Moha vegetáriánus és vegán honlapja

„Először élj könyörületes életet. Akkor tudni fogod.”
– BUDDHA

„Az életet tisztelve spirituális kapcsolatba kerülünk a világgal.”
– ALBERT SCHWEITZER

„Ezer csapás kell a gonosz ágaira ahhoz az egyhez képest, aki a gyökerekre sújt le.”
– HENRY DAVID THOREAU, Walden


Hogyan járulhatunk hozzá legjobban kultúránk felébredéséhez és fejlődéséhez a nagyobb intelligencia, könyörület, béke és beteljesülés felé? Mindegyikünknél a rejtvény egyedi darabja van, amivel hozzájárulhatunk. Ez a szívünk álmaira, törekvéseire és vágyaira válaszolva alakul ki és fejlődik sajátos életutunk során. Amikor elkezdjük érezni saját egyedi életünk csodáját és potenciálját, ugyanezt érezzük mások iránt. Ez tiszteletként és megértésként jelentkezik irántuk, és késztetésként, hogy együttműködjünk velük és támogassuk őket. Ez a velünk született értelem alapvető kifejeződése. Mivel megbecsüljük életünket, ezért megbecsüljük mások életét, és természetesen vágyunk olyan életre, ami a javukat szolgálja. Ha életünket utálatos tehernek érezzük, akkor nagyon valószínű, hogy mások életét kevésre tartjuk. Ezt megfordíthatjuk azzal, hogy könyörületesebb étrendre váltunk, és elgondolkodunk életünk – és minden élet – értékességén, és azt megerősítjük. A könyörület ösztönzése erősödni fog, ahogy ápoljuk önmagunkban az érzést, hogy mindennel össze vagyunk kötve. Ahogy egyre szabadabbá és hálásabbá válunk életünkért, természetesen válunk a pozitív változás erejévé a világon.

Utunk egyedi természetének és erejének jobb megértéséhez hasznos lehet, ha megvizsgáljuk életünket, azért, hogy felfedezzük múltunknak azokat az eldugott magvait, amelyek ma élő zöld hajtásokként nyomulnak a tudatosságunkba. Amikor életünk kertjében az apró, fel nem ismert magokat felismerjük és megbecsüljük, akkor azok erős és gyönyörű fává fejlődhetnek. Ezt a fejezetet e folyamat szerény példájaként ajánlom, és bátorítok mindenkit, hogy keresse saját kertjének talajában az eldugott magokat, amelyek már csírázhatnak, hogy szép és hasznos növényekké váljanak. Konkrétan, még jobban felfedezve a veganizmus magvait önmagunkban, gondozhatjuk azokat, és fejleszthetjük megértésünket a világunk gyógyulásához nyújtott egyedi hozzájárulásunkról. Sokakat meg fogunk érinteni, mert útjaink mind össze vannak kötve.

A mahajana buddhizmus Avatamszaka hagyományában a tanításnak van egy központi metaforája, amit az ékszerrel kirakott hálózat tanításának neveznek. Ez nemcsak tanítás, hanem egy kép, amin meditálni kell, hogy jobban megértsük a létezés igazságát. Az univerzumot egy végtelen hálózathoz hasonlítja, és ennek a hatalmas hálónak minden csomójánál egy ékszer van. Az univerzum összes dharmája – minden lény, dolog, vagy esemény – egy eme ékszerek közül. Ezért minden lény, dolog vagy esemény össze van kötve minden más lénnyel, dologgal és eseménnyel a végtelen téren és időn át. Nemcsak erről van szó, hanem ha jól megnézzük bármelyik ékszert ebben az óriási hálózatban, láthatjuk ebben az ékszerben a kozmikus háló összes többi ékszerének tükröződését! Minden egyes dharma tartalmazza az összes többit, és ha valóban ismerünk egyet, akkor az összeset ismerjük. Az ősi tanítás, mely az ékszerrel kirakott hálózat metafórájából emelkedik ki, és azt fenntartja, a minden jelenség feltételes megjelenésének, kölcsönös egymásbahatolásának, és kölcsönös függésének tanaként ismert. Minden függ minden mástól; soha semmi nincs, ami elkülönült, és minden részecske tartalmazza az egész univerzumot. Mi mind mélyen és alapvetően kapcsolatban állunk egymással!

Láthatjuk, hogy történeteink és útjaink is bensőséges kapcsolatban állnak, és minden egyes út, bár egyedi, csodálatos módon tartalmazza az összes lény összes többi útját. Tanulunk egymástól, bár a legmélyebb szinteken látjuk, hogy végső soron nincsenek mások. Osztozunk ugyanabban az eredetben, és a falak, amiket önmagunk különválasztására építünk, képzeltek. Ahogy fejlődünk és a képzelt falak leomlanak, a könyörület és szabadság együtt növekedik megértésünkkel az összes élet közös létezéséről. Az összes élet alapvető összekötöttségének eme tanítása nem korlátozódik a buddhizmusra, hanem ezt évszázadokon át sok hagyomány és kultúra tagjai megérezték. A közös létezés megértésétől elválaszthatatlan univerzális tanítás a figyelmesség – ama képességünk fejlesztése, hogy teljesen jelen legyünk tetteinkben, és lássuk a kapcsolatot tetteink és azok hatásai között. A figyelmesség éberségünk fokozásával szabadságot és megértést hoz. Minél éberebbek és figyelmesebbek vagyunk, annál szabadabbá válunk.

Ami az étkezést illeti, útra kell kelnünk ahhoz, hogy megértsük a szenvedés tovagyűrűző hálózatát, amit étkezéseink napi szent tetteivel létrehozunk, fenntartunk és felerősítünk, és hogy megértsük az összekötöttség hálózatát, amelyben a szabadság, könyörület és szeretet növekedhet és megvilágíthatja világunkat. A figyelmességgel párosuló utazás egy zarándoklat, mert spirituális célja van: az, hogy fokozza éberségünket és szerető és megértő képességünket. Kultúránk az átalakulás útjának botladozó első lépéseinél tart, amelyben mind részt veszünk, és amelyhez saját útjainkkal mind hozzájárulunk. Ez idővel szükségképpen kibontakozik, de a részek összességén túlmutató egész, amire mutat, az az élő, eleven helyzetünk – mai közös életünk. Ez a mi közös zarándoklatunk, és ehhez létfontosságú a figyelmesség.

Tartalomjegyzék 


A haszonállatok elterjedt bántalmazását megkérdőjelező út az én esetemben látszólag valószínűtlen módon kezdődött, mert olyan családba és környékre születtem, ahol a növényi alapú étkezés senkit sem érdekel. Következésképp életem első huszonkét évében a legtöbb amerikaihoz hasonlóan nagy mennyiségű állati húst, tojást és tejterméket ettem. Azonban belefutottam az ihlet magjaiba, amelyek eleinte nyugalomban maradtak ugyan, de később erősen elkezdtek csírázni. Bár ezek a magok egy sajátos út részei, rávilágíthatnak olyan félig rejtett magokra, amelyek a megértés új hajtásait hozhatják el mások számára.

Számomra az egyik mag az volt, hogy Massachusetts állam Concord városában születtem. Ez adott otthont az Egyesült Államok két úgynevezett forradalmának: az 1760-as és 70-es évek politikai forradalmának, és az 1840-es és 50-es évek irodalmi forradalmának. Concordban születve és nevelkedve úgy éreztem, hogy bensőséges kapcsolatban vagyok e két forradalommal és a leszármazottjuk vagyok: ez ösztönzött, hogy megkérdőjelezzem őket, megértsem, mi motiválta őket, és én magam továbbvigyem azokat. Úgy gondolom, hogy ez a két forradalom hozzájárult a kibontakozó vegán forradalomhoz – ez egy alapvető jelentőségű kulturális forradalom, ami a legmélyebb szinteken képes meggyógyítani kultúránkat.

A politikai forradalom a forradalmi háború kitörésével érte el csúcspontját, a concordi Old North Bridge-nél, 1775. április 19-én. A Concordban és a Boston körüli más városokban élő farmerek és falusiak tanúsították a legerősebb ellenállást a brit birodalmi uralommal szemben. Küzdöttek az akkori brit kormány katonai, politikai és jogi támogatását élvező Brit Kelet-indiai Társaság és más brit multinacionális vállalati hatalmak által rájuk erőszakolt igazságtalan gazdasági elnyomás ellen. Ez a 18. századi forradalom végül elvezetett a brit birodalomtól való függetlenséghez, és a hősies amerikai kísérlet – a demokrácia, egyenlőség, kulturális pluralizmus és egyéni szabadság kísérletének – születéséhez, ami továbbra is szerte a világon vonzza és bátorítja az embereket.

Figyelemre méltó, hogy a következő század irodalmi és filozófiai forradalmának szintén Concord volt a központja. Ez az itt élő amerikai transzcendentalisták életéből és írásaiból fakadt: Ralph Waldo Emerson, Henry David Thoreau, Bronson Alcott, Louisa May Alcott, William Ellery Channing, Nathaniel Hawthorne, és még sokan mások, köztük Walt Whitman, akit fellelkesítettek a transzcendentalisták, és útra kelt, hogy meglátogassa őket. E vezető gondolkodókat ma elismerjük a hagyományos értékek mély megkérdőjelezéséért, és az általuk nyújtott művészi, irodalmi és spirituális bátorításért. Emerson filozófiai írásai (mint a „Nature”), szónoki hozzájárulásai (mint a “Harvard Divinity School Address”), és költészete – amelyek úttörő módon első alkalommal hozták el a keleti filozófiai gondolatokat az Egyesült Államokba – élő legendává tették őt, egy mágnessé, ami sok irányból vonzotta az írókat és gondolkodókat. Hatása ma is él és erős, a természet tiszteletére és szeretetére, önvizsgálatra, és minden megnyilvánulás alapvető spirituális természetének megbecsülésére bátorít. Hangsúlyozta, hogy az igazi bölcsesség túllép a materiális tudáson, és hogy a természet világa is az isteni megnyilvánulása. Whitman ezt írta: „Párolódtam, párolódtam. Emerson felforralt.”

Emerson nagy hatást gyakorolt Thoreau-ra (és viszont), aki bizonyos módokon még tanára és mentora befolyását is felülmúlta. Radikális kísérlete, hogy magányosan éljen Concord Walden Pond-jánál és „kiszívja az élet velejét”, ma is bátorítja a spirituális keresőket, és hatásos módon mutatta az utat az önvizsgálódó belső hallgatáshoz a túlzottan kifelé irányuló amerikai kultúrában. Concord filozófusai tisztán látták, hogy a túlságosan a külső hódításra és sikerre koncentráló kultúrájukból hiányzik egy belső alkotóelem. Korában Thoreau-é volt a keleti filozófia legnagyobb könyvtára az Egyesült Államokban, és Civil Disobedience (Polgári engedetlenség) című könyve mély hatással volt Tolsztoj, Gandhi, King, és számtalan más ember életére. A könyv ma is az erőszakmentes ellenállás egyik fő forrásdokumentuma, és az egyének hatalmának és felelősségének maradandó kinyilatkoztatása az igazságtalan kormányintézkedések aktív ellenzésében.

Bronson Alcott radikálisan progresszív gondolatait a gyereknevelésről ma újra felfedezik, és végre értékelik. Ő etikai vegetáriánus volt, és egyik fő hajtóereje a Fruitlands létrejöttének – ami egy hihetetlen kísérlet volt a vegetáriánus közösségi életre Concord külterületén. Concord transzcendentalistái voltak az első amerikaiak, akik a taoista, buddhista, dzsaina és védikus írások sok nemes és finom gondolatát felkutatták és beleszőtték a nyugati gondolkodásba. Progresszív hidakat építettek, többek közt a természet tiszteletéről, hangoztatva az emberi természet alapvető jóságát és óriási potenciálját, és kutatva az erőszakmentesség, egyszerűség és belső elmélkedés életmódjait.

A 19. század közepén Emerson körül Concordban összegyűlt progresszív írókra vezethetjük vissza az ételválasztás alapvető megkérdőjelezésének és az állatokkal való könyörületesebb kapcsolat filozófiai alapjainak az amerikai gyökereit. Thoreau ezt írta: „Nem kétlem, hogy az emberi faj fokozatos fejlődése során sorsának része, hogy felhagyjon az állatok megevésével, olyan biztosan, mint ahogy a barbár törzsek felhagytak egymás megevésével, amikor kapcsolatba kerültek a civilizáltabbakkal.” Emerson mondása – „Épp ettél, és bármilyen aprólékosan rejtették el a vágóhidat mérföldek megszépítő messzeségében, van bűnrészesség” – Concord nagyra becsült bölcsének képességét mutatja, hogy meglásson a többség számára láthatatlan összefüggéseket. Louisa May, Bronson Alcott lánya ezt írta, „Növényi étrend és édes alvás. Állati étel és rémálom. Szedd testedet a gyümölcsöskertből; ne a vágóhídról ragadd el. Hús étrend nélkül nem lehetne vérzivataros háború.” Nyilvánvalóvá teszi a kapcsolatot az állatok megevésével együtt járó erőszak, a rémálmok, és az önmagunk ellen forduló emberi erőszak rémálma között.

Talán Concord erdőin és utcáin kóborolva, és a Walden Pond partján sétálva, ahol úszni tanultam, gyerekként megéreztem eme spirituális úttörők nemes és bátor gondolatait. Bár a külső világban látszólag nem sok minden bátorított azoknak a kegyetlen étkezési szokásoknak a megkérdőjelezésére, amelyekbe beleszülettem, talán e nagy elmék gondolatai és érzései átszűrődtek a belső világokon, amelyeket a külső világokkal együtt kutattam. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak vannak ilyen, talán alig felismert magélmény emlékei, amelyek most bontakoznak ki a tudatosságban. Tanulunk egymástól, és magokat ültetünk el egymásban. Példák, tettek, szavak, kifejezések, írások és mozdulatok révén megérintjük egymást, néha mélyen. Érzékeny gyermekként óriási áldásban vagy sérülésben lehet részünk.

Utam alakításában szembeötlik néhány további mag. Az egyik, hogy egy nemes és gyengéd német juhászkutyával nőttem fel. Családunk kölyökként kapta Bismarckot, amikor én, a három gyerek közül a legidősebb, nagyjából egyéves voltam. Hűséges barátom volt, amíg tizenéves koromban el nem hunyt. Ez szomorú veszteség volt az egész család számára. Mindig elkísért minket gyakori táborozó és túrázó kiruccanásainkra New Hampshire és Vermont hegyei között. Szüleim nem kedvelték az állatokkal szembeni erőszakot és megölésüket, ezért a vadászat és horgászat sosem volt része a természetbe tett rendszeres kirándulásainknak. Amellett, hogy fiatalkoromtól belém nevelték a természet szerető megbecsülését, apám megtanított zongorázni, és a zene rejtélyes erejének kutatására, hogy az ellazítson, felemeljen, és kifejezzen mély érzéseket. Félig professzionális zongorista volt, és a zene és harmónia iránti szeretete állandó ihletforrás volt. Mindig emlékezni fogok rá, hogyan tanított minket az öcsémmel fent a hegyekben arra, hogy harmóniában énekeljünk.

Életutam további fontos magja volt, hogy újságíró családba születtem. Nagyjából akkor, amikor születtem, szüleim megvették Concord környékének egy kis hetilapját. Linotype sorszedőgépek, nyomdagépek, hirdetések, heti határidők, és helyi politikusok és kereskedők végtelen parádéjának kavargó világában nőttem fel. Családunk életének középpontjában apám vezércikkeinek és történeteinek áradata, anyám festészete és grafikái, és a kis újság állandó növekedése állt. Az újság, The Beacon, jól ment és terjeszkedett, és apám Concord környékének más városaiban is tudott újságokat venni vagy indítani. Mire középiskolába kerültem, tizenhárom újságból álló hálózatunk volt néhány száz alkalmazottal, a szomszédos Acton város nagy új épületében. Saját szememmel láttam a sajtó legendás hatalmát, ahogyan jöttek a szenátorok, kongresszusi képviselők és helyi politikusok mind apámhoz, támogatásában reménykedve, és ahogyan a kereskedők igényelték a hirdetéseket. Azt is láttam, hogy újságunknak is szüksége volt a kereskedőkre, és buzgón védte őket. Mivel közvetlenül részt vettünk a város gyűlésein, ügyeiben és a helyi politikában, ezért úgy éreztem, bennfentesként látok mindent, ami a településünkön történik.

Egy másik mag volt az életünket átható érzés, hogy igazi amerikaiak vagyunk. Apám végsőkig hazafias volt, szerette idézni Patrick Henry-t, és kitűzni a zászlót. Anyám rokonai Zarándok Atyákként jöttek át 1620-ban a Mayflower-en, Tuttle őseink pedig puritánként a Planter-en jöttek Angliából, 1630-ban. Minden április 19-én, amikor ezrek gyűltek össze Concordban az Old North Bridge-nél, hogy megünnepeljék és újra eljátsszák „a lövést, amit az egész világ hallott”, a forradalmi háború kezdetét Concordban, apám polgárőrnek öltözött, és végigmasírozta a tíz kilométert Actonból Concordba, végigjárva az eredeti menet útvonalát, és újra eljátszva a történelmi ütközetet. Abban a tudatban felnőve, hogy a Zarándok Atyák és Alapító Atyák leszármazottja vagyok, úgy éreztem, különösen kötődöm az amerikai álomhoz. Szerettem és becsültem azokat az eszményeket, amelyeket az Egyesült Államok állítólag képvisel, és a forradalom gondolatát. A Zarándokok és a Puritánok, Emersonhoz és Thoreau-hoz hasonlóan nagyra becsülték az egyszerűséget, a közösséget, és az életet lényegében spirituális keresésnek tekintették. Amikor ezek a magok elkezdtek csírázni, átalakították világnézetemet, kezdtem az életet jobban zarándoklatnak tekinteni, és kevésbé koncentrálni a gyarapodásra és versengésre, és jobban a zarándoklat céljára. Azt is kezdtem észrevenni, hogy az ilyen nézetet némileg felforgatónak tekintik.

Tartalomjegyzék 


További élesen kirajzolódó magélmény gyerekkoromból, amiért hálás vagyok, hogy segített szívem felébresztésében, az az volt, ahogy tanúja voltam egy tehén megölésének egy idilli farmon Vermontban. Nagyjából tizenkét éves voltam, és egy Camp Challenge nevű nyári táborban vettem részt a Green hegységben. A tábor filozófiája és működése arra irányult, hogy a fiúkat pozitív módon kihívások elé állítsa. Sok emlékem van ezekről a kihívásokról: nehéz vadvízi kenus expedíciók, ötnapos behatolások a meredek hegyek közé, hetekig a szabadban élni, és minden ételünket tábortűznél elkészíteni, mosni a jeges patakban, és még kétnapos magány is a vadonban, csupán három szál gyufával, egy késsel, egy horoggal és egy horgászzsinórral felszerelkezve.

A tábor kapcsolatban állt egy biofarmmal alattunk a völgyben, ahol néha dolgoztunk: báláztunk vagy gyomláltunk. Egyszer az összes fiú lement oda, és azt mondták, hogy kapjunk el egyet a szabadon kószáló tyúkok közül. Megmutatták nekünk, hogyan tegyük a fejét két szeg közé egy földön lévő deszkán, és hogyan tartsuk egyik kézzel, miközben lecsapjuk a fejét a másik kézben tartott kis baltával. Örültem, hogy azon kevesek közé tartoztam, akik első csapásra levágták, és néztem a fej nélküli csirkét, ahogy a többi szerencsétlen teremtményhez hasonlóan rohangál a baromfiudvarban, vért spriccelve, amíg kimúlt. Mind megtanultuk, hogyan merítsük a hullát forró vízbe, hogyan kopasszuk meg és belezzük ki, és utána sok napig mindannyian csirkét ettünk. Kicsit kellemetlen volt nekem az egész, de jól nevelt mindenevő voltam, és tizenkét éves koromra tudtam, hogy keménynek kell lennem, és bizonyos állatokat azért helyeztek ide, hogy az emberek megegyék őket. Meg kellett őket ennünk, különben nem leszünk egészségesek.

Néhány héttel később újra mindannyian lementünk a farmra. A gyönyörű kék ég alatt lovak, tehenek, bab- és búzaföldek voltak, minket pedig bevittek egy istállóba, ahol egy tehén állt egyedül, a fapadló közepén. Az egyik tejelő tehén volt, és Tom (a tábor és a farm tulajdonos-igazgatója, egy jóképű, Dartmouth-on végzett, a természetben otthonosan mozgó ember, akit mindannyian végtelenül csodáltunk) arról tájékoztatott minket, hogy a tehén nem tud elég tejet adni, és ezért húsnak fogjuk őt felhasználni. Puska volt a kezében, és a tehén fején rámutatott egy adott pontra, amit a golyóval el kell találni ahhoz, hogy ő összeessen. Kérdezte az idősebb fiúkat, hogy szeretne-e valamelyikük próbálkozni a lövéssel. Az egyik fiú feltette a kezét, fogta a puskát, célzott, és közvetlen közelről golyót röpített a tehén fejébe, míg mi álltunk és néztünk. A tehén megrándult, de állt tovább. Tom odaadta a puskát egy másik idősebb fiúnak, aki ki akarta próbálni, és ő is beleröpített egy golyót a tehén fejébe. A tehén újra megrándult a lövéstől, de továbbra is állt ott, pislogva.

Akkor Tom fogta a puskát, célzott és lőtt. Megdöbbentem, ahogy a tehén azonnal a padlóra zuhant, és ürülék és vizelet ömlött a hátsó feléből közel ahhoz, ahol álltam. Tom azonnal megragadott egy hosszú kést, terpeszben a tehén kinyúlt teste fölé ugrott, és egy nagy erős vágással majdnem teljesen levágta a fejét. Elképedtem, hogy a tehén nyitott nyakából milyen messzire kilövellt a még verő szíve által pumpált vér. Hosszú vörös folyadékívek repültek messzire a levegőben és loccsantak mindenhol körülöttünk, ahogy teste vonaglott a véráztatta padlón. Mind csendben figyeltük, ahogy végül mozdulatai és vérzése megszűntek. Sokunknak le kellett törölnie a lábára és kezére fröccsent vért. Miközben döbbenten és rémülten álltam attól, aminek épp tanúja voltam, Tom megtörölte a homlokát és higgadtan elmagyarázta, hogy a hús nem lenne jó, ha a tehén szíve nem pumpálja ki a vért a testéből; tocsogós és használhatatlan lenne. A következő kb. egy órát testének kibelezésével töltöttük, kihúzva az összes különböző szervet, azonosítva és feltartva őket. Megfigyeltem, hogyan csapódtak össze a vértócsák a fapadlón nagy vörös kocsonyás csomókká. Tom egyszer odahívott minket, hogy megmutassa nekünk a tehén anatómiájának egy részét, amit a kezében tartott. Úgy tűnik, valami gond volt a petefészkével. Tom megmutatta nekünk a rendellenességet, és mondta, hogy emiatt kellett őt megölni. Végül a nagy ehető részeket egy teherautó platójára raktuk, hogy elvigyük a henteshez; a hónap hátralévő részében a tehén húsát ettük. Néhány fiú eltett ajándékokat: csecsbimbókat, farkat, szemet, agyat.

Következő nyáron ismét elmentem Camp Challenge-be, és bár élveztem a túrázást, kenuzást és az életet a szabadban, kicsit ideges voltam, amikor néhány hét múlva Tom ismét mondta, hogy mindenki menjen le a bio tehénfarmra. Ismét külön volt választva egy tehén, az istálló előtt állt azon a ragyogó nyári napon. Ez lesz az utolsó napja, és nagyon nyugtalannak tűnt. Tom azt mondta, idén nem akarja az istállóban csinálni; fel fogjuk őt vinni egy lapos, füves területre, pár száz méterre onnan. Kötelet tettünk a nyakára és próbáltuk magunkkal húzni, ahogy mentünk felfelé a kis dombon. Nem akart menni, erősen ellenállt. Minél erősebben húztuk, annál erősebben állt ellen. Meglepődtem az erején. Talán harmincan voltunk srácok, akik húztuk azt a kötelet, és alig tudtuk őt egyáltalán megmozdítani. Tom látta, hogy ez így nem fog menni, ezért fogott egy nehéz láncot, a tehén nyaka köré kötötte, és hozzáerősítette a négykerék meghajtású teherautójának a hátuljához. Mind a platón utaztunk, vagy mellette mentünk, ahogy a teherautó húzta fel a dombon a még mindig erősen ellenálló tehenet. Aztán hihetetlen dolog történt. Közeledtünk a lapos területhez, a tehén még mindig minden erejével ellenállt, a kerekek állandóan forogtak, amikor hirtelen a lánc elpattant, a teherautó meglódult, mi pedig a teherautón mind elestünk! A tehén ott állt az úton, és a fejét oldalra fordítva felnézett ránk. Láttam őt ott állni, némán, mégis olyan egyértelműen kifejezve önmagát, és azt kívántam, bárcsak békén hagynánk őt, és hagynánk élni. Mégis úgy gondoltam, hogy ő a mi ennivalónk – ez az ő egyetlen rendeltetése. Nagy volt a feszültség aközött, hogy látom őt lényként, és aközött, hogy látom őt húsként. Nem sokra emlékszem az azután történtekből, kivéve, hogy valahogy feljuttattuk őt a lapos részre és folytattuk: lelőttük, kivéreztettük, kibeleztük, elküldtük a henteshez, és őt ettük a következő hetekben. Azonban most, amikor ezt csináltuk, nem voltam megdöbbenve, mert már láttam korábban. Elveszítettem az érzéseimet.

Tartalomjegyzék 


Kilenc további éven át tántoríthatatlanul folytattam az állatok húsának, tejének és tojásának fogyasztását. Egyszerűen nem tudtam, hogy az ember életben tud maradni enélkül, és sosem találkoztam senkivel, aki növényi alapú étrenden élt. Amikor elmentem a Colby főiskolára Maine-ben és hallottam a vegetáriánusságról, valami fellobbant bennem, de örökölt mindenevőségem programozása még túlontúl erős volt ahhoz, hogy megkérdőjelezzem alapvető étkezési szokásaimat.

Aztán még a Colby-n 1974-ben, harmadévesként hallottam a The Farm-ról Tennessee-ben: egy viszonylag újonnan létrejött spirituális közösségről nagyjából nyolcszáz emberrel, főleg San Francisco-ból. Minél többet olvastam a The Farm-ról, annál jobban izgatott, és az egyik, ami a legjobban megfogott, hogy ott mindenki vegetáriánus volt. Valójában egy vegán közösség volt (bár azt a szót a köznyelvben még nem használták), mert nem egészségi okokból, hanem etikai és spirituális okok miatt voltak vegetáriánusok: nem ettek semmiféle állati terméket, még tojást, tejterméket, vagy mézet sem. Bár ekkor még életemben senkivel sem találkoztam, akiről tudtam volna, hogy vegetáriánus, de láttam a The Farm által kiadott könyvekben boldog, egészséges kinézetű és nagyon kreatív embereket, akik azzal a küldetéssel éltek, hogy megmutassanak egy jobban fenntartható és harmonikusabb életmódot. Szakdolgozatomat a The Farm szervezői viselkedéséről írtam, egy olyan közösség elméletét és gyakorlatát vizsgáltam, ami versengés helyett együttműködésen, magántulajdon helyett megosztáson, és elnyomás helyett könyörületen alapul. Az életmódjukat vizsgáló projekt kinyitotta a szememet és a szívemet. A sikert spirituális értékekben mérték anyagi értékek helyett, és az élet minőségét, az emberiség és minden élet szolgálatát hangsúlyozták a vagyon és javak felhalmozása helyett. Céljukat világosan kijelentették: „Azért vagyunk itt, hogy segítsünk megmenteni a világot!”

Utolsó két Colby-ban töltött évem alatt úgy éreztem, hogy nagy eltolódás zajlik le bennem. Áhítoztam a természettel és spiritualitással való mélyebb kapcsolatra, és elkezdtem kutatni a meditációt, és a keleti és nyugati spirituális hagyományokat is. Egy 19. századi könyv kimagaslott: R. M. Bucke Cosmic Consciousness (Kozmikus tudatosság) című könyve volt. A könyvben, ami mély hatást gyakorolt rám, a szerző ismertette azt a gondolatot, hogy míg a legtöbb ember azzal működik, amit ő én-tudatosságnak nevez – ami az önmagunkkal való elfoglaltság nem kielégítő állapota – bizonyos emberek elérték azt, amit ő kozmikus tudatosságnak hív. Bucke kijelentette, hogy a tudatosságnak ez a magasabb szintje – amit erkölcsi emelkedettség, intellektuális megvilágosodottság, spirituális bölcsesség és a halálfélelem eltűnése jellemez – az emberi evolúció következő állomása. Amikor ezeket a szavakat olvastam, a végzés után rám váró karrierek világa sivár és nem kielégítő figyelemelterelésnek tűnt az élet valódi céljáról, aminek a tudatosság magasabb szintjének elérésének kell lennie – az önérdek korlátozott hajszolása helyett, amit magam körül láttam. Amikor öcsémmel ezekről a gondolatokról beszélgettünk, válasza a teljes szívből jövő egyetértés volt. Együtt kidolgoztunk egy cselekvési tervet.

Tartalomjegyzék


1975 nyarának végén, miután végeztem a Colby-n, Ed öcsém és én, húsz és huszonkét évesen elhatároztuk, hogy spirituális zarándokútra indulunk. Kis hátizsákokkal és nagy vágyakkal elhagytuk szüleink Massachusetts-i házát. Áhítoztam arra, hogy spirituálisan mélyebbre jussak, közvetlenül én magam felfedezzem az igazságot, és teljesebb mértékben megértsem ezt az életet a Földön azáltal, hogy spirituális fegyelemmel tudatosan keresem a menekülést az én-tudatosság börtönéből.

Felfedeztünk egy könyvet Ramana Maharshi (1879–1950), egy dél-indiai bölcs életéről és tanításáról. Ő azt ajánlotta, hogy a spirituális megértés elérésének módjaként folyamatosan meditáljunk a „Ki vagyok én?” kérdésen. Ez a gyakorlás annak megértésén alapul, hogy nem pusztán fizikai test, érzések, gondolatok vagy hiedelmek vagyunk, és lehetséges közvetlenül megtapasztalni azt az igazságot, amik vagyunk – ami meghaladja a kondicionálást, illúziót és fizikai halált. Csak olyan mélyen és hitelesen kell kutatnunk e kérdés után, hogy ki vagy mi vagyunk valójában, amennyire csak lehetséges.

Erre fókuszáltam, miközben nyugat felé utaztunk az országban – azt gondoltuk, hogy talán Kaliforniába. Pár hét alatt eljutottunk Buffaloig, és éreztem a meditáció és önvizsgálat új élményének a hatását. Minél mélyebbre tudtam jutni ebben a vizsgálatban, annál mélyebben éreztem kapcsolatomat a fákkal, madarakkal és emberekkel, akiket láttam, és annál nyitottabbnak éreztem magam közös rokonságunk iránt. Folyton azt kérdeztem, hogy „Mi ez az ’én’ pontosan, ami mindig védelmet és kielégülést akar, és önmagát különállónak látja?”

Buffaloban elhatároztuk, hogy délnek fordulunk, és egyáltalán nem keresünk semmilyen autós fuvart, hanem egyszerűen naponta gyalogolunk húsz, harminc kilométert, egyik kisvárostól a másikig, és magunkat amennyire teljesen csak lehet, az univerzum gondjaira bízzuk. Nem volt pénzünk és általában a városok templomainak padlóján laktunk, de az ennivaló valahogy mindig megjelent előttünk. Egyre jobban meggyőződtem a tanítás igazságáról, hogy keresd először Isten Országát, mert akkor minden más megadatik neked, ahogy gyakorlatilag naponta bontakoztak ki előttünk apró csodák szerencsés véletlenek és találkozások formájában, olyan emberekkel, akik nekünk angyaloknak tűntek. Furcsa módon gyakran ők gondolták azt, hogy mi vagyunk angyalok. Úgy tűnt, hogy biztonságunk a teljes kiszolgáltatottságunk, és talán annak a kutatásnak az erőtere, amire koncentráltunk.

Észrevettem, hogy szívem kinyílik mások iránt, és segíteni akarom őket. Néha ez a segítség az elfogadás megtanulása volt, máskor pedig az, hogy nagylelkűek voltunk az időnkkel és energiánkkal, hogy segítsünk és tanácsot nyújtsunk azoknak, akik természetesen megbíztak bennünk és a tanácsunkat kérték. Minden nap néhány órát töltöttünk azzal, hogy csendben ültünk, elmélkedve és kutatva ezt a látszólag végtelen és lehetetlen kérdést: „Ki vagyok én?” A kérdés még akkor is lefoglalta az elmémet, amikor órákon át egyfolytában gyalogoltunk. Miért gondolom, hogy én csak ebben a testben vagyok, és nem vagyok annak az embernek vagy kutyának a testében? Hozzám hasonlóan mindegyiknek van önérdeke, és törekszik arra, hogy azt kapja, amit szeret, és elkerülje, amit nem szeret. Észrevettem, hogy lazul az elképzelés régi, erős szorítása, miszerint én alapvetően különálló vagyok, és elkezdtem látni ugyanezt az „ént” másokban. Képes voltam látni az ő szemükkel, megérteni nézőpontjukat, és érezni érzéseiket. Ez kezdett következményekkel járni.

Egyszer egy barátságos ember egy furcsa kis faházhoz irányított minket egy pataknál, ahol azt mondta, hogy eltölthetünk pár csendes napot, ha akarunk. Odamentünk és letelepedtünk, de nem volt ennivaló, ezért elkezdtünk gyűjtögetni. Találtunk sok vadrépát és néhány nádgyökeret, egyikük sem volt étvágygerjesztő, és mivel voltak ott horgászbotok és Camp Challenge-ben megtanultam horgászni, ezért elhatároztam, hogy fogok pár halat.

Szemerkélt az eső, és az első halat, amit fogtam, az esőkabátom zsebébe tettem, biztos voltam benne, hogy nemsokára elpusztul. Amikor fogtam egy második halat, azt a másik zsebbe tettem. Visszamentem a házikóba vacsorát főzni, és igen büszke voltam magamra. A nádgyökér és vadrépa főtt, és mentem, hogy megpucoljam a halat, de döbbenten láttam, hogy még mindegyik él és rángatózva csapkod. Rájöttem, hogy én ölöm meg őket, de még nem voltak halottak. Erre beugrottak a régi sémák, megragadtam az egyiket és erősen odacsaptam a földhöz. Mint egy rémálomból felébredve, alig hittem el, hogy mit csinálok. Mégis úgy gondoltam, hogy nem tudom abbahagyni. A hal még élt! Még kétszer oda kellett csapnom a földhöz, és aztán a másik halat is, mielőtt megpucolhattam és megfőzhettem őket, és megehettük őket vacsorára.

Éreztem rémületüket és fájdalmukat, és az erőszakot, amit elkövettem e szerencsétlen teremtményekkel szemben, és megfogadtam, hogy soha többé nem horgászok. Az önvizsgálat hajthatatlanul működött, hogy felszínre hozza kondicionált viselkedésemet és képmutatásomat. A régi programozás, hogy ők „csak halak”, teljesen szétesett, és friss szemekkel láttam, mi történik valójában, hogyan léptem be erőszakosan és csalárd módon a világukba, az ártás szándékával. Itt vagyok egy spirituális zarándoklaton, teljes szívemből próbálom közvetlenül megérteni a létezés mélyebb igazságait, és mégis ezzel ellentétesen cselekszem, először becsapva a halakat egy csalival, elrejtve a kegyetlen kampós horgot, és aztán megölve őket.

Másnap Ed és én gyalogoltunk, és bár még keveset tudtam a vegetáriánusságról, kezdtem úgy gondolni, hogy az jobb – sőt szükséges – életmód lenne. Kis vidéki utakon gyalogolva utunkat délnek irányítottuk, New Yorkon át Pennsylvaniaba, aztán Pennsylvanian át West Virginiaba. Majdnem minden este megkerestünk egy helyi lelkészt és egy templomban laktunk, és néha még ételt is felajánlottak. Laktunk hajléktalan szállásokon, börtönökben, otthonokban, kommunákban, mezőkön és erdőkben is. Johnny Appleseednek köszönhetően kis hátizsákunk szinte mindig tele volt almával, és néha láttunk elhagyott kerteket érett cukkinival. Azt vettem észre, hogy kezdtem csökkenteni a húsevést, mikor azt kínáltak, bár aggódtam, hogy nem jutok elég fehérjéhez, ha teljesen visszautasítom.

Időnként, ahogy a vidéki utakon gyalogoltunk, a kutyák fenyegetést jelentettek, gondolom azért, mert a területükre behatoló idegeneknek tekintettek minket. Egyik reggel, ahogy egy vidéki ház mellett mentünk el West Virginiában, egy nagy német juhászkutya bukkant fel, ugatás nélkül, és mögöttünk jött. Megremegtem, amikor hirtelen éreztem, hogy az orra hátul hozzáér a lábamhoz. Sok kilométert mentünk, és ő végig velünk maradt, gyönyörű állat, barátságos és energikus. Mindig előttünk szaladt, és oltalmazónkként működött. Megálltunk ebédelni az út felett egy kis dombon, megettünk pár almát, és aztán meditáltunk nagyjából fél órát, ahogy általában szoktuk. A kutya csendben ott ült velünk, éberen a távolba tekintve, és a béke és erő mélységes érzését sugározta. Nagy áhitattal figyeltük ezt a kutyát! Egyértelműen sikeres meditáló volt. Folytattuk a gyaloglást, és egy kanyaron túljutva láttunk egy házat fölöttünk a dombon – és egy nagy kutyát, aki azonnal lerohant a dombon egyenesen felénk, és úgy tűnt, nem tréfál. Németjuhász barátunk abban a pillanatban pár száz méterrel mögöttünk volt, és micsoda izgalom volt látni, ahogy előrohant mögülünk, a dombon át, és feldöntötte a másik, támadó kutyát, mielőtt az eljuthatott volna hozzánk! A másik kutya néhány szigorú morgásban részesült, majd visszafutott a házához, mi hárman pedig együtt továbbhaladtunk, óriási mértékben élvezve egymás társaságát, míg a nagy kutya végül ránk nézett, megfordult, és elporoszkált vissza az otthona felé. Vajon van-e bárki, akit ne hatna meg ennek a lénynek a szelleme – mégis, ha ketrecben tartják, vagy mint Kínában, csak egy darab ennivaló húsnak látják, vagy mint egy prérifarkast vagy farkast, lelőni való nyűgnek látják, akkor megjelenése és személyisége teljesen láthatatlan lenne.

Hosszú gyaloglásunk délre West Virginia dombjain át Kentucky keleti részébe, és aztán Tennessee-be folytatódott. Az emberek azt gondolták, kalandozunk, hogy lássuk a világot, de nekünk ez egy belső utazás volt. Minden nap a meditáció és önvizsgálat állt a középpontban, mindig visszatérve a jelen pillanathoz, és törekedve a kozmikus tudatosság elérésére. Biztos voltam abban, hogy potenciálisan elérhetőek kell, hogy legyenek a tudatosság magasabb szintjei annál, mint amiket megtapasztaltam és az emberekben láttam. Spirituális tanítók és egyes költők világosan és szenvedélyesen beszéltek a létezésükről.

Ahogy teltek a hetek, egyik dologról a másik után mondtunk le. A váltás cipőt és tartalék ruhát apránként mind elajándékoztuk, ami fokozatosan csökkentette hátizsákunk súlyát. Csodálatosan felszabadító érzés volt megszabadulni a fizikailag kisebb tömegű ragaszkodásoktól is, mint a kis címjegyzéktől, barátokkal szerte az országban, akikről azt gondoltam, meglátogathatjuk őket utunk során. Hamar eldobtam New York állam északi részén, és nemsokára túladtunk a 200 dollár vésztartalékon is, ami négy 50 dollárosként lapult a zsákjainkban. A szemüvegemet is levettem és elraktam, ami igazi kihívás volt, mivel erős szemüveget hordtam, a jobbik szemem dioptriája –5 volt! A világ pár hétig homályos volt, de kezdett észrevehetően feltisztulni, ahogy szemeim és elmém kezdték visszanyerni természetes látóképességüket. Kezdtem felismerni, hogy szemüveg- és kontaktlencse-viselő szokásom volt az, ami látásom romlását okozta, és ez egész életre az optometriai cégek vásárlójává tett volna. Bár először kicsit rémisztő volt eltávolítani azokat a mesterséges akadályokat köztem és a világ között, ez egyre inkább felszabadító érzéssé vált, és mostanra több mint 25 éve nem hordok javító szemüveget.

Ahogy az aranyló ősz napjai teltek és folytattuk gyaloglásunkat délre, kezdtem magam jobban élőnek érezni, mint bármikor korábban. Mintha páncélrétegek váltak volna le. Hirtelen a tiszta öröm hullámai csaptak át rajtam, és úgy éreztem, mintha a szívem abszolút túlcsordulna a boldogságtól. Olyan öröm volt, aminek kevés köze volt ahhoz, amiről mindig azt gondoltam, hogy boldogsággal jár. Nem volt pénzünk, gyakorlatilag tulajdonunk sem, és fogalmunk sem volt, honnan fog jönni a következő étel vagy szállás – akkor miért törtek fel olyan élénken belülről ezek a megmagyarázhatatlan hullámok? Egy dolog biztos volt: az életünket éltük, és nem azt az életet, amit a média képei, szülők, tanárok, rokonok és a hatalom képviselői diktáltak. Ez talán a létezés alapvető öröme volt, ami spontán feltámad, amikor hűek vagyunk a fejlődés belső szólításához. Úgy tűnt, hogy ez a szabadság és áldás erőterét hozta létre körülöttünk, ami védelmező és szinte tapintható volt.

A megértés kutatása volt minden. Valahogyan tudtuk, hogy semmihez se próbáljunk ragaszkodni. Emlékszem egy vasárnapra egy kisvárosban West Virginiában, amikor arra kértek, hogy mi tartsuk a délelőtti leckét a vasárnapi iskola gyerekeinek, és mi azt mondtuk nekik, hogy rátaláltunk arra az igazságra, amit Jézus tanított nekünk: Keresd először az Isten Országát, és minden más megadatik neked. Azután a templom külön gyűjtésbe kezdett, és 30 dolláros meglepetés ajándékot adott nekünk, ahogy elsétáltunk a következő kisváros felé. Másnap, miután vettünk két 5 dolláros ebédet egy étteremben a 30 dolláros nagy szerzeményből, a maradék 20 dollárt borravalóként odaadtuk a pincérnőnek, és újra gyalogoltunk, üres zsebbel és szabad szívvel. Egyszer, amikor elég régóta nem ettünk, és abszolút semmi nem volt a zsákjainkban, láttam egy műanyag csomagot előttünk az út mellett. Egy friss szendvics volt! Minden falatot olyan lassan és hálásan ettünk, ahogy csak tudtuk. A gyaloglás hosszú hónapjai alatt sosem lettünk komolyan éhesek.

Tartalomjegyzék 


Végül valahogyan Kentucky közepén egy kb. tucatnyi ember által újonnan alapított kommunához irányítottak minket. Lelkesen fogadtak minket, és megtudtuk, hogy mind vegetáriánusok, és kapcsolatban állnak a The Farm-mal Tennessee-ben! Megtanultuk, hogyan kell szóját főzni, és először hallottunk olyasmiről, hogy „tofu”. Házigazdáink elmondták, hogy vegetáriánus cipőt hordanak, és próbálják a legkisebbre csökkenteni az állatoknak okozott szenvedést. Voltak homályos fogalmaim arról, hogy csirkék kicsipkedik egymás szemét az állattartó telepek túlzsúfolt ketreceiben, borjúkat billogoznak és herélnek, és a sertések ordítanak a vágóhidakon, és láttam a marhákkal teli szállító teherautókat, de keveset tudtam a részletekről, vagy arról, hogyan készítsünk növényi alapú ételeket. Nyitott és törődő légkörben beszélgettünk mindezekről. Együtt dolgoztunk és ettünk, és együtt játszottunk és meditáltunk, és kezdett abszurdnak és majdnem barbárnak tűnni még a gondolat is, hogy állatok húsát együk. Megfogadtam magamban, hogy vegetáriánus leszek.

Hamarosan délnek, a The Farm felé tartottunk Tennessee-ben, folytatva zarándokutunkat és gyakorlásunkat. Végül elértük a The Farmot, és ott maradtunk pár hétre. Az élmény végleg megerősítette vegetáriánusságomat, és megérte a több hónapnyi gyaloglást, ami az odajutáshoz kellett. Közel ezer ember élt ott – főleg mint házaspárok gyerekekkel a maguk építette házakban –, és létrehoztak egy közösséget egy nagy darab, gyönyörűen hullámzó földes és erdős területen. A hajuk hosszú volt, állásfoglalásként a természetesség mellett és a háborús gondolkodásmód ellen, ami Vietnámot pusztította. Jogilag kolostorként volt létrehozva, és szigorúan vegán volt, hogy elkerüljék az állatoknak, embereknek és környezetnek okozott kárt. Volt saját iskolája, telefonrendszere, szójatejüzeme, kiadó- és nyomdavállalata, rock együttese, vasárnap reggeli egyházi miséje, és a Plenty, egy virágzó jótékonysági program, ami vegán ételt és egészségügyi szolgáltatásokat nyújtott Közép-Amerikában és Észak-Amerika gettóiban. Stephen Gaskin, a spirituális vezető Suzuki Roshi zen mesternek – a San Francisco-i Zen Központ alapítójának – a tanítványa volt.

Az étel finom volt, a légkör nem hasonlított semmihez, amit valaha tapasztaltam. Az emberek barátságosak, energikusak és értelmesek voltak, és volt a célnak egy erőteljes érzése: dolgozni egy jobb világ létrehozásáért, együtt osztozni és tisztelni egymást és a helyi közösséget. A szójatejüzem tofut, szójatejet, szójaburgert és „Ice Bean”-t gyártott, az első szójajégkrémet. Az iskola pedig csupa vegán ételt kínált a gyerekeknek. A születésüktől vegán gyerekek felnőve magasak, erősek és egészségesek voltak. Kertek, szántóföldek és üvegházak biztosítottak ételt mindenkinek, és az emberek különböző brigádokban dolgoztak: építő, karbantartó, főző, tanító, gazdálkodó. Együtt a The Farm-ot figyelemreméltóan önellátóvá tették. Én a könyvnyomtató épületben dolgoztam, a nyomdagépről szedtem le a The Farm rendkívül népszerű Spiritual Midwifery Guide könyvének példányait. Az ország minden részéből jöttek nők a The Farm spirituális szülőközpontjába, hogy babájukat a The Farm gyakorlott és szeretetteljes bábáinak segítségével szüljék meg. Az abortuszon gondolkodó nőknek azt mondták, hogy ha megszülik a kisbabát a The Farm-on és úgy döntenek, hogy nem tartják meg a gyereket, akkor befogadja őt a Tha Farm egyik házaspárja. Bár sok nő jött úgy, hogy erre a lehetőségre gondolt, soha egyetlen nő sem döntött úgy, hogy nem tartja meg a kisbabát, miután átesett a szülés folyamatán a The Farm törődő bábáival.

Mélyen meghatott az a szerető figyelmesség, amit az emberek egymás iránt mutattak, és a bátorság, amit az egész közösség mutatott, a nagyobb társadalom értékrendjével szinte teljesen ellentétesen működve. Az emberek ott, hozzám hasonlóan, egy elnyomó kultúrában nőttek fel, ami megölte és bántalmazta az állatokat étel, ruházat, szórakozás és kutatás miatt, és ami a versenyt, magántulajdont, fogyasztói társadalmat, és a nagyvállalatok korlátozott felelősségét hangsúlyozta. Úgy nőttünk fel, hogy a Földet, az állatokat, és még az embereket is a piac által használandó árucikkeknek tekintsük az öncélú profitért. A The Farm a veganizmus élő példája volt, hangsúlyozva a gyengédséget, könyörületet és tiszteletet minden teremtmény iránt, az önkéntes egyszerűséget, a megfelelő technológiát, az erőforrások megosztását, és a boldogság megtalálását erős, egészséges családi és társadalmi kapcsolatokon, egymás segítésén, spirituális fejlődésen és kreatív kifejezésen keresztül, a személyes gyarapodás helyett. Nekem úgy tűnt, hogy ezek az emberek sokkal messzebbre jutottak Jézus tanításának tényleges megélésében, mint a fő áramlathoz tartozó vallások. A megélt eszmény az volt, hogy minden élet szent, és arra tettek kísérletet, hogy tudatosan létrehozzanak egy olyan közösséget és életmódot, ami tükrözi ezt az eszményt, hogy ihletet szolgáltasson másoknak, és a fenntartható életmód modellje legyen. Szükségtelen mondanunk, hogy a pénzügyi, vállalati és kormányzati intézmények mind rendkívül ellenségesek voltak a The Farm-mal szemben. Bár még mindig erős, ma kisebb és valamivel kevésbé radikális, mint csúcspontján volt, az 1970-es években és a 80-as évek elején.

Bár komolyan elgondolkodtunk azon, hogy csatlakozunk a The Farmhoz, végül intuitív irányítást kaptunk, hogy menjünk tovább délre, az alabamai Huntsville-be. Amikor odaértünk, felfedeztük a helyi zen központot, ahol energiánkat a meditációs gyakorlásra fordíthattuk, nagyjából naponta nyolc órát ülve, és segítve a központ fenntartásában. Ez tökéletes helyzet volt számunkra, képesek voltunk meditációs gyakorlásunkra koncentrálni, és kiváló útmutatásban és irányításban részesültünk. A következő néhány évben buddhista meditációs központokban éltem Atlantában és azután San Franciscóban. A vegán étrendemen viszont lazítottam egy kicsit, mivel a legtöbb ember ezekben a központokban evett tojást és tejterméket, és akkoriban nem tudtam az ezekkel az ételekkel járó kegyetlenség mértékéről.

1980-ban, miközben a Kagyu Droden Kunchab Vajrayana (tibeti buddhista) meditációs központban éltem San Franciscóban, abban a szerencsében volt részem, hogy találkoztam a dalai lámával, és átadtam neki egy ősi tibeti gyakorlószöveg fordítását, amin dolgoztam, és segítettem, hogy a központunk kiadja azt. Aznap korábban a dalai láma végrehajtott velünk egy szertartást, amelyben mindannyian megtettük a Bodhiszattva fogadalmat. Ezt a Vajrayana meditációs gyakorlás alapjának tekintik: ez egy fogadalom a teljes spirituális megvilágosodás elérésére, hogy az élőlények legnagyobb hasznára legyünk. Nehéz ellentmondás volt nekem és sokan másoknak, hogy miközben mi vegetáriánusok voltunk, sok tibeti láma, akiknek a tanítását kerestük, rendszeresen evett húst. Még a dalai láma is, miközben határozottan elítélte a vadászatot és az állatok bántalmazásának minden formáját és vegetáriánusságra buzdított a tibeti emberek és a nyugati buddhista gyakorlók között is, minden másnap állati húst evett, állítólag az orvosok tanácsára. Ennek talán politikai okai is vannak, mert a tibeti hagyomány legmagasabb és leginkább látható vallási tekintélyeként jelentős bátorság kell ahhoz, hogy eltérjen a legtöbb láma szokásától és azt az etikai vegetáriánusságot kövesse, amit az eredeti buddhista tanítások előírnak. Szerencsére 2005 áprilisában jelét adta ennek a figyelemreméltó bátorságnak. Megjelent a hír, hogy „a dalai láma, kijelentve, hogy nemrég vegetáriánus étrendre váltott, felszólítja az embereket, hogy hagyják abba az állatok megölését és elpusztítását.” (1) A dalai láma kiválósága miatt a béke megtestesítőjeként ez mindannyiunk számára jó hír, és vannak lelkesítő jelek, hogy Indiában a fiatal tibetiek szintén ebbe az irányba haladnak. (2)

Tartalomjegyzék 


1984-ben második lehetőségem adódott, hogy vegán közösségben éljek. Ez alkalommal ez egy ősi zen kolostor volt Dél-Koreában. Odautaztam és szerzetesként részt vettem a nyári intenzív 3 hónapos elvonuláson. Hajnali 2:40-kor keltünk, hogy elkezdjük a meditációs napot. A csendet és egyszerűséget gyakoroltuk, rizsből, levesből, zöldségből, és alkalmanként tofuból álló vegán ételeket ettünk, és az esti meditáció után, este 9-kor feküdtünk le. Az ételeket csendben fogyasztottuk el. Mindegyikünk négy tálból álló készletet használt: hármat a rizsnek, levesnek és zöldségnek, a negyediket pedig teának. Ezt használtuk a tálak tisztítására és aztán ivásra, hogy egyetlen szem rizs se menjen veszendőbe.

A közösség körülbelül hetven szerzetesből állt. Néhány világi ember segített bizonyos dolgokban. Régiek és mélyek voltak ott a vegán gyökerek. Abban a templomban sok évszázada így éltek az emberek, meditálva és erőszakmentes életmódot folytatva. Nem volt selyem vagy bőr semmilyen ruházatban, és bár a nyári szúnyogszezonban voltam ott, abszolút nem volt opció megölni egy szúnyogot vagy bármilyen más lényt. Egyszerűen szúnyoghálót használtunk a meditációs teremben. A csend és meditáció hónapjai alatt látszólag végtelen órákon át mozdulatlanul ülve mély és örömteli érzés támadt fel belül, a szolidaritás érzése minden élet iránt, és úgy éreztem, érzékenyebbé váltam a helyzetek energiáira.

Amikor négy hónap múlva visszatértem az amerikai élet nyüzsgésébe, úgy éreztem, alapvető változás történt. Kilenc éves vegetáriánus életmódom spontánul és természetesen átalakult veganizmussá: úgy éreztem, hogy ennek gyökerei mintha a szívem közepéig érnének. Addig tévesen úgy gondoltam, hogy a napi vegán étel, ruházat, és egyéb vásárlásaim személyes választások voltak, egyszerűen lehetőségek. Most világosan láttam, hogy nem választás vagy lehetőség kérdése az, hogy az állatokkal nem árucikként bánunk, mert az állatok egyszerűen nem árucikkek. Ugyanolyan elképzelhetetlen lett volna egy állatot megenni, hordani, vagy a bántalmazását igazolni, mint egy embert megenni, hordani, vagy a bántalmazását igazolni. Szavakkal leírhatatlanul gazdagító érzés az a mély megkönnyebbülés és felszabaduló energia, amit szívemben ennek a teljes felismerése és megértése kiváltott.

Közvetlenül a koreai utam előtt egyetemi diplomát szereztem a San Francisco állami egyetemen. Az ekkor létrejött kapcsolatoknak köszönhetően visszatérésem után elkezdhettem humán és filozófia tárgyakat tanítani a San Francisco-i öböl környékének egyik főiskoláján. Hat hónapnyi tanítás után elhatároztam, hogy jelentkezek egy Ph.D. programra a Kaliforniai Egyetem Berkeley posztgraduális képzésén belül. Ehhez végig kellett csinálnom egy alkalmassági tesztet, az úgynevezett Graduate Record Examinationt, és érdekes volt, hogy amikor az eredmények visszajöttek, azok nagyon magasak voltak. A Mensa azt mondta nekem, hogy az eredmény a népesség legfelső 0,25%-ának IQ-jának felel meg. Fiatalabb éveimben mindenevőként, nem meditálva sosem értem el különösen magas eredményt az ilyen teszteken, de ez teljesen érthető. A vegán táplálkozás nemcsak azt teszi lehetővé, hogy a szervezet sokkal tisztábban működjön, hanem ami fontosabb, mentálisan felszabadít minket, hogy meglássunk összefüggéseket. Ez a képesség az intelligencia alapja. A rendszeres meditatív csend lehetővé teszi, hogy elménk ellazuljon és kapcsolatba kerüljön az intuitív képesség kútfőivel, és ez úgy tűnik fokozza összefüggéseket meglátó képességünket is. A vegán étrend és a belső csend gyakorlása hatékony kombináció! Azt vettem észre például, hogy képes voltam a főiskolán teljes óraszámban tanítani, és ugyanakkor felvenni a Berkeley-n tantárgyakat teljes óraszámban, úgy, hogy általában egyszerre 8-10 tantárggyal zsonglőrködtem. Nemcsak az oktatás ment bámulatosan jól, hanem csupa jelest és dicséretes jelest kaptam a több mint hatvan egységet érő tanfolyamokon a doktorimhoz, Az intuíció szerepe az oktatásban című szakdolgozatomat pedig a Legjobb Szakdolgozat Díjára jelölték. Ebben nincs semmi, amire személyesen büszke lehetnék vagy magamnak tulajdoníthatnék, mert ez csak egy az alapelvet bizonyító számtalan emberi példa közül – hogy mindannyiunkban óriási képesség lakozik, amit valóra válthatunk, ha megértjük valódi természetünket, és azzal összhangban élünk. Ennek fő akadálya a versengés és kirekesztés étkezés által megerősített, örökölt mentalitása – emiatt szétszórtak és bénák maradunk, és képtelenek arra, hogy meglássunk értelmes összefüggéseket.

Nagyjából hat évig tanítottam a főiskolán, és rendkívüli módon élveztem azt, majd vonzódást éreztem egy vándorló életmód elkezdéséhez: eredeti zongorazenei koncerteket adtam és előadásokat tartottam az intuíció fejlesztéséről. Bár a főiskola fizetésemelést ajánlott, hogy maradjak, erős hívást éreztem, hogy visszatérjek a szabad útra. Azt vettem észre, hogy a New England-ből tett zarándoklatom óta eltelt években felemelő és örvénylő új zene kezdett átáramlani rajtam a zongorán, és ahogy jobban összpontosítottam a zenére és emberek előtt játszottam, az erősebbé vált és lelkes fogadtatásra talált. Úgy éreztem, hogy a zenén keresztül szívem és belső látásom kinyílt egy ösztönző spirituális energia felé, ami összeköt engem a Földdel, és az állatok, valamint emberi családunk szorult helyzetével is. A belső mozdulatlanság rejtélyéből előtörő zene mindig a felemelő és gyógyító energia és intuitív megértés hordozójának tűnt.

Bár 1975-ben, amikor a The Farm-on növényi alapú étrendre váltottam, tudatosan nem tudtam róla, sok ezer kilométerrel arrébb Svájcban egy Madeleine nevű fiatal festőművész ugyanakkor hasonló változást hajtott végre. Amikor 1990-ben Európában koncerteken játszottam, egy kis svájci faluban szerencsés módon találkoztam Madeleine-nel, és azóta szerető élettársként jelenléte csodálatos áldásában van részem.

Tartalomjegyzék


Mély hatást gyakorolnak ránk azok a közösségek, amelyekben felnövünk, és amiket az otthonunknak nevezünk. Ezt megértve láthatjuk, hogy miért tekintünk az állatokra árucikként, és gyakran nehéznek találjuk, hogy vegán étrendre és életmódra váltsunk. Kultúránkat teljesen telíti és meghatározza a haszonállatok kizsákmányolása.

Bár a kultúrák természetesen hajlamosak reprodukálni önmagukat, képesek a fejlődésre és fejlődnek, vagy talán a külső nyomás kényszeríti őket változásra. Ahogy Eisler leírja a The Chalice and the Blade című művében, az állattartó kultúra elterjedése Közép-Ázsiából a Közel-Keletre és a Földközi-tengerre, majd onnan Európába néhány évezredet vett igénybe, és fizikai erővel, a nők elnyomásával és a gyerekek kioktatásával érték el. (3) Jeremy Rifkin Beyond Beef című könyvében bemutatja, hogyan jött át a marhatartó kultúra Európából Észak-Amerikába, és hogyan biztosította a fiatal országunkat és gazdaságát hajtó tőkét az európai (főleg brit) marhahús iránti kereslet és az ezzel járó óriási befektetés az amerikai marhatartásban. Lynn Jacobs Waste of the West című könyve leírja a nyugati legelőterületek gyakorlatilag teljes megtizedelését, és az indiánok, bölények, prérikutyák, farkasok, és az összes nem-jószág „nyűgöt jelentő” állat szinte teljes kiirtását. Egészen a mai napig szövetségi és állami ügynökségek – mint az USDA „Wildlife Services” – évente több millió állatot mérgeznek meg, lőnek le, szorítanak sarokba az odújában és csapdáznak, köztük prérifarkast, hiúzt, musztángot, prérikutyát, bölényt, hódot, mosómedvét, feketerigót, borzot és medvét. Ez egy elmondhatatlan szenvedéssel járó tragédia.

Amikor Koreában voltam, rácsodálkoztam a gyönyörű, völgyekben megbúvó és domboldalakra felkapaszkodó teraszos rizsföldekre, amelyek hatékonyan, elegendő rizst termelnek a koreai embereknek, akiket az USA-tól eltérően naponta lehet a rizsföldeken látni, amint a veteményt gondozzák. Azonban USA-beli és európai tőkebefektetéssel a koreai kultúra változóban volt, benyomultak az amerikai élelmiszergyártó cégek, USA-beli televíziós programok és hirdetések, keresletet teremtve a nyugati luxus élelmiszerekre, különösen a marhahúsra. Texasi marhatenyésztők utaztak Koreába, megragadva a lehetőséget, hogy megmutassák a befektetőknek, hogyan kell a rizsföldeket átalakítani marhahizlaldákká. Ahelyett, hogy sok embert táplálna rizzsel, most ugyanaz a földterület csak néhány gazdag embert fog ellátni marhahússal, és felnyomja a rizs árát a szegények számára megfizethető határon túl. Eközben létrehozza a szennyvíz és szennyezés környezeti rémálmát, ami a modern mezőgazdasággal mindig együtt jár. Az állattartó kultúra terjedése Koreában erős lökést kapott a keresztény hittérítőktől, akik jelentős tényezővé váltak ott. Ezt talán lassíthatják a buddhista kolostorok, a tanításuk és a könyörület és veganizmus példája, de csak olyan mértékben, amennyire a növekvő nyomás alatt élő lakosság továbbra is tiszteli és fontosnak tartja őket.

Az állattartó kultúra terjedése évszázadok óta tart, és ma is változatlanul folytatódik. Nehéz ellenállni neki vagyona és ama hajlama miatt, hogy pénzügyi nyomást és fizikai erőszakot is használ. Terjedésével együtt jár az elnyomás, egyenlőtlenség, erőszak, verseny és küzdelem terjedése. Ez a kizsákmányolás és ragadozó életmód kultúrája, ami összes tagjában újra megerősíti fő szokását: az árucikké tett állatok tenyésztését és megevését.

A vegán közösségeknek erőseknek és elkötelezetteknek kell lenniük ahhoz, hogy az állattartó kultúra ellenséges környezetén belül létezzenek. Többségük, mint a The Farm és a SonggwangSa zen templom, lényegében spirituális közösségek. A vegán életmód gyakorlása náluk része a spirituális gyakorlás nagyobb orientációjának. Hangsúlyozzák a könyörületes életmódot, a belső béke és harmónia fejlesztését, és hozzájárulnak az emberiség erkölcsi megújulásához. Azonban ma sok más helyen is találkozhatunk vegán közösséggel, ami könnyebbé és természetesebbé teszi a váltást a vegán életmódra. A nem-nyugati spirituális hagyományok terjedésének köszönhetően a vegetáriánus és vegán közösségek száma gyarapodik. Egyre több a gyógyítóközpont és vallási elvonulás központ is, amelyek a vegetáriánusságot és veganizmust egészségi és spirituális tisztasági okokból is hangsúlyozzák. Vannak ideiglenes közösségek is, mint az állatjogi és vegetáriánus konferenciák, valamint helyi vegetáriánus társaságok, amik információt és bátorítást nyújtanak. Létfontosságú valamilyen közösségi támogatás, mert értelmi alapozást, példákat és gyakorlati útmutatást nyújt – ezek különösen fontosak a kevésbé kegyetlen étrendre és életmódra való váltás kezdetén.

A magvak hozzájuk hasonló termést hoznak. A The Farm és a SonggwangSa templom is olyan kihajtó magok, amiket bölcs és könyörületes emberek legalább 2500 éve elvetettek. Számtalan odaadó ember évszázadokon át gondozta és átültette őket, gyakran nagy nehézséggel szembesülve. Az emberek és állatok jövő nemzedékei is tőlünk függenek, hogy megtegyük, amit tudunk az erőszakmentesség, intelligencia és könyörület magjainak ápolásáért közös kulturális kertünkben – hogy ők egészséges Földet örökölhessenek, és olyan életmódot, ami szabadságon és törődésen alapul. Mindannyian a szabadság erőterei lehetünk, és példánk és szándékunk erejével könnyebbé tesszük a körülöttünk lévőknek, hogy ugyanezt tegyék. Az erőtér növekedni fog, jótékony forradalomként terjedve kultúránkban.

Míg az itt felvázolt út nyilvánvalóan egyedi, ahogy összes egyéni utazásunk is az, úgy gondolom, hogy az alapmintázat univerzális. Mindannyian állattartó kultúrába születtünk, ami árucikké teszi az állatokat, és mindannyiunkra hat az a kegyetlenség, erőszak, és ragadozó versenyszellem, ami ételeinkkel jár, és amit kultúránk megtestesít. Azt is megtanították nekünk, hogy legyünk hűek kultúránkhoz, ne nagyon bíráljuk, különüljünk el attól a monumentális horrortól, amit szükségtelenül fenntartunk, és ne érzékeljük azokat a katasztrofális hatásokat, amiket ez közös és magánéletünk minden szintjére gyakorol. Ugyanaz a bizonyíték áll mindannyiunk előtt és ugyanazt az irgalomra és igazságosságra szóló felhívást halljuk.

Bennünk szunnyadnak a felébredés és könyörület magvai, amelyek lehet, hogy már csíráznak. Az átalakulás és spirituális fejlődés egyedi útjai arra szólítanak fel minket, hogy kétségbe vonjuk, amit mondtak nekünk arról, hogy mi és mások ki és mi vagyunk, felfedezzük és fejlesszük önmagunkban az éleselméjűség és tisztánlátás magvait, és felismerjük azokat az összefüggéseket, amelyek figyelmen kívül hagyását tanították nekünk. Amint ezt megtesszük és útjaink hálózatai átszövik kultúránkat, elültetve és megtermékenyítve magvakat, úgy folytathatjuk a már javában tartó átalakulást és felülmúlhatjuk az erőszak ciklusait generáló régi, elavult paradigmát. Amikor eltávolítjuk a kirekesztést és az elnyomást a tányérunkról, a könyörület magjai végre szabadon virulhatnak. Ez a folyamat elsősorban tőlünk függ, hogy öntözzük a magokat, és teljesen hozzájáruljunk egyedi utunkkal. Függünk egymástól, és amint felszabadítjuk az általunk állatoknak nevezett lényeket, visszanyerjük szabadságunkat. Őket szeretve meg fogjuk tanulni, hogyan szeressük egymást, és legyünk mi magunk teljesen szeretve.

Tartalomjegyzék