Moha vegetáriánus és vegán honlapja

„Az emberek szeretnek megállapodni. Csak addig van bármi remény számukra, amíg nem állapodtak meg.”
– EMERSON

„Nem kevesebb, mint az erőszak egy formája megpróbálni rávenni a gyerekeket az állati hús mérgező anyagaira, durva ízére és részvéttelen állagára.”
– JON WYNNE-TYSON

„Ez irtózatos! Nemcsak az állatok szenvedése és halála, hanem az, hogy az ember szükségtelenül elnyomja önmagában a legmagasabb spirituális képességet – az együttérzést és sajnálatot a hozzá hasonló élőlények iránt –, és saját érzéseit megsértve kegyetlenné válik.”
– LEV TOLSZTOJ


Ahelyett, hogy az állatok intelligenciáját és életcélját tagadva és elpusztítva csökkentenénk saját intelligenciánkat és könyörületünket, ünnepelhetnénk, tisztelhetnénk és megbecsülhetnénk azt a rendkívül változatos intelligenciát, szépséget, képességet és adottságot, amivel az állatok rendelkeznek, és amivel hozzájárulnak világunkhoz. Fel tudnánk szabadítani magunkat az ő felszabadításukkal, és hagyva őket, hogy beteljesítsék életcéljukat, amelyre sajátos intelligenciájuk vágyik. Tisztelhetnénk életüket és kedvesen bánhatnánk velük. Tudatosságunk és könyörületünk virágozna, több szeretetet és bölcsességet hozva kapcsolatainkba egymással. Sokkal nagyobb harmóniában élhetnénk az univerzális intelligenciával, ami életünk forrása. Ahhoz azonban, hogy így tegyünk, véget kellene vetnünk annak, hogy az állatokat árucikknek tekintsük, és ez azt jelenti, hogy véget kellene vetnünk annak, hogy ételként tekintsünk rájuk.

Ha általában megnézzük az állatokat, felismerjük, hogy talán a legalapvetőbb és leglényegesebb dolog, amire a szülő megtanítja az ivadékát, az a táplálkozás módja. A táplálék megtalálásával, előkészítésével és megevésével minden faj felnőtt egyede közvetlenül és a példájával is tanítja a fiatalokat. Mi emberek ebben nem különbözünk. Sőt, mivel mi csecsemőként sebezhetőbbek vagyunk a többi állatnál, az étel oktatása még fontosabb számunkra. Legkoraibb és legalapvetőbb kapcsolataink szüleinkkel az ételről és étkezésről szólnak.

Születésünktől fogva kapjuk édesanyánk tejét. Nekünk és minden emlősnek ez a táplálás testesíti meg azt, hogy szeretnek, táplálnak és védenek minket, kapcsolatunkat anyánkkal, és mindazzal, amit anyánk képvisel. Testéből szült meg minket, és emlőjéből táplált minket. Ő jelképezi az élet végtelen mátrixát, a hatalmas szerető intelligenciát, ahonnan származunk, és ami minden élet forrása, ami táplál és szeret minden teremtményt, mint határtalan lényén belül az ő megnyilvánulásait. A táplálkozás anyánk mellén az egyik legerőteljesebb, jelképes természetes cselekedet, amiben mi emberek részt vehetünk. Biztonságban vagyunk, szeretnek és táplálnak minket, és közvetlen kapcsolatban állunk életünk szeretetteljes, rejtélyes forrásával. Végtelenül megbízunk anyánkban és az ő tejében.

Ahogy nagyobbak, erősebbek és függetlenebbek leszünk, anyánk különleges pépes ételt készít nekünk. Gyerekként igen jelentős számunkra, amikor anyánk leszoktat minket az anyatejről, és megtanuljuk, hogyan együk meg saját ételünket, és hogyan együnk egyedül. Valószínű, hogy az anyatej felkavaró elvesztése különösen erősen bevési a helyette kapott ételt fiatal és befolyásolható elménkbe. Elveszítjük a szoptatás meleg, bensőséges légkörét, és pépesített bébiételként elkezdjük enni szüleink ételét – köztük csirkét, borjút, sajtot, és más állati termékeket. Ahogy növekedünk, a hús, tejtermék és tojás mennyisége növekszik, és egyre nyilvánvalóbbá és tagadhatatlanabbá válik. Testünket és elménket világunk legnagyobb erői szoktatják (szüleink és családunk), és a legerőteljesebb módokon (gondozásunkon és etetésünkön keresztül), arra, hogy azt higgyük, hogy mi természet szerint mindenevők, sőt húsevők vagyunk, és ezért ragadozók. Nem csoda, hogy oly nehéz megkérdőjelezni az ételeket, amiket eszünk, és hogy ez a tabu oly mélyen gyökerezik!

Nem tudnánk életben maradni a szüleink által adott étel – szeretetük és irántunk való törődésük kézzelfogható és elfogyasztható kifejeződése – nélkül. Ahogy befogadtuk ételüket, osztozunk velük, értékrendjükben és kultúrájukban. Minden étkezéssel, naponta háromszor, ételük a lényünkké vált. Kultúrájuk és ételük a mi kultúránkká és ételünkké vált.

Legtöbben ellenállunk, ha azt mondják nekünk, hogy rászoktattak minket. Végül is, szabad országban élünk, és szeretjük azt hinni, hogy szabadon jutottunk el ahhoz a meggyőződéshez, hogy állati termékeket kell ennünk, és ez természetes és helyes tennivaló. Valójában örököltük ezt a meggyőződést. Rászoktattak minket a lehető legmélyebben gyökerező és leghatékonyabb módon, kiszolgáltatott csecsemőként; mégis, mivel kultúránk tagadja a rászoktatás létezését, a folyamat valósága láthatatlan, nehézzé téve legtöbbünk számára az igazság fel- vagy beismerését. Dühösek lehetünk, ha valaki egyáltalán azt sugallja, hogy anyánk szeretetteljes ételei és apánk kerti sütögetései a rászoktatás módjai voltak. Anyánk és apánk nem szándékozott rászoktatni minket, ahogy az ő szüleik sem szándékoztak rászoktatni őket. Ezzel együtt, jó öreg állattartó kultúránk elsősorban a családon, másodsorban vallási, oktatási, gazdasági és kormányzati intézményeken keresztül kierőszakolja a rászoktatás folyamatát, hogy minden nemzedékben reprodukálja önmagát és tovább folytatódjon.

A belénk nevelt meggyőződések azért állnak ellen a gondolkodásnak és kételkedésnek, mert nem szabadon, saját magunktól jutottunk el hozzájuk. Ha kérdőre vonják egy olyan meggyőződésünket, amihez önmagunkban belül küzdve jutottunk el, energikusnak érezzük magunkat és örülünk a lehetőségnek, hogy elmélyítsük tudásunkat, nézetet cseréljünk, fejlődjünk. Ha azonban a meggyőződést belénk nevelték, idegesek és irritáltak vagyunk, ha azt kérdőre vonják. Nem a mi meggyőződésünk, mégis elhisszük. Ezért próbáljuk megváltoztatni a témát, és ha az nem működik, elterelést alkalmazunk, bezárkózunk, elmegyünk, vagy megtámadjuk azt, aki kérdőre vonja belénk nevelt meggyőződésünket. Megtesszük, amit csak tudunk, hogy meggátoljuk a visszajelzést vagy a kérdezést. Mivel a meggyőződést akaratlanul fogadtuk el, nem tudjuk azt megvédeni vagy támogatni, de nem szabad tudnunk semmilyen belső vagy külső visszajelzésről, ami azt kérdőre vonná.

Ez az erőltetett tudatlanság egyfajta páncéllá válik, ami eltompítja az elmét és elfojtja bennünk azt a létfontosságú spirituális szikrát, ami a növekvő megértésen és belső szabadságon át a magasabb tudatosságot keresi. Óriási az az ár, amit a vitán felül álló, belénk nevelt és örökölt meggyőződésekért fizetünk. Amint kritikátlanul elfogadjuk a kulturálisan átadott meggyőződéseket és vakon a képviselőik leszünk, gyermekek maradunk, erkölcsileg és spirituálisan is. Mivel elménket kondicionálják, és képtelenek vagyunk megkérdőjelezni a kondicionálást, ezért nehéznek találjuk, hogy éretté váljunk és közreműködjünk egyéni ajándékainkkal. Dalunk elhalhat bennünk anélkül, hogy valaha is végigdaloltuk volna, mindenkinek veszteséget okozva, különösen önmagunknak.

Tartalomjegyzék 


Ha azt akarjuk, hogy spirituálisan és morálisan felnőjünk, és ha táplálni akarjuk önmagunkban az intelligencia, könyörület és szabadság magjait, meg kell kérdőjeleznünk az alapvető feltevéseit annak a családnak és kultúrának, amelybe születtünk. Évszázadok óta tudják, hogy ez lényeges az egyén spirituális felébredéséhez és a társadalmi fejlődéshez is. A buddhizmusban ezt hívják az otthon elhagyásának. Jézus ugyanerre a szokásra utal, amikor felteszi a szónoki kérdést, „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” (Máté 12:47) és amikor azt mondja, „mindenki, aki elhagyta házát... értem és az evangéliumért, százannyit kap már most... az eljövendő világban pedig az örök életet” (Márk 10:29-30).

Az otthon elhagyása egy buddhista rövidítés a társadalom értékeit megkérdőjelező, és magasabb értékrendet elfogadó spirituális gyakorlatra. Ez lényeges a spirituális fejlődéshez, mert elhozza azt az érettséget, ami magasabb tudatossághoz és nagyobb könyörülethez vezethet, és végül a megszabaduláshoz – attól az illúziótól, hogy lényegében véve különálló lények vagyunk, és attól a szenvedéstől és erőszaktól, amit ez az illúzió szükségképpen okoz.

Tudatosan elgondolkodva és megkérdőjelezve szüleink, családunk és kultúránk világnézetét és szokásait, az otthon elhagyása létfontosságú megalapozása és előfeltétele spirituális növekedésünknek, és annak a vállalásnak, amit Joseph Campbell a Hősök útjának nevezett. A hősök útja az a kultúrától függetlenül felismert spirituális törekvés, amelyben elhagyjuk az otthon és kultúra korlátait, belső (és gyakran külső) utazásba kezdünk és elérünk egy magasabb megértést, majd új erőkkel térünk vissza kultúránkba, hogy megreformáljuk, életre keltsük és felemeljük közösségünket a belső fejlődés révén, amit utunk során elértünk.

Az otthon elhagyását gyakoroljuk és spirituális utazásba kezdünk, ha kultúránk legalapvetőbb és legmeghatározóbb tevékenységét, a haszonállatok bebörtönzését és terrorizálását kérdőre vonjuk. Emiatt alapvető ellentétbe kerülünk kultúránk értékrendjével, de ugyanakkor ez teszi lehetővé, hogy hősök lehessünk, akik segítenek gyengélkedő kultúránk felemelésében és átalakításában. Nagyobb könyörületet és boldogságot érhetünk el, és teljesebben átéljük az összes élettel való összekötöttségünk igazságát, ha felismerjük és megértjük a kultúránk étkezési szertartásaiban rejtőző erőszakot, tudatosan növényi alapú étrendet választunk, és azok hangjává válunk, akiknek nincs hangjuk. Ezzel beteljesítjük az univerzális tanítást, ami támogatja az intelligenciát, harmóniát és spirituális felébredést. Életünk a szabadság és béke mezejévé válhat, ahogy elmélyítjük megértésünket minden élőlény szentségéről és kölcsönös függőségéről, és a nem-együttműködést gyakoroljuk azokkal az erőkkel, amelyek a teremtményeket puszta árucikknek tekintik.

Az állatok árucikké tételének, kizsákmányolásának és megevésének öröklött kulturális kondicionálását megkérdőjelezve a lehető legnagyobb lépést tesszük az otthon elhagyására, felelősségteljes felnőttekké válunk és spirituálisan felnövünk. Aktívan segítve másokat ugyanebben újra hazatérünk a könyörület és igazság felszabadító üzenetével, ami lelkesíthet és áldhat másokat. Az otthon elhagyásával rátalálhatunk igazi otthonunkra, hozzájárulhatunk a társadalmi fejlődéshez, és segítjük az állatokat – akikkel osztozunk ezen a becses Földön –, hogy ők is újra otthon érezhessék magukat.

Tartalomjegyzék 


Amint látjuk, kultúránk mindent átható meggyőződése az állatok feletti uralomról, megevésükről és árucikké tételükről egy élő örökség, ami legerőteljesebb közös szertartásunkkal, az ételek elfogyasztásával adódik át egyik nemzedékről a másikra. Ha megkérdik, hogy miért eszünk húst, legtöbben három fő okot mondunk: szükségünk van fehérjére, mindenki más ezt teszi, és jó íze van. Az első ok az örökölt meggyőződés jó példája. Gyerekkorunktól azt mondják nekünk, hogy állati fehérjére van szükségünk, és mi ezt elhisszük, az ezzel ellentétes elsöprő bizonyítékok dacára. Ezen a mély bevésődésen kívül, hogy állatokat kell ennünk – amit az otthon elhagyásával megkérdőjelezhetünk –, a két másik fő ok lényege a társadalmi nyomás és az íz.

Mi emberek nagyon érzékenyek vagyunk a társadalmi nyomásra. Körülvesz minket a mindenevés kultúrája, ahogy a halat körülveszi a víz. Szeretünk beilleszkedni és annak a csoportnak a része lenni, amellyel azonosulunk, ezért nem valószínű, hogy komolyan megvizsgáljuk az állati ételek fogyasztásának kulturálisan elterjedt szokását. Az étkezéseknek komoly társadalmi jelentősége van, és félünk, hogy másokat megsérthetünk, vagy nem kedvelnek majd minket, ha az ételek terén szembe megyünk a status quo-val. Tudjuk, hogy ha nem eszünk állati ételeket, a körülöttünk élő emberek túlnyomó többsége, akik húst esznek, úgy érzik majd, hogy fenyegetjük és burkoltan kritizáljuk őket. Mivel természetesen a barátaink, családunk, kollégáink és munkatársaink kedvében akarunk járni, és azt akarjuk, hogy elfogadjanak minket, ezért ösztönösen tudjuk, hogy a kapcsolataink alapját alkotó közös étkezéseink során ne kérdőjelezzünk meg egy olyan alapvető szokást, mint az állati eredetű ételek elfogyasztása. Beszélgetés arról, milyen finom az étel, receptek megosztása, közös sütés-főzés a szabadban, horgász kirándulások, utazás együtt, a kedvenc éttermek közös látogatása, lazítás a templom kerti sütőpartiján: figyelemre méltó, hogyan zajlik társadalmi életünk a közös étkezések körül, és nincs semmi, ami mindezt jobban felboríthatja, mint az étkezéseink alapjául szolgáló védtelen állatok bezárásának és megölésének elutasítása. Nincs semmi, ami az állattartó kultúrát jobban felforgatja, mint annak elutasítása, hogy az állatokat árucikknek tekintsük – vagy még konkrétabban, hogy megegyük az állati eredetű ételeket. Ezt ösztönösen tudjuk, és szüntelen a társadalmi nyomás, hogy illeszkedjünk be, és azt együk, amit mindenki más.

Ezen a társadalmi nyomáson felül jön a reklám nyomása, ami közvetlenül az állati élelmiszeripari ágazatoktól jön. A hús-, tejtermék- és tojásipari ágazatok hírhedtek termékeik agresszív reklámozásáról. Különösen a gyerekeket és az egészségügy dolgozóit veszik célba. Jól ismert például, hogy a tejipar évtizedek óta biztosít ingyenes „oktatási anyagokat” az iskoláknak, amelyek szégyentelenül hirdetik a tejtermékeket. Az állati élelmiszeripari ágazatok szívélyes kapcsolatokat ápolnak a professzionális táplálkozási szakértők, dietetikusok és orvosok szervezeteivel is: szponzorálják a programjaikat és vizsgálataikat, és egyéb módokon támogatják őket anyagilag. Ezek a szervezetek persze visszafizetik a szívességet, ajánlva – vagy legalábbis nem megkérdőjelezve – az állati eredetű élelmiszerek fogyasztását.

Körülvesznek minket a média képei és üzenetei a hús, tejtermékek és tojás fogyasztását hirdetve. A hús alapú gyorséttermek mindenütt jelen vannak kulturális környezetünkben, és évente dollármilliárdokat költenek termékeik hirdetésére és ajánlására. Például a McDonald’s a hírek szerint 500 millió dollárt költ csupán egyetlen reklámkampányra, miközben az Országos Rákkutató Intézet (NCI) évente csak 1 millió dollárnyit költ a napi ötszöri gyümölcs- és zöldségevés hangsúlyozására. (1) A tejipar százmilliókat költ nagyon hatékony reklámkampányaira, és még anyagi és jogi segítséget is kap a szövetségi kormánytól termékei hirdetéséhez! Az élelmiszer a legnagyobb iparág az USA-ban, ezt pedig a hús, tej és tojás ágazatok uralják. Potenciális fogyasztóként állandóan bombáznak minket kifinomult és nem annyira kifinomult üzenetekkel, hogy vegyük meg a termékeiket. Ahogy felnövünk, a hús-, tej- és tojásipari ágazatok legnagyobb ügynökei természetesen szüleink, családunk, a szomszédok és a tanárok, később pedig kollégáink, családunk és barátaink.

Ezt magunkévá tesszük és kialakítunk egy képet önmagunkról, ami meghatározza viselkedésünket: valaki, aki normálisan eszik, és élvez bizonyos ételeket. A reklámipar már régen felfedezte, hogy míg ellenállunk a közvetlen befolyásolási kísérleteknek, könnyen befolyásolhatók vagyunk, amikor rá tudnak venni minket arra, hogy azonosuljunk egy adott képpel. Amint azonosulunk egy képpel, az iparágnak csak a képet kell manipulálnia, hogy manipulálja a viselkedésünket. A „sikeres amerikai” képét nézve, amint bizonyos ételeket eszik, természetesen ugyanazokat az ételeket akarjuk megvenni, mert önmagunkat is sikeres amerikainak tartjuk. A tömegmédiában a programozás és a reklám így kéz a kézben együtt dolgoznak, hogy erős és megbízható szükségletet teremtsenek bizonyos termékekre.

Meg kell említeni, hogy az állati termékek fogyasztására irányuló nyomás további fő forrása az orvosi szakma, amely szinte egyetemes ellenszenvet mutat a növényi alapú étrendekkel szemben. Az egészségügy az élelmiszeripar után a második legnagyobb iparág az USA-ban, és a gyógyszeripar a gyorsétterem ágazathoz hasonlóan óriási összegeket költ reklámra és termékei hirdetésére. Az egészségügy (és a mögötte ólálkodó bankok) hatalmas befektetéseivel a kórházakban, kutatásban, eszközökben, orvosokban, orvosi egyetemekben, és masszív struktúrájának egyéb aspektusaiban, a beteg emberek folyamatos és megbízható áradatát igényli. Hirtelen érthető, miért vetnek be annyi eszközt, hogy eltántorítsák az embereket a mindenevő életmód megkérdőjelezésétől – látva az elsöprő bizonyítékot, hogy sokkal egészségesebbek lennénk, és a gyógyszeripar termékeinek és az orvosi szolgáltatásoknak sokkal kevésbé megbízható fogyasztói, ha felhagynánk az állati eredetű élelmiszerekkel.

Tehát a barátoktól, családtól és társaktól jövő nyomás, kiegészülve az élelmiszeripar és egészségügy piaci nyomásával nagy erőt fejt ki mindannyiunkra, hogy állati ételeket együnk, és korlátozzuk tudásunkat tetteink utóhatásait illetően. Ezek a befolyásos erők az életünkben nem akarják, hogy elhagyjuk az otthont és a saját fejünkkel gondolkozzunk arról, hogy mit eszünk, és mik ételválasztásaink következményei. Az irónia csúcsa, hogy mindeme nyomás közepette annak, aki megkérdőjelezi állati ételfogyasztásunkat, dühösen így válaszolhatunk, „Ne mondd meg nekem, hogy mit egyek!” Már megmondták nekünk, mégpedig félreérthetetlen szavakkal, hogy mit együnk.

A történelemben láthatjuk, hogy a társadalmi nyomás hatékony tényező a társadalmi fejlődés visszaszorításában, és a rasszizmus, intolerancia, erőszak és háború elősegítésében. Bár a társadalmi szokások kétségtelenül befolyásolhatnak minket pozitív módon, nyilvánvaló, hogy sokféle negatív módon is megtehetik ezt. A társadalmi nyomás például erőteljes tényező a kamasz fiúknál, a drog és alkohol visszaélések bátorításában, a lányok szexuális tárgyaknak való tekintésében, és a homoszexualitás megbélyegzésében – ami néhány fiút kétségbeesésbe és öngyilkosságba kerget. Jól ismert, hogy a náci Németországban a társadalmi nyomásnak fontos szerepe volt abban, hogy Adolf Hitler meg tudta szilárdítani a hatalmát, zsidók, cigányok, kommunisták és homoszexuálisok millióit ölte meg, és nagy háborúkba kezdett. Különösen sötét példa a társadalmi nyomás által kifejthető szörnyű erőre a boszorkányüldözés a középkori Európában, ami évszázadokon át terrorizálta a nőket, és barbár módon tízezreket ölt meg.

A társadalmi nyomásnak kétségtelenül erős hatása volt az USA polgárháború előtti déli államaiban, a rabszolgasághoz szükséges rasszista fehér nézeteket olyan sztereotípiákkal és társadalmi rítusokkal erősítve meg, melyek a fehérek felsőbbrendűségét bizonyították. Ma a társadalmi nyomás hasonlóképpen alapvető a fajista nézetek terjesztésében, hogy az állatok a mieink, hogy megegyük, viseljük és használjuk őket. A haszonállatokról rendkívül negatív sztereotípiák élnek a köztudatban, teljesen vakká téve minket a sertések, tehenek, tyúkok, pulykák, halak és egyéb állatok intelligenciája és szépsége iránt. Az elnyomás társadalmi rítusai, mint a rodeók, cirkuszok és állatkertek, mind megerősítik az étkezésként ismert uralkodó és kirekesztő napi szertartásokat. A társadalmi nyomás ereje óriási az állatok kollektív kizsákmányolására: még a Ku Klux Klan legmohóbb tagjai sem égetnek keresztet naponta háromszor!

Gyakran látjuk, hogy ha nem veszünk részt az állatok elnyomásában és megevésében, akkor sokféle módon elítélnek és kirekesztenek minket. A nyomás talán nyilvánvalóbb lenne Wyoming cowboy kultúrájában, mint Chicago városi környezetében, de a nyomás mégis mindenütt ott van, és sokunk számára egyszerűen túl félelmetes, hogy ellenálljunk, főleg, ha az családtagoktól vagy kollégáktól jön, akiknek szeretnénk a kedvében járni.

Tartalomjegyzék 


A csecsemők rászoktatása és a társadalom és a reklámok nyomása mellett a harmadik tényező, ami az embereket állati ételek fogyasztására sarkallja: az íz. Tényleg jó-e a sülő hús szaga – például a párolt marhasült ismerős szaga –, vagy gyerekkori emlékeket idéz fel, és ez az, ami jó? A szag felidézheti anyánk konyháját és a szeretet meleg érzését, amit az ő otthon készült ételeivel kaptunk. Ha hitvesünk növényi alapú ételt akar enni és sült zöldséget (stir-fry-t) készít tempehvel és sült krumplival, talán azt gondoljuk, hogy annak nincs olyan jó szaga, mert sosem éreztünk ilyen illatot anyánk konyhájában. Ellenkezünk és társadalmi nyomást fejtünk ki vegetáriánus feleségünkre, hogy térjen vissza az „igazi ételekhez”.

Talán igaz a régi mondás, hogy ízlésről nem lehet vitatkozni, azonban el lehet rajta gondolkodni. Elgondolkodva az állati ételek ízén néhány dolog azonnal nyilvánvalóvá válik. Az egyik, hogy undorodunk attól, hogy a húst természetes állapotában megegyük. Milyen ironikus! A növényi táplálékkal szemben, ami gyakran finom nyersen, a nyers húst alapvetően undorítónak találjuk. Gyakorlatilag mindig főtt vagy sült, és gondosan el van készítve, hogy étellé váljon nekünk, az embereknek. Nem olyan, mint a nyers hús, vér, pikkelyek, bőr, csont és belső szervek, amit a természetes mindenevők és húsevők felfalnak. Ha választanunk kellene, hogy természetes nyers húst eszünk-e, vagy nem eszünk húst, azt gyanítom, hogy mind azonnal vegetáriánusokká válnánk.

Azt is észrevesszük, hogy nem szeretjük a húst, ha tocsog a vérben, még akkor se, ha meg van sütve. Az állatok a vágóhidakon főleg azért szenvednek olyan borzalmasan, mert életben kell lenniük, amikor elvágják a torkukat, hogy a még dobogó szívük kipumpálhassa a vért a testükből, és így részben kiszárítsa a húsukat. Ha valamilyen más módon ölnék meg őket, és a hullájukat feldarabolnák, a hús úgy tocsogna a vérben, hogy senki sem akarná megenni.

Egy dolog, amit talán általában nem veszünk figyelembe, hogy a kivéreztetett és jól átsült hús, amitől megnyaljuk a szánk szélét, úszik a húst alkotó sejtek anyagcsere melléktermékeitől. Ezek a melléktermékek, vagy az urea, elválaszthatatlanok a hústól, és a vérben áramlottak, amikor az állatot megölték, hogy a vese kiszűrje azokat a vérből és vizeletként kiürítse. Valójában ami a hús egyedi, és látszólag étvágygerjesztő ízét adja, az a húsban lévő, megsült urea. A sós és „hússzerű” urea adja a húsnak azt az ízét, amiről a finom ételek és kellemes kerti sütések jutnak az eszünkbe.

A negyedik dolog, amit észreveszünk az állati termékek ízéről, hogy minél jobban, sokféle módon álcázzuk és eldugjuk őket, annál jobban szeretjük. Megsütjük a húst és a tojást, és hozzáadunk sót, borsot, ízesítőket, fűszereket, és mindenféle ízfokozókat és módosítókat. A legtöbb sajt az állat tejének megfőzésével készül, és a hozzáadott só nélkül a legtöbb ember számára nem lenne étvágygerjesztő. Azért, hogy a jégkrémben, kakaóban és ízesített joghurtokban a tejszín és a tej vonzóbb legyen, mindenféle ízesítőt, gyümölcsöt és cukrot adunk hozzá. A sós, füstölt, puhított, darált húspogácsát eltemetjük a szeletelt paradicsom, hagyma, saláta, mustár, ketchup, majonéz és fűszerek alatt. Fel kell tennünk a kérdést, tényleg a hús és az állati termékek íze az, amit annyira élvezünk? Vagy inkább a növényi alapú szószokat, ízesítőket, fűszereket és önteteket szeretjük, amik álcázzák és emelik az állati termékek ízét, amiknek az elfogyasztására rávettek minket? A fűszerek mellett a hamburgert jól betemeti a propaganda; a McDonald’s azt mondja a gyerekeinknek, hogy az egy „burgerágyásból” származik.

A sült és megfelelően álcázott állati húsnak, tojásnak és tejtermékeknek egy íztényező mind a javukra szól: sok bennük a telített zsiradék. Úgy tűnik, mi emberek könnyen kezdünk el sóvárogni a zsíros, krémes, olajos ételek után, és az állati ételek általában kielégítik az ezen íz utáni sóvárgásokat. Bár ha úgy kívánjuk, a növényi ételeket is bizonyára el lehet készíteni zsírosra és krémesre, és az állati ételekben lévő mérgező koleszterin nélkül. Mivel a sült zsír és urea kombinációját nem lehet pontosan utánozni a növényi ételekben, biztosan vannak olyan ízek és állagok az állati eredetű ételekben, amik nem pontosan ugyanolyanok a növényi alapú ételekben – de sok friss húsutánzat elképesztően közel jár. Azonban a legtöbb ember, aki mindenevőként nőtt fel, és legalább egy vagy két évre növényi alapú étrendre váltott, abszolút semmi vonzót nem talál az állati ételek ízében vagy állagában. Saját tapasztalatom alapján, ők egyáltalán nem sóvárognak utána, hanem egyre inkább undorítónak találják.

Neal Barnard, M.D. szerint „az egyik legérdekesebb felfedezés az ízérzékelés tudományában az, hogy azt fenn kell tartani.” (2) Mivel ízlelősejtjeink nagyjából háromhetente megújulnak, rámutat, hogy „mindössze két vagy három hétbe telik”, hogy ízlelősejtjeink elfelejtsék az állati ételek ízét. Ez ki fogja törölni irántuk való sóvárgásunk nagy részét, mert az új ízlelősejtek csak a növényi alapú ételekhez lesznek hozzászokva. Az állati ételek iránti sóvárgásunk kondicionált, és az ismétlés tartja fenn, tipikus étrendünk pedig – ami állati zsiradékban, állati fehérjében és koleszterinben gazdag – alapvetően mérgező szervezetünk számára.

De a sóvárgás megszüntetése lehet, hogy nem ilyen egyszerű. Amint Neal Barnard a „Breaking the Food Seduction” című művében elmondja, egyre több kutatás bizonyítja, hogy a hús, és különösen a sajt fizikailag függőséget okoz. Az emésztés során a sajtból egy kazomorfin nevű opiát, továbbá egy feniletilamin nevű, a kolbászban is előforduló, amfetaminszerű vegyület szabadul fel. Úgy tűnik, a sonka, szalámi, tonhal, és egyéb húsok is függőséget okoznak, mert az opiát gátló gyógyszerek csökkentik az emberek vágyát ezek iránt. (3) Bármilyen esetleges fizikai függőség mellett az állati eredetű ételek iránti sóvárgás jó része mentálisnak és érzelminek tűnik; a sült oldalas illata felidézi anyát, a biztonságot és az önmagunkról alkotott képet.

Az evés sokban hasonlít a szexre: belső képeink és hozzáállásunk élvezetünk szempontjából fontosabbak, mint a fizikai vagy objektív realitás, amelyben részesülünk. Az ízt végső soron az elménk határozza meg. Személyes tapasztalatom, hogy az ételek ízét sokkal jobban értékelem, mióta harminc évvel ezelőtt elkezdtem növényi alapú étrenden élni, és ahogy telnek az évek, az ízek gazdagabbak, változatosságuk egyre végtelenebb, és egyre finomabbak. A legtöbb vegán, akivel beszéltem, ezt önmagára nézve szintén igaznak találja. Ennek talán két fő oka van. Az egyik, hogy a növényi alapú ételek ízei általában kifinomultabbak, mint az állati alapú ételeké. Ahogy már említettük, az állati ételek sósak az ureától és a hozzáadott sótól, és általában át vannak itatva intenzív ízt adó húspuhítókkal, mártásokkal, fűszerekkel és ízfokozókkal. (4) Ízérzékelésünket valamelyest tompíthatják az intenzív ízek, ezért a növényi alapú ételek eleinte gyakran tűnnek fűszerezetlennek. (5) Pár héten belül azonban, ahogy ízlelőbimbóink megújulnak és érzékenyebbé válnak, mert nincsenek krónikusan túlterhelve az állati ételekhez hozzáadott intenzív mesterséges ízektől, érzékenyebbé válunk a zöldségek, gabonafélék, hüvelyesek és gyümölcsök kifinomult ízei, és elkészítésük és kombinálásuk végtelen módjai iránt. Az ízlelés új, határtalan horizontjai nyílnak meg.

A másik ok, amiért a növényi alapú ételeknek jobb az ízük, az az, hogy azokat elfogyasztva, és származásukra gondolva jobban érezzük magunkat. Lassan eszegetve élvezzük a bio gyümölcsösök és kertek gondolatát, amelyek az általunk elfogyasztott, finom zöldséget, gyümölcsöt és gabonát nyújtják. Egyre jobban értékeljük a káposzta és karfiol szinte természetfeletti szépségét, a pirított szezámmag, a narancsszelet, a felaprított koriander és a frissen sült sütőtök illatát, és az avokádó, datolyaszilva, főtt quinoa és sült tempeh csodálatos állagát. Hálásak vagyunk a kapcsolatért, amit érzünk a Földdel, a felhőkkel, a gondoskodó kertészekkel és az évszakokkal, az ízek pedig finom ajándékok, melyek élvezetére olyan természetesen nyílunk ki, ahogy szeretkezve kedvesünk felé nyílnánk ki, teljesen átérezve kedvesünk szépségét. Ezzel szemben az állati eredetű ételeket gyakran gyorsan esszük meg, anélkül, hogy mélyen átélnénk ételünk forrását – mert ki akarna belegondolni abba a tökéletes pokolba, ami a nagyüzemi telepeken előállítja a halat, csirkét, tojást, sajtot, marhaszeletet, szalonnát, hot dogot és burgert, amit megeszünk? Bűntudatot érezve csak az életerőt vesszük el, anélkül, hogy tényleg kinyílnánk rá. Mintha egy prostituálttal közösülnénk, elutasítjuk annak elismerését, hogy ő egy egyedi és értékes lény, és távol tartjuk magunktól a szenvedését. Csak az élvezetet, kérem – bármi más tönkretenné a szórakozásunkat. Valójában az íz, amit az állati ételekben nagyra tartunk, inkább olyan, mint a szex nemi erőszakot elkövetve, mert a prostituált legalább beleegyezhet és profitálhat vágyunkból, de az állatot mindig akarata ellenére kényszerítve kínozzák és ölik meg, ízlésünk és kétes élvezetünk miatt.

Amikor elgondolkodunk ízlésünkön, láthatjuk, hogy az mennyire kondicionált. De ami még fontosabb, láthatjuk, hogy mennyire abszolút védhetetlenek okként arra, hogy erőszakot kövessünk el ártalmatlan, érző lényekkel szemben. Mások kárára az élvezet és beteljesülés énközpontú hajszolása az Aranyszabálynak, és az erkölcs összes szabályának az ellentéte.

Tudjuk, hogy elfogadhatatlan tudatosan ártani érző teremtményeknek pusztán személyes ízlésünk kielégítésére. Ha látunk valakit, akinek az esernyőjét vonzónak találjuk, tudjuk, hogy rossz megtámadni vagy megölni azt az embert és ellopni az esernyőt, csak azért, mert megfelelne az ízlésünknek. Vagy ha látunk egy nőt, akinek a testét vonzónak találjuk, tudjuk, hogy rossz megütni és megerőszakolni őt, csak azért, mert ehhez lenne kedvünk. Ezek a tettek rosszak, mert szenvedést okoznak másoknak és megsértik szent sértetlenségüket tisztán önző okokból. Azt is tudjuk, hogy társadalmi és jogi következményekkel kell szembesülnünk, ha ilyen tetteket követünk el. Azonban, ha egy állat húsát, tejét vagy tojását szeretnénk megenni, mert szeretjük az ízét – és ez gyilkolást jelent, verést, megerőszakolást, bezárást, lopást tőle, és más módokon az állatnak és szent sértetlenségének a megsértését –, akkor minden támogatást megkapunk, hogy ezt megtegyük! A haszonállatok megsértésének társadalmi következményei mind pozitívak. Mivel kultúránk tagadja, hogy a táplálékként használt állatoknak bármilyen, önmaguktól való értékük lenne, és értéküket egyszerűen árucikként való értékükre korlátozza, ezért az állatok nem részesülnek védelemben. Ha marhaszeletet rendelünk, elismerően bólintanak, barátaink pedig lelkendeznek a sült oldalas felett az iroda piknikjén. A tényleges bezárást, megerőszakolást, megcsonkítást és megölést gondosan eldugják, mint szégyenteljes titkokat. Mélyen megrendülnénk, ha látnunk kellene ezeket, vagy ami még rosszabb, önmagunknak kellene megtenni.

Kétszáz évvel ezelőtt az USA déli részén egy rabszolgát ura vagy felügyelője biztosan megverhette, lophatott tőle, bezárhatta, megerőszakolhatta, megcsonkíthatta és megölhette a lelkiismeretfurdalás érzése nélkül; a kultúra és az uralkodó osztály neveltetése támogatta az ilyen viselkedést. Az ilyen neveltetés eltompította a könyörület, összekötöttség és igazság természetes emberi érzéseit, gátolta az emberek intelligenciáját, és lehetővé tette, hogy brutálisan cselekedjenek, a bűntudat érzése nélkül. Mélyen belül azonban biztosan tudták, hogy ez rossz, mint ahogy ma tudjuk, hogy rossz, amikor tojásrántottát rendelünk szalonnával, mert szeretjük az ízét. Bár természetes intelligenciánk tudja, hogy ez egy mélyen erkölcstelen tett, tudásunkat elfojtjuk és szívünket megkeményítjük azzal a gyötrelemmel szemben, amit egy tyúk, egy tehén, egy sertés elviselt, hogy kielégítse múló és kondicionált élvezetünket. Inkább nem tudunk róla, és jó érzéssel tölt el minket a tudat, hogy senki – sem a pincér, sem a barátaink, sem a média – semmilyen módon sem fog emlékeztetni minket az állatok óriási gyötrelmére, amit igényünk kényszerít ki. Az állatok láthatatlanul szenvednek, sikolyaikat pedig észre sem vesszük. Nincs hangjuk, amíg elutasítjuk azt, hogy a szívünkre hallgassunk.

Tartalomjegyzék 


Láthatjuk, hogy a három ok, ami miatt állati ételeket eszünk – a csecsemők rászoktatása, társadalmi és piaci nyomás, és íz – megerősítik egymást, és olyan erőteret létesítenek ételválasztásaink körül, ami egy masszív erődhöz hasonlóan ellenáll minden behatolásnak. A falak állnak, és jól meg vannak erősítve. De az erőd lehet, hogy nem olyan erős, mint amilyennek tűnik. Először is, ez korlátoz minket és gátolja természetes késztetésünket magasabb szintű képességünk beteljesítésére és a spirituális fejlődésre. Továbbá nem alaptermészetünk igazságán alapul, ami a kedvesség, nem is a más élőlényekkel való összekötöttségünk érzésén, és ellenkezik azon képességünkkel, hogy felébresszük bölcsességünket és szabadságban éljünk egymással. Lényünk legmélyén vágyakozunk arra, hogy magasabb szintre jussunk megértésünkben, és békében és harmóniában éljünk ezen a Földön. Az erőd falai kegyetlenségből, tagadásból, tudatlanságból, erőszakból, kondicionálásból és önzésből épültek. Ami a legfontosabb, ezeket nem mi választottuk. Ezeket ránk kényszerítették, és ránk kényszerítik. Jólétünk – és fennmaradásunk – függ attól, hogy ezt tisztán lássuk, és eldobjuk láncainkat: az uralkodásét és tudatlanságét. Az állatok milliárdjainak ártva és kihasználva őket bezárjuk magunkat spirituálisan, morálisan, érzelmileg és kognitív értelemben, és vakká tesszük önmagunkat a természet, az állatok és egymás megrendítő, szívmelengető szépsége iránt.

Hogy szabadok legyünk, gyakorolnunk kell mások kiszabadítását. Hogy szeressenek minket, gyakorolnunk kell mások szeretetét. Hogy valódi önbecsülésünk legyen, tisztelnünk kell másokat. Az állatok és más hang nélküli lények, az éhező emberek és a jövő nemzedékek könyörögnek hozzánk, hogy vegyük észre: ez a tányérunkon van.

Tartalomjegyzék 

Idézetek hírességektől

„Igazi emberi kultúráról először majd akkor beszélhetünk, ha nemcsak az emberevés, hanem a húsevés minden fajtája is kannibalizmusnak számít."

Wilhelm Busch

Szakrális idézetek

"Ha azt mondod, hogy Isten mindenben benne lakozik, miért ölsz meg egy csirkét?"

Guru Granth Sahib, 1375. oldal