelhetjük az állati ételek fogyasztásának sebét. Nem kell ismernünk az egész történelmet. Könnyen láthatjuk, hogy az kegyetlen és szükségtelen; bármit tettek az emberek a múltban, nem vagyunk kötelesek utánozni őket, ha az tévedésen alapul. Talán a múltban az emberek azt gondolták, hogy az életben maradásukhoz rabszolgává kell tenniük az állatokat és az embereket, és hogy az ezzel járó kegyetlenség valahogy megengedett számukra. Erre ma nyilvánvalóan nincs szükség, ahogy azt egyértelműen láthatjuk bármelyik élelmiszerboltba besétálva, és minél hamarabb ébredünk fel az elavult gondolkodásmód rabságából, hogy mi természetünk szerint ragadozók lennénk, annál hamarabb leszünk képesek spirituálisan fejlődni és felfedezni és beteljesíteni küldetésünket ezen a Földön.

Szerencsés helyzetben vagyunk ma, mivel a világ fejlett országainak – amelyek az állati ételek túlnyomó részét elfogyasztják és általában északon találhatók – olyan élelmiszer-elosztó rendszere van, ami minden lakosához eljuttatja a növényi alapú ételeket, azok éghajlatától és helyrajzától függetlenül. A gyümölcsök, zöldségek, gabonafélék, hüvelyesek, sőt még a szójatej, tofu, tempeh is, mindenhol elérhető a piacokon. Nagyon kevés olyan ember van ma, akinek földrajzi okok miatt állati ételt kell ennie. Az irónia csúcsa, hogy az állati ételek fogyasztását, ami bonyolult, pazarló, kegyetlen, és az előállítása költséges, kultúránk egyszerűnek tekinti, a növényi ételeken alapuló vegán étrendet pedig, ami egyszerű, hatékony, nem drága, és előállítása mentes a kegyetlenségtől, azt bonyolultnak és nehéznek tartjuk. Az igazság azonban lassan kiderül, és a régi paradigmán belül növekszik a nyomás, ahogy egyre többen visszautasítjuk azt, hogy az állatokat elfogyasztandó vagy céljainkra felhasználandó tárgyaknak tekintsük.

Tartalomjegyzék 


A harmadik ellenvetés, hogy a tudomány kísérletekben állatokat használ, és ha a tudomány – ami az általunk oly nagyra tartott technikai fejlődést adja nekünk – nem kérdőjelezi meg az állatok elnyomását, akkor kik vagyunk mi, hogy így tegyünk?

Láthatjuk azonban, hogy a tudományos elméletek mindig követik a kultúra fő áramlatainak alapvető orientációját, és a tudomány és a kultúra tükrözik és reprodukálják egymást. Ahogy Thomas Kuhn kimutatta The Structure of Scientific Revolutions című klasszikus művében, a tudományos paradigmák a kulturális paradigmákhoz hasonlóan ellenállnak a változásnak. A tudomány története nem annyira az objektívan igaz tudás (amiről alig mondható el, hogy létezik, mert a kontextus meghatározza a jelentést és az igazságot) fokozatos gyarapodását mutatja, hanem a tudományterület alapvető paradigmáinak sorozatos változásait.

A paradigmák olyan belső mintázatok, amelyek révén rendszerezzük a tudást és tapasztalatot, és megértjük a világot. Ezek a paradigmák pedig tanultak. Az iskolában, miközben a felszínen tartalmat tanulunk (például a biológia, történelem vagy matematika tényeit és elképzeléseit), a paradigmák szintjén is tanulunk, magának az oktatási folyamatnak a formáján keresztül. Ez láthatatlan tanulás, amit olyan oktatási struktúrák adnak át, mint a tesztek írása, a diákok versenyeztetése egymással, a tudás felosztása különálló tantárgyakra, állatok használata boncolásra, hatalom biztosítása a tanárok kezében a diákok felett, és így tovább. A kultúra a paradigmák tanulásán keresztül reprodukálja önmagát. Kultúránk és tudományunk alapvető paradigmáját a természet felé – ami a mennyiségi meghatározás és árucikké tétel – így tanulással sajátítjuk el, bár ezt egyre inkább megkérdőjelezik egy emelkedetteb rend paradigmái: például a minden lény iránti könyörületnek, és az összes élet összekötöttségének vegán és spirituális paradigmái. E paradigmák közti feszültség tükröződését most minden kulturális intézményünkön látjuk.

Kuhn kiemelte, hogy az uralkodó tudományos paradigmákat kétségbe vonó elméletek és felfedezések általában olyan kutatóktól származnak, akik vagy fiatalok, vagy a tudományterületen kívül állnak, és így szabadabbak, hogy a hagyományos paradigma keretein kívül gondolkodjanak. Az uralkodó paradigma képviselőinek válasza először az, hogy az új paradigmáról nem vesznek tudomást, illetve tagadják azt, majd, ha az erősödik, kinevetik és támadják. Végül, ha az új paradigma hitelessége idővel növekszik, az legyőzheti az uralkodó paradigmát és a helyére léphet. Ami a táplálkozást illeti, ahogy a nyomás egyre növekszik – ami főleg vagy fiataloktól vagy kívülállóktól (otthont elhagyóktól) származik –, az uralkodó paradigma már nem hagyhatja egyszerűen figyelmen kívül a vegán paradigmát.

A tudomány, az uralkodó állattartó paradigma elszánt védelmezője, hatékony eszköz lehet annak megdöntésében. A nyíltan és tisztességesen alkalmazott és közölt tudomány könnyen és világosan kimutatja, hogy a növényi alapú étrend sokkal egészségesebb és fenntarthatóbb az állati alapú étrendnél, és hogy az állatok érzések egész sorát élik át, köztük fizikai és pszichológiai gyötrelmet, amikor bezárják őket és kegyetlenül bánnak velük. Azonban a régi paradigmát védik azok, akik a tudományos intézmények finanszírozásáról döntenek. A tudományos vizsgálatok általában „megerősítik” azokat a következtetéseket, amik a nagyvállalati érdekeket támogatják. Mivel a nagyvállalatok most nagy összegű anyagi támogatást adnak az egyetemeknek, a kormány pedig az ipar érdekeit szolgálja, ezért könnyű az ország két legnagyobb iparága – az élelmiszeripar és az egészségügy – számára, hogy folyamatosan olyan cikkeket, könyveket, reklámokat és tudományos elemzéseket alkosson és tartson reflektorfényben, melyek mind elterelik a figyelmet az állati ételek szerepéről a betegségek etiológiájában, vagy kijelentik, hogy az állati ételek létfontosságú tápanyagokat tartalmaznak. E két hatalmas iparág mögött felsejlik a bankszektor, ami dollármilliárdokat fektet be a fejlett technológiájú hús-egészségügyi komplexum finanszírozásába, és megbízható, nagy keresletre van szüksége az állati eredetű élelmiszerek és az egészségügyi kezelések terén is. A veganizmus alapvető veszélyt jelent mindezekre, és ennek a gazdasági birodalomnak a status quo-jára. Ezért óriási a nyomás a tudományos közösségen belül, hogy ellenálljon a vegán eszmények által megtestesített magasabb szintű tudatosság és könyörület felé tartó evolúciónak.

Ahelyett, hogy a tudományra támaszkodnánk a veganizmus és alapvetően növényevő testalkatunk igazolására, talán jobban tesszük, ha univerzális igazságokra hívjuk fel a figyelmet: az állatok kétségtelenül képesek szenvedésre; fizikai testünkre erősen hatnak a gondolatok, érzések és törekvések; és nem arathatunk magunknak boldogságot, ha másoknak borzalmat vetünk el. Szabadok sem lehetünk, amíg másokat természetellenesen rabszolgává teszünk. Mind össze vagyunk kötve. Ezek a szív ismeretei, és a veganizmus végső soron egy döntés, hogy szívünk bölcsességére hallgassunk, amint az megnyílik az összekötöttségnek és az összes élet alapvető egységének megértése felé.

Eme igazságok megértésének elmélyítése meg fogja adni a tudománynak azt az útmutatást, amire oly nagy szüksége van. Einsteinnek igaza volt és a jövőbe látott, amikor azt írta, „rémisztően nyilvánvalóvá vált, hogy technológiánk megelőzte emberségünket.” A tudomány – elválasztva másokkal való összekötöttségünk ösztönös ismeretétől – felerősítheti különállóságunk mentális téveszméjét, és gyorsan az önpusztításba taszíthat minket. Mostanra világosnak kellene lennie előttünk, hogy a hagyományos tudomány önmaga mitológiája, melynek hátterében egy sereg értékesnek tartott feltevés húzódik meg, melyeket bármely valláshoz hasonlóan hitként fogadnak el, és más vallásokhoz hasonlóan könnyen eladja magát azoknak, akik pénzzel és befolyással rendelkeznek.

Tartalomjegyzék 


Vallási intézményeink gyakran hirdetik, hogy mi spirituális lények vagyunk, az állatok pedig nem, és hogy nekünk van lelkünk, nekik pedig nincs, és helyes megennünk őket, mert uralmat kaptunk felettük. Míg ezek az ellenvetések az állattartó kultúra orientációját tükrözik, amelyben keletkeztek, Biblia-kutatók rámutatnak, hogy a Teremtésben „uralomnak” fordított héber szó jelentése gondnokság, és biztos, hogy soha nem sugallná vagy engedné meg a kizsákmányolás, bezárás, gondatlanság és kínzás szélsőségeit, amiknek ma az állatok rutinszerűen ki vannak téve. A Bibliát sokféleképpen értelmezik, a kultúránk elsődleges morális és erkölcsi útmutatóinak tekintett vallási intézmények pedig a tudományhoz hasonlóan szinte vakon elfogadják azt az állattartó paradigmát, ami az állatokat csupán vagyontárgyaknak tekinti.

Azonban amint az üres dogmák mögé nézünk, azt látjuk, hogy a kezdetektől fogva erőteljes hangok ellenezték az állatok elnyomását a zsidó és keresztény hagyományon belül: a késői zsidó prófétáktól, Ézsaiástól és Hóseástól kezdve Jézusig és az ő zsidó tanítványaiig; korai egyházatyák, mint Szent Jeromos, Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Aranyszájú Szent János és Szent Benedek; későbbi jeles képviselők, mint John Wesley (a metodizmus alapítója), William Metcalf (protestáns lelkész és az USA-ban kiadott első vegetáriánus könyv írója), Ellen White (a hetednapi adventista egyház alapítója), és Charles és Myrtle Fillmore (a Unity School of Practical Christianity társalapítói); továbbá olyan neves zsidó rabbik és írók, mint Shlomo Goren, Moses Maimonidész, Abraham Isaac Kook rabbi és Isaac Bashevis Singer. (9)

Az irgalom és az állatokkal szembeni igazságosság vegán eszményeit évszázadokon át hangoztatták, gyakran a vallás intézményein belülről, és izgalmas és tanulságos látnunk, hogyan hallgattatta el és szorította ki szinte teljesen az állattartó kultúra ezeket a hangokat. Ez egy akaratlan, reflexszerű cselekedetnek tűnik. Például, ha Jézus tanításait olvassuk, szenvedélyes buzdítást találunk az irgalomra és szeretetre, mégis az a lehetőség, hogy Jézus vegán lehetett, a legtöbb keresztény számára radikális elképzelés. Mindazonáltal, Jézus buzdítása, hogy szeressük egymást, és ne tegyük azt mással, amit nem akarunk, hogy velünk szemben megtegyenek, a vegán erkölcs lényege, egy határtalan könyörület, ami felöleli mindazokat, akik tetteink miatt szenvedhetnek.

E tekintetben érdekes, hogy Keith Akers a Jézus elveszett vallása (The Lost Religion of Jesus) című könyvében meggyőzően érvel arról, hogy Jézus és legkorábbi követői etikai vegetáriánusok voltak, mindenekfelett elkötelezettek az erőszakmentesség és az egyszerű élet spirituális harmóniája mellett. Teljesen a legkorábbi, Jézus követőiről és azok által írott forrásokra támaszkodva, akik ebionita néven ismert zsidók voltak, Akers gondos tanulmánya feltárja, hogyan hamisították meg és nyomták el Jézus eredeti üzenetét. Bemutatja, hogy a korai egyház szakadásain és feszültségein keresztül Jézus követőit a kortársak egyértelműen, mint etikai vegetáriánusokat ismerték, akik ellenezték a jeruzsálemi templomban folyó állatáldozatokat.

Jézus üzenete tűrhetetlenül radikális volt, mert az a minden teremtmény iránti irgalom és szeretet forradalmi vegán üzenete volt. Ez egyenesen az elnyomás és kirekesztés mentalitását támadja, ami ma is, és Jézus idejében is az állattartó kultúra alapját alkotta. Jézus megkérdőjelezte a háború és elnyomás alapját, ami az állatok megölése és megevése volt akkor is, ahogy most is. Akkoriban állatáldozatot hajtottak végre a papok a Templomban, Jeruzsálemben, ami a zsidó vallásos hatalmi elit számára a vagyon és presztizs fő forrása, a lakosság számára pedig a hús forrása volt. Jézus összetűzése a Templomnál, amelyben kizavarta azokat, akik levágásra szánt állatokat árultak, bátor támadás volt az állattartó paradigma alapja ellen, ami az állatokat csupán tulajdonnak, áldozati tárgynak és élelemnek tekinti. Akers azt írja, „Emlékeznünk kell arra, hogy a templom jobban hasonlított egy húsboltra, mint napjaink bármelyik templomára vagy zsinagógájára. A ’templom megtisztítása’ az állatok felszabadításának tette volt.” (10) Mint Akers, J. R. Hyland, és mások írják, ez a kirívóan forradalmi tett volt az, ami miatt az állattartó kultúra hatalmi elitjének Jézust keresztre kellett feszítenie.

Akers szerint a korai egyházat azért sújtotta annyi szakadás, mert Pál és mások az egyházat Jézus tényleges tanításával szinte teljesen ellentétes irányba akarták vinni. (Konkrétan Pál ellenezte azt a veganizmust, ami úgy tűnik, Jézus tanításának központi eleme volt.) Akers a legkorábbi, Kelemennek, Epiphaniosznak, Tertullianusznak és Origenésznek tulajdonított írások alapján sok bekezdést magyaráz az Apostolok cselekedetei közül, például a Pál és Jakab, Jézus testvére közti konfliktusokat. Ezek arra utalnak, hogy Jézus, Jakab, Péter és a közvetlen tanítványok etikai vegetáriánusok voltak, míg Pál, Barnabás és mások, akik később jöttek, nem voltak azok. Akers részletes történelmi elemzéssel megmutatja, hogyan vált, gyakran brutális eszközöket használva, Pál nem-vegetáriánus mozgalma képessé arra, hogy az erőszakmentesség tekintetében végül felülmúlja Jézus tanításának eredeti vonalát, és miért nem voltak képesek fennmaradni az eredeti keresztények, a vegetáriánus ebioniták.

A vallásban, a tudományhoz és a társadalomhoz hasonlóan, a paradigmák nagy belső ellentmondásait nem lehet eltűrni. A szülő kultúra domináns paradigmája a kizsákmányolás, amit az állatáldozat jelképez és kifejez. Ahhoz, hogy ennek a kultúrának a népei Jézust széles körben elismerjék Úrnak és Megváltónak, el kellett rejteni és meg kellett tagadni azt, hogy ő az állatáldozatot ellenzi. Miért van akkor az, hogy megmaradt és egyházi kánonná vált szembenállása a háborúval, a vallási elitizmussal, a mások kárára történő harácsolással, a nacionalizmussal, rasszizmussal, és a szülő kultúra sok más, alapvető jellemvonásával?

Szembenállása az állatok megölésével sokkal-sokkal radikálisabb, gyakorlatiasabb és fenyegetőbb a fennálló rendre, mert étkezéseinket, hétköznapi életünk bensőséges világát kérdőjelezi meg. Végül is, nem üzenünk hadat naponta háromszor. A tagadás ugyanilyen mintázata ma is folytatódik. Mint korábban említettük, a Unity társalapítóinak, Charles és Myrtle Fillmorenak a szenvedélyes tanításait, az állatok iránti kedvesség vegán etikájának a hirdetését gyakorlatilag teljesen elnyomták és elfelejtették kevesebb mint hetven év alatt! Miközben a Unity lelkészei és gyülekezetének tagjai élénken és tisztelettel vitatják meg Fillmore-ék könyveit és tanításait az imáról, metafizikáról és keresztény gyógyításról, a veganizmusról szóló tanításukat figyelmen kívül hagyják vagy úgy intézik el, mint az egyik „furcsaságukat”.

A növényi alapú étrend elfogadásával szembeni érdekes ellenvetésként sok keresztény támaszkodik Jézus mondására: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a szájába, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.” (Máté 15:11) (11) Ezt gyakran úgy értelmezik, mint ami engedélyt ad nekünk, hogy bármit megegyünk, amit szeretünk, és ehelyett arra utasít minket, hogy ügyeljünk a beszédünkre. Mostanra egyértelműnek kellene lennie, hogy ez az ellenvetés teljesen megkerüli a lényeget. Amikor csirkét vagy sajtburgert rendelünk egy csemegeboltban, étteremben vagy piacon, ez az a pillanat, amikor erőszakot követünk el és „gyilkosságot”, „rablást” okozunk (12), és szenvedést védtelen állatoknak és hátrányos helyzetű embereknek. Abban a pillanatban olyanok vagyunk, mint a tábornok, aki parancsot ad, hogy öljenek meg valakit egy távoli országban; bár sose látja a vért, vagy hallja a sikoltást, ő azonban mégis felelős a gyilkolásért.

Sok buddhista némileg hasonló módon igazolja az állati ételek fogyasztását. Bár Gautama Buddha egyértelműen megtiltotta az állati hús megevését, vannak buddhisták, akik azt mondják, hogy meg szabad ennünk azokat az állatokat, akiket nem konkrétan miattunk öltek meg. A csirkét a piacon vagy a sajtburgert az étteremben nem konkrétan miattunk rendelték; az már ott van. Ez azonban nyilvánvalóan nem alkalmazható a mi helyzetünkre, mert amint megrendeljük a csirkét vagy sajtburgert, a piac vagy az étterem készlete csökkenni fog, és másnap reggel, a mi vásárlásunk miatt rendelést fognak leadni egy másik halott csirkére vagy sajtburgerre, és állatokat fognak szállítani és megölni, hogy ezt teljesítsék – konkrétan miattunk.

Egy másik állandó „vallásos” ellenvetés az, hogy megtagadjuk az állatoktól a lelket, amit megadunk önmagunknak. Az elnyomás mentalitása mindig a kirekesztés mentalitása, és az állatok elfogyasztásához hasonlóan még a New Age mozgalomba is bejut. Jó példa erre Gary Zukav Seat of the Soul (A lélek székhelye) című bestsellere, amit nagyra tartanak önmagukat haladónak, nyitott gondolkodásúnak és spirituálisan ébernek valló emberek. Nem meglepő módon a Lelkek című fejezetben megtaláljuk Zukav kijelentését, miszerint csak az embereknek van egyedi lelkük, és minden állat egyszerűen csak része annak, amit ő úgy ír le, mint fajának „csoportlelke”. „Minden emberi lénynek van lelke. Az egyedi lélek felé vezető út az, ami megkülönbözteti az emberek világát az állatok világától. Az állatoknak nincs egyedi lelkük. Csoportlelkük van. Minden macska a macska csoportlélek tagja, és így tovább.” (13) Azt is mondja, hogy van egy hierarchia az állatok csoportlelkein belül, és a delfinek és főemlősök magasabban állnak, mint a kutyák, amelyek a lovak felett állnak, és így tovább. Hipotéziséhez azonban nem nyújt bizonyítékot. (14)

Ez a könyv az irodalom tengerében egy újabb, kultúránk által generált hullámnak tűnik, ami spirituális alapokon próbálja igazolni állatokkal szembeni rossz bánásmódunkat. Zukav könyvének olvasóit kétségkívül megnyugtatja, hogy a csirke, hal, tehén vagy sertés, amit megesznek, nem volt igazán egy lélekkel bíró egyén, hanem csak faja „csoportlelkének” egy kifejeződése. A sors iróniája, hogy miközben a könyv a spiritualitás megvilágítására és a tudatosság emelésére irányul, valójában az ellenkezőjét teheti, csökkentve olvasóinak érzékenységét és elkendőzve előlük a szenvedést, amit az egyedi állatok átélnek, mert tárgyakká redukáljuk őket, egy hipotetikus „csoportlélek” puszta töredékeivé.

Ez visszatérést jelent a rabszolgaság korához az USA-ban, amikor vallási vezetők, kezükben Bibliával, hasonló szavakat használtak annak kijelentésére, hogy a fekete embereknek nincs egyedi lelkük, és inkább hasonlítanak állatokra, mint lélekkel megáldott fehér emberekre. (15) Szintén visszatérés Aquinói Tamáshoz, aki ezer évvel ezelőtt kijelentette, hogy az állatoknak és a nőknek sincs lelkük. Bár a feketéknek és a nőknek végül megadták a lelket, úgy tűnik, a hatalom birtokosai saját céljaik szerint döntik el, hogy kinek van lelke.

Voltaire bölcsen jelentette ki, „Ha hiszünk a képtelenségekben, embertelenségeket fogunk elkövetni.” A kultúra beszélgetések eredménye, és beszélgetéseinket még az állattartó paradigma kizsákmányoló nézetei és feltevései uralják, melyeket gyermekként belénk tápláltak. Az embertelenségek abbahagyásához fel kell ébrednünk abból a képtelen hitből, hogy az állatok érzéketlen, jelentéktelen, lélek nélküli vagyontárgyak, és fel kell szólítanunk vallási intézményeinket, hogy az erkölcsi védelmet terjesszék ki az állatokra. Ez persze a társadalmi és vallási élet középpontjában álló étkezések, és az azokban az étkezésekben „az orrunk előtt rejtve” megbúvó embertelenségek megkérdőjelezését fogja jelenteni. Szvámi Prabhupáda alábbi szavai alternatívát jelentenek kultúránk domináns paradigmájára.

Prabhupáda: Egyesek azt mondják, „Úgy hisszük, hogy az állatoknak nincs lelkük.” Ez nem helyes. Azért hiszik azt, hogy az állatoknak nincs lelkük, mert meg akarják enni az állatokat, pedig az állatoknak valójában van lelkük.

Riporter: Honnan tudja, hogy az állatoknak van lelkük?

Prabhupáda: Ön is tudhatja. Itt a tudományos bizonyíték. Az állat eszik, ön eszik; az állat alszik, ön alszik; az állat védekezik, ön védekezik; az állat szexuálisan aktív, ön szexuálisan aktív; az állatnak vannak gyerekei, önnek vannak gyerekei; önnek van lakóhelye, nekik van lakóhelyük. Ha az állat testét megvágják, ott a vér; ha az ön testét megvágják, ott a vér. Tehát itt van ez az összes hasonlóság. Most miért utasítja el ön ezt az egy hasonlóságot, a lélek jelenlétét? Ez nem logikus. Tanult ön logikát? A logikában van olyasmi, amit analógiának hívnak. Az analógia azt jelenti, következtetést vonunk le sok hasonló pontot látva. Ha olyan sok hasonló pont van az emberi lények és az állatok között, miért utasítsunk el egy hasonlóságot? Ez nem logika. Ez nem tudomány. (16)

És Schopenhauer, kritizálva azt, ahogyan egyes keresztények az állatokkal bánnak, ezt írta, „Szégyen arra az erkölcsre, amelyik kudarcot vall annak az örök esszenciának az elismerésében, ami minden élő dologban létezik, és kifürkészhetetlen jelentőséggel ragyog fel minden szemben, amelyik a napot látja.” (17)

Akár hiszünk abban, hogy az állatoknak van lelkük, akár nem, annak ismerete, hogy hozzánk hasonlóan képesek a szenvedésre, a vallásos embereket arra sarkallja, hogy tartózkodjanak a nekik okozott szenvedéstől. Vallási intézményeinknek, mint spirituális indítékaink és tanításaink gondnokainak és hordozóinak alapvető kötelességük, hogy minden néma és sebezhető lény nevében felszólaljanak. Amilyen mértékben nem teljesítik eme kötelességüket, olyan mértékben árulják el küldetésüket és válnak a terror és elnyomás támogatóivá. A cselekvés hiánya az élet védelmében maga is egy cselekedet, egy elfordulás. Másfelé nézve és figyelmen kívül hagyva a védtelen állatok szorult helyzetét, a vallási intézmények támogatják kultúránk embertelen, állatokat tárgyakká redukáló gyakorlatát. Az ártatlan életek kegyetlenséggel szembeni megóvásának szándékos elmulasztása erkölcstelen cselekedet. Mulasztásával a vallás lemond felhatalmazásáról és elherdálja hitelességét, mint valódi erkölcsi és spirituális tekintély.

A vallás elfordulása lehetővé teszi az embertelenségek folytatódását, és törvényesíti a köznép elfordulását. Ez az elfordulás az a paradigmatikus tanulás, amihez kultúránk nagyon ért, különösen, ami az általunk elfogyasztott és használt állatok helyzetét illeti; ez a nem látás, nem törődés, szétkapcsolás és figyelmen kívül hagyás mindennapos tanítása. Ez az elfordulás spirituális halált hoz bárkire, aki ezt gyakorolja. Vallási intézményeink ennek bátorításával megmutatják, milyen messzire tévelyedtek el attól a szenvedélyes irgalomtól és mindent látó kedvességtől, amit azok tanítottak és éltek meg, akiknek spirituális fejlődése és megvilágosodása az ihletet adta magukhoz az intézményekhez. Az összekötöttségünk és az univerzális könyörület vegán etikájának spirituális tanításai amellett, hogy létfontosságúak és átalakító hatásúak, alapvető összhangban állnak a világ vallásainak fő utasításával – azzal, hogy szeressük egymást. Ezek veszélyesek a status quo-ra és felbomlasztják azt az uralkodó paradigmát, ami az elfordulást, öndicsőítést és erőszakot igazolja.

Mindenevőként neheztelhetünk a vegánokra, amiért emlékeztetnek minket az általunk okozott szenvedésre, mert inkább lennénk kényelemben és tartanánk az összes csúfságot elrejtve – bár kényelmünknek semmi köze az igazságossághoz vagy a valódi belső békéhez. Ez a kizárás és szétkapcsolás kényelme, ami borzalmas árral jár. Ételeinket talán azzal magyarázzuk, hogy azt mondjuk, mindig megköszönjük az állat lelkének teste felajánlását, hogy az tápláljon minket. Ha valaki bezárna és kínozna minket, ellopná a gyerekeinket és aztán leszúrna minket, beleegyeznénk-e, amíg ő ezt megköszöni a szellemünknek?

Kényelemben szétkapcsolni és érzéketlenné válni nem egyenlő a belső békével, ami a tudatosságnak, és annak az eredménye, hogy összhangban élünk a tudatosságból fakadó megértéssel.

Ha hiszünk a képtelenségekben, embertelenségeket fogunk elkövetni, és azt továbbadjuk gyermekeinknek, nemzedékről nemzedékre. Erőszakos tetteink sokkal nagyobbat szólnak, mint békés szavaink, és ez az otthonunknak nevezett állattartó kultúra makacs dilemmája. E dilemma megoldásának egyetlen módja, hogy gondolatilag és erkölcsileg magasabb szintre fejlődünk, ahol tetteink nem hazudtolják meg szavainkat és kényszerítenek minket tudattalanságba és tagadásba, hanem inkább összhangban vannak és megerősítik szavainkat és azt az univerzális spirituális tanítást, ami arra tanít minket, hogy szeressük egymást és legyünk irgalmasak a gyengével és sebezhetővel, ahelyett, hogy kihasználnánk és elnyomnánk őket. Mindannyian a végtelen rejtélyes Szellem ünneplései vagyunk, megérdemeljük a tiszteletet és megbecsülést. Ha vallásunk nem hangsúlyozza ezt és foglal magában mindannyiunkat, ideje lecserélni olyan spirituális tanítással és hagyománnyal, amelyik ezt megteszi.

Tartalomjegyzék 


Sok más ellenvetés létezik a veganizmussal szemben, melyeket elménk más lények bebörtönzését és kizsákmányolását igazolva önmagunk korlátozására használhat. Mint ahogy az ártatlan emberek rabszolgává tétele és megölése nem igazolható semmivel, ugyanígy az ártatlan állatok rabszolgává tétele és megölése sem. Azonban az állattartó kultúra által betanított elménk a következő gyöngyszemek némelyikével mégis ellenállhat: a növények is éreznek fájdalmat; a vegetáriánusság is erőszakos, mert a nagy gabonaarató kombájnok megölnek kis egereket és pockokat; mit tennénk az összes tehénnel, ha nem enné meg őket senki?; az állatok megölnek más állatokat, mi miért nem tehetjük?; nem szeretek olyan szigorú és szűk látókörű lenni; egyszerűen szeretek normálisan enni; nem akarok „másoknál jobb” lenni, mint a legtöbb vegán/vegetáriánus; nem szeretem, ha valaki megmondja, hogy mit egyek.

Sok ember számára az ilyen érvek igazolják a haszonállatok folytatódó árucikké tételét, bezárását, csonkítását, megölését és megevését, ezért kell rájuk válasz. Először, ami a növényeket, egereket és pockokat illeti, ha tényleg annyira törődünk velük, csak arra kell emlékeznünk, hogy az USA-ban termesztett összes gabona 80%-át állatokkal etetik fel, hogy húst, tojást és tejterméket állítsanak elő; a váltás a növényi alapú étrendre valójában megment növényeket, és a szántóföldön élő apró teremtményeket is. (18) Több százmillió hektár zöldellő erdőt és az élővilág élőhelyét pusztították és pusztítják el most is, hogy kukoricát, szóját és más növényeket termesszenek, amivel az évente általunk elfogyasztott állatok milliárdjait etetjük. Több millió hektár esőerdőt irtanak ki, hogy olcsó marhahúst biztosítsanak az amerikai gyorsétterem hálózatoknak is. Ha valóban törődünk a növényekkel és állatokkal, a vegánná válás pompás módja annak, hogy segítsük az ökoszisztémák, élőhelyek és állatpopulációk regenerálódását. Másodszor, amint lassanként abbahagyjuk a tehenek tenyésztését, országunk prérijei, hegységei és félsivatagos területei, amelyeket a jószág letarolt, különösen nyugaton (19), lassan képesek lesznek magukhoz térni, és patakok, víztározók, flóra, madarak, halak, prérikutya, jávorantilop, prérifarkas, antilop és más őshonos vadon élő állat újra képes lesz azokat benépesíteni – a túlterhelt és kimerült ökoszisztémák újra életre kelnek és ünnepelnek.

Harmadszor, miközben igaz, hogy állatok megesznek más állatokat, a növényevő testfelépítésű állatok ezt nem teszik (kivéve, ha emberek erre kényszerítik őket), és más fajnak szánt tejet sem isznak. Sokat elmond, hogy ezt az indoklást ebben az esetben használjuk, de más állati viselkedéssel kapcsolatban, amit inkább nem utánoznánk, nem tesszük – mint például néhány állatfaj hímjének ama szokásával kapcsolatban, hogy megöli és megeszi saját kicsinyeit. Az állatok viselkedésének skálája óriási és rejtélyes, és szinte bármilyen elképzelhető emberi viselkedést igazolhatnánk azzal, hogy felleljük valamilyen állatnál – de bizonyára nem szeretnénk így tenni. Ami a többi ellenvetést illeti, ha minden alkalommal, amikor húst akarnánk enni, a kezünkben kellene tartanunk a rémült állatot, a szemébe néznünk és leszúrnunk őt egy késsel, azt látnánk, hogy ezek az indoklások gyorsan elpárolognának. Végül, az utolsó ellenvetés különösen ironikus; egész életünkben megmondják nekünk, hogy mit együnk, és ez az egyetlen ok, ami miatt állati ételeket eszünk.

Ezzel eljutunk egy másik gyakori ellenvetéshez a növényi alapú étrendre váltással szemben; hogy az egyszerűen túl nehéz, kényelmetlen, vagy nem kívánatos. Az állattartó paradigmának ez a szinte univerzális ellenvetése figyelmen kívül hagyja azt a nehézséget és kellemetlenséget (hogy finoman fejezzük ki magunkat), amit az állati ételek fogyasztásával az állatokra, éhező és hátrányos helyzetű emberekre és a jövő nemzedékekre rákényszerítünk. Szintén figyelmen kívül hagyja az összefüggéseket az állatok megevése és a szennyezés, terrorizmus, kábítószerfüggőség, krónikus betegségek, stb. megoldhatatlan problémái között, amelyekről korábban szóltunk. A rabszolgatartók ugyanezt az ellenvetést használták az emberi lények árucikké tételének igazolására, és háború nélkül nem voltak hajlandók feladni az emberek rabszolgává tételének kényelmét. Milyen nehézzé, kellemetlenné és nem kívánatossá kell válnia annak a szenvedésnek, amit ma vetünk és aratunk, mielőtt az arra ösztönöz minket, hogy átalakítsuk paradigmánkat és megváltoztassuk viselkedésünket?

A veganizmus elleni komolyabb ellenvetés az előzőnek a fordítottja. Eszerint nem számíthatunk hatásos pozitív változások előidézésére egyéni és közös életünkben ennek az egyszerűbb, finomabb és kisebb költségű étrendnek az elfogadásával. Erre az ellenvetésre hatással van kultúránk erőszakos mentalitása, ami feltételezi, hogy a békét, örömöt, harmóniát és beteljesülést nehéz elérni. Természetesen nehéz ezeket elérni, amíg olyan napi étkezési szertartásokat űzünk, amelyek arra kényszerítenek minket, hogy lényeket tárgyaknak tekintsünk, kérlelhetetlenül megöljük őket, és megosszuk és eltompítsuk önmagunkat, hogy az egész ügyet önmagunk elöl elrejtve tartsuk. Azonban azt fogjuk látni, hogy amint elkezdjük az állatokat egyedülálló lényeknek tekinteni érdeklődéssel, érzésekkel, ösztönökkel és rendeltetésekkel, és ahogy viselkedésünk e nézetet tükrözve változik, akkor a harmónia, béke és öröm könnyen és természetesen fog kibontakozni életünkben. Az erőszakmentességet mindennapi életünkben gyakorolva felfedezhetjük a könnyű lelki egyensúlyt, ami lényünk alapjaként felragyog.

Miközben a vegánná válás elég könnyűnek tűnhet, miért nem gyakoribb ez kultúránkban, különösen azoknak a milliói között, akik önmagukat mélyen elkötelezettnek tekintik a spirituális fejlődés, társadalmi igazságosság, világbéke, vallásszabadság és a tudatosság emelése iránt?

A felelősség felvállalása azért az erőszakért, amit mi okozunk másoknak és önmagunknak a tetteinkkel, szavainkkal és gondolatainkkal sosem olyan könnyű, mint mások hibáztatása a világunkban lévő erőszakért. Azoknak az általában kis számából ítélve, akik kultúránkban ténylegesen vegánná váltak, úgy tűnik, hogy ez az elkötelezettség bizonyos áttörést igényel, ami általában nehezen elérhető az elnyomás és kirekesztés mentalitása miatt, amelybe mindannyian születésünk óta belemerülünk. Van valami, ami nem könnyű a veganizmusban – de a nehézség nem a veganizmus, hanem kultúránk velejárója.

A veganizmus önmagában nem csodaszer, bár hatékonyan eltávolítja a boldogságunk, szabadságunk és kiteljesedésünk útjában álló alapvető akadályt. Az erőszakmentesség élő és folyamatos kifejeződéseként egyéni életünkben az átalakulás óriási erejű tényezője, különösen, mivel kultúránk ezt olyan hevesen ellenzi. A következetes vegán élet arra bátorít minket, hogy felébredjünk abból a közmegegyezéses révületből, ami feltétel nélküli alkalmazkodással jár és lehetővé teszi a kegyetlenség és rabszolgatartás folytatódását. Visszautasítva azt, hogy az állatokat árucikkeknek lássuk, számtalan egyéb képmutatáson is képesek vagyunk átlátni. És amennyire átalakító hatású ezt egyénileg átélni, végtelenül nagyobb lenne az átalakító hatása kultúránkra, hogy túllépjünk azon az idejétmúlt beállítottságon, ami az állatokat csupán élelmezési árucikkeknek tekinti.

Ez olyan, mintha egy csónakban lennénk, ami egy bizonyos hosszúságú kötéllel ki van kötve a parthoz. Amint elindulunk, hogy átkeljünk a túlsó partra, egy ideig kielégítő haladást érünk el, amíg a kötél el nem fogy. Ezután tovább járatjuk a motort, de nem tudunk semmilyen tényleges haladást elérni, bár sok füstöt, hullámot és zajt csapunk, és talán oldalirányban vagy körkörösen mozgunk. Míg végül felismerjük, hogy egy kötél visszatart minket. Azt eloldjuk, és azután jelentős haladást érünk el utunkon a túlsó part felé. A csónak természetesen az életünket jelképezi, a túlsó part a spirituális, kreatív és intellektuális képességeink kiteljesítése, a kötél pedig az a kulturális szokásunk, hogy állatokat veszünk, kizsákmányolunk, megölünk és megeszünk. Amikor a kötelet eloldjuk, szabadon hasíthatjuk a vizet, és végül elérhetjük a túlsó partot. Azonban, ha állati eredetű ételeket eszünk, van egy láthatatlan, haladásunkat hátráltató akadály, mert az ehhez szükséges szétkapcsoltság és akaratlan kegyetlenség képességeink felszínére fog korlátozni minket.

Amint kultúránk a vegán világnézet felé halad, óriási gyógyító és felszabadító erők megjelenését fogjuk látni. Valójában kultúránkat vegán kultúraként elképzelni szinte annyit tesz, mintha egy teljesen más kultúrát képzelnénk el. Ez az örökké meglévő képesség ránk köszönt. Kultúránk képviselőiként mindannyian lényeges szereplői vagyunk ennek az alapvető átalakulásnak és felébredésnek. Izgalmas dolog elképzelni olyan oktatási, gazdasági, kormányzati, vallási, egészségügyi és egyéb intézményeket, amelyek mind az állatok, mind az emberek jogainak és érdekeinek tiszteletén és megbecsülésén alapulnak. Amikor kultúraként abbahagyjuk a teremtmények árucikké tételét, az emberi kapcsolatokban is a kedvesség, tisztesség, együttműködés, béke és szabadság új világa fog természetesen kibontakozni.

Egyéni ételválasztásaink megváltoztatása, hogy az tükrözze a könyörület tudatosságát, sokkal nagyobb mértékben fogja pozitív irányban átalakítani életünket és kultúránkat, mint bármi egyéb változás, amit el tudunk képzelni. Közvetlenül egyéni ételválasztásaink eme változását követi a figyelmesség és erőszakmentesség gyakorlásának szükségszerűsége az összes kapcsolatunkban, hogy elménk és szívünk összhangba kerüljön összekötöttségünk igazságával, és lehetővé tegye mélyebb belépésünket a jelen pillanatba, és a létezés rejtélyének, örömének és szépségének közvetlen megtapasztalását.

Tartalomjegyzék