Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Mások elnyomásához az kell, hogy ne álljunk kapcsolatban se velük, se önmagunk bizonyos aspektusaival. A tejelő tehenek és tyúkok kizsákmányolásakor nem csak a húsukért, bőrükért, csontjaikért és más, eladható vagy használható testrészükért nyomjuk el őket; konkrétan a méhüket és emlőmirigyüket zsákmányoljuk ki. Az új életet megszülő, és azt gyengéden gondozó nőies alapelv legbensőségesebb és életadó funkcióinak ilyen embertelen megszentségtelenítése talán ugyanolyan mélyen árt nekünk, mint a teheneknek, bár sebeink talán kevésbé nyilvánvalók. Sok spirituális tanító rámutatott, hogy amikor másoknak ártunk, magunknak még komolyabban ártunk. A gyilkos és kizsákmányoló ember kőszívűsége önmagában egy borzalmas büntetés, mert ez az élet szépsége és szentsége iránti érzékenység elvesztését jelenti. Lehet, hogy a veszteséget nem ismerik fel, de magát az életet fegyverben, erőszakosan és versengésben élik, küzdelemként az elkülönültség és a mögötte álló félelem miatt, másokkal való kapcsolataik pedig mérgezettek.

A tehenészetekben a tehén anyákat rabszolgaként tartva és kizsákmányolva az önmagunkban és a természetben lévő nőiességet támadjuk meg és sértjük meg. Ez egy támadás esszenciális lényünk, életet óvó és a gyengét védő értelmünk ellen. E magok elvetése valóban borzalmas, mert a mindannyiunkban meglévő nőies alapelv a szerető kedvesség, fogékonyság, törődés, gondoskodás és védelem iránti késztetés székhelye. Saját belső nőies alapelvünk megtámadásával kultúránk keményebbé, elkülönültebbé, versengőbbé, agresszívebbé és énközpontúbbá válik. A sors iróniája, hogy mi magunk árucikké válunk, a saját magunk által létrehozott rendszer rabszolgasorba dönt és uralkodik felettünk, és ezt mégsem ismerjük fel, mert arra tanítottak minket, hogy szétkapcsoljunk. Azt tanuljuk, hogy dugjuk be a fülünket, hogy ne halljuk meg a tejipar tehén anyáinak szomorú sírását. Nem halljuk meg az emberi anyák sírását, akiknek a kisbabáit elveszi – naponta ezrével – a könnyen megelőzhető éhezés. Nem halljuk meg az anyák sírását, akiknek a kisbabáit a katonai halálosztó gépezetet szolgáló fiúk bombái és lövedékei ölik meg. Ki fogja meghallani a mi sírásunkat, ha mi nem törődünk ezeknek az anyáknak a sírásával?

A nőies alapelv felszabadítása és tiszteletben tartása talán kultúránk legsürgetőbb feladata a béke, fenntarthatóság és spirituális érettség felé tartó evolúciójában. A nőies alapelv minden kultúrában alapvetően a gondoskodást, fogékonyságot, kapcsolatok létrehozását, intuíciót és új élet létrehozását jelenti. Állattartó kultúránkban ezeket a tulajdonságokat nem tisztelik, mert az állattartó munka azt kívánja, hogy a férfiak kemények és kegyetlenek legyenek, és hangsúlyozzák különállásukat és felsőbbrendűségüket az állatokkal, a természettel, és a nőiesség életadó folyamataival szemben. Ez patriarchális mentalitáshoz vezet, amit alapvetően az elnyomás, ellenőrzés, különválás, racionális elemzés, árucikké tétel, háború és gyilkolás jellemez. Fő diktátuma az emberi viszonyokban az állatok iránti, alapvető állattartó orientációjából következik, ami az erősebb joga. A nőies alapelv ennek ellenére még él, vágyunk rá és szeretjük, mert a legmélyebb szinten tudjuk, hogy alaptermészetünk létfontosságú része.

A szent nőiesség tisztelete sok évezredre nyúlik vissza, megelőzve az állattartó kultúra felemelkedését. Még emlékszünk erre, bár az ősi istennőket kiszorították a hagyományos nyugati vallás és tudomány által ma elismert, szándékosan férfi istenségek, mint az Úristen/Jehova és Értelem. A Szentháromság harmadik személyének görög kifejezése, a Szentlélek, Hagia Sophia vagy Szent Bölcsesség, nőnemű volt, bár ez elveszett, amikor később latinra a hímnemű Spiritus Sanctus néven fordították. Ezzel a keresztény szentháromság mindhárom aspektusa hímneművé vált, a nők, az állatok, a természet, és kultúránk spirituális mélységének kárára. Zsófia – a Szent Bölcsesség – elvesztése elkerülhetetlen volt, ahogy az állatok árucikké tétele szükségessé tette a férfi uralom és erőszak további terjedését és erősödését. Bár Zsófiát elnyomják, ő sosem halhat meg, és tovább él Mária, Beatrice és a Vigasztaló Szentlélek álruhájában. Felveszi a Tündér Anyaisten rugalmas őstípusának alakját, a látható és láthatatlan világok közt közvetítő, jótékony nőies folyamatot jelképezve. Filo-zófia, szó szerint „a bölcsesség szeretete”, eredetileg Zsófia, mint az intuitív bölcsesség keresése volt, ami spirituálisan felszabadító és jelentős lenne. Ahogy azonban a nőies alapelvet és intuíciót egyre jobban lekicsinyelték és lenézték, a nyugati filozófia elveszítette potenciális mélységének legjavát, és végül a tudomány sekélyes társává vált.

Zsófia jelképe a kupa, grál, vagy serleg, ami a férfi istenség hagyományos jelképeitől eltérően – mint a kard, dárda, penge vagy villám – erőszakmentes és nem fenyegető. Az magába foglal, táplál, megtölt, kever, összeköt, és életet ad. Az üst és tál a női fogékonyságot jelképezi, ami lényeges az intuitív bölcsességhez és spirituális érettséghez. Zsófia kupája végül az egyik legalapvetőbb történet, a Szent Grál központi képévé vált, amelyben kardforgató lovagok kutatnak hiábavalóan, hogy megtalálják az elveszett grál kupát. Mélyen felismerjük, hogy ami elveszett, az a bölcsesség nőies megközelítése, és az egyoldalú, féktelen, lefokozó férfias megközelítés háborúval, betegséggel és olyan fokú természetellenességgel jár, hogy az elnyomja a nőies alapelvet és gorombán megtagadja a partnerséget azzal a bölcsességgel, ami összeköt, táplál, és az életnek alakot ad.

Mítoszokban, tündérmesékben, költészetben, drámában, képzőművészetben és a kultúra egyéb mély kifejező eszközeiben mindenhol látjuk a veszteség feletti gyászt, Odüsszeusztól, Oresztésztől, Antigonétól és a Ramajanától kezdve Fauszton, Galahádon, Learen és Parszifálon át olyan modern eposzokig, mint a Csillagok háborúja és a Gyűrűk ura. A valódi én vagy a ragyogó, belső Krisztus-természet el van nyomva vagy elveszett, és helyettesíti egy hamis én, egy személyiség vagy álarc, ami bizonytalan, darabokra tört, büszke, meg van győződve különállóságáról, és uralkodásra és ellenőrzésre van szüksége. A tündérmesékben az egyik mód ennek kifejezésére az az ősi mesetípus, amelyben egy gonosz uralkodó megkaparintja a trónt, és az országot és a népet háborúba, szegénységbe és pusztulásba taszítja. Ennek a mítikus őstípusnak néha megdöbbentő módon látjuk a benyomulását a valóságba a világ politikai színpadán, hamis és elcsalt választásokkal, és a kormányzás olyan katasztrofális következményeivel, ami háborúval fokozza az elnyomó és erőszakos állattartó mentalitást, egy kiváltságos elit érdekeit szolgálva, és a hátrányos helyzetű emberek, állatok, ökoszisztémák és jövő nemzedékek kárára.

Egy mélyebb, szimbolikus szinten az álarc és a hatalmat bitorló nemcsak a megtévesztett és cinkos egót jelképezi, hanem ősi állattartó kultúránkat is, ami elterjedt és legyőzött kevésbé agresszív kultúrákat, és még mindig kötelezővé teszi elnyomó mentalitását és annak fő szokását, az állatok árucikké tételét és megevését. A bitorló ma folytatja, támadva a természetet, a nőket, az állatokat és a gyengéket, amint arra törekszik, hogy a hatalmat néhány kiválasztott kezében megszilárdítsa. Hatalmát a nép rendszeres napi étkezéseinek rejtett erőszakjából nyeri. A megevés és legyilkolás meghatározó tevékenységekké váltak, amit a női alapelv elnyomásával együtt járó szétkapcsoltság és elfojtott bűntudat táplál. Olyan lényeket, akik életük alanyai, puszta tárgyak szerepére kényszerítenek, és végül mind az emberek, mind az állatok tárgyakká válnak. Ahogy a vadászok, halászok és állattartók az állatokra tekintenek, ahogy az ingatlanfejlesztő cégek a természetre tekintenek, és ahogy általában a férfiakat tanítják, hogy miképp tekintsenek a nőkre, és ahogy a nők megtanulják, hogy a férfiak általában hogyan tekintenek rájuk, az mind része ennek a folyamatnak.

Mindebben elkerülhetetlen az óriási szenvedés, beszennyezve kapcsolatokat és elkoptatva azt a spirituális érzékenységet, ami a materialista én-az kettősségeken túl látja az élőlényekben mindig jelenlévő szent alanyokat. Képességünk a gyógyulásra, átalakulásra és fejlődésre ezen a régi, szennyező mentalitáson túl egyénként és kultúraként is mindennél jobban kötődik ételválasztásainkhoz. A világbékéért meditálni, jobb világért imádkozni, a társadalmi igazságosságért és környezetvédelemért dolgozni, miközben valaki tovább vásárolja a borzalmasan kizsákmányolt állatok húsát, tejét és tojását: ez olyan alapvető szétkapcsoltságot mutat, ami erőfeszítéseinket abszurddá és képmutatóvá teszi, és biztos bukásra ítéli.

Halljuk belső bölcsességünk szólítását, hogy ismét ébresszük fel a nőies alapelv tiszteletét. Lehetünk-e valaha is sikeresek erre a szólításra reagálva, amíg bebörtönözzük, megerőszakoljuk, kizsákmányoljuk és megöljük anyák millióit pusztán a mi élvezetünk miatt, és továbbra is behódolunk a társadalmi nyomás és agymosás előtt? A belső nőiesség az intuíciónk, az érzékenységünk, és a képességünk, hogy érzékeljük az események és lények alapvető összekötöttségét. Létfontosságú a békéhez, bölcsességhez, örömhöz, intelligenciához, kreativitáshoz és spirituális felébredéshez. A bennünk lévő szent nőiességet öljük meg minden egyes anyjától elrabolt és megölt borjú kisbabával, minden liter tejjel, amit rabszolgává tett, összetört szívű anyáktól lopunk el, a nemi erőszakot elkövető spermapisztoly minden egyes elsütésével, a tehetetlen, kétségbeesett tyúkoktól ellopott minden egyes tojással, és minden egyes kiscsibével, akit megölünk, vagy egy életre egy pokoli rémálomketrecbe zárunk. A nőiesség felett vasököllel uralkodó, iparosított állattartó komplexum termékeit rendelve és fogyasztva elszalasztjuk saját esélyeinket arra, hogy a megértés, érzékenység és könyörület magasabb szintjére megérjünk. Törekvéseinkben nevetségesek maradunk.

Jóllétünk végső soron mások jóllététől függ. Másokat felszabadítva és bátorítva mi szabadulunk fel, és nyerünk bátorságot. Soha nem vághatjuk el kapcsolatunkat az összes lénnyel, de figyelmen kívül hagyhatjuk és megsérthetjük azt, tragédia és szenvedés magvait vetve így el. Tiszteletben tartva természetes helyünket az élet hálózatában és nekünk való ételeket fogyasztva a bőség, szeretet és szabadság magjait fogjuk elvetni, bármi is legyen a vallásunk. Békeimáink gyümölcsözők lesznek, amikor a béke imáját éljük, és legfőképp, amikor békét ajánlunk azoknak, akik ki vannak nekünk szolgáltatva, és szintén békére és szabadságra vágynak, hogy éljék életüket és beteljesítsék rendeltetésüket.

A béke elérése az emberi lények között – a háztartásoktól a nemzetközi csataterekig – azon alapul, hogy egymással tisztelettel és kedvesen bánjunk. Ez akkor lesz lehetséges, amikor először kiterjesztjük ezt a tiszteletet és kedvességet azokra, akik ki vannak nekünk szolgáltatva, és nem tudnak nekünk visszavágni. Ha őszinték vagyunk az emberi békére, szabadságra és méltóságra való törekvésünkben, akkor nem tehetünk mást, mint hogy felajánljuk ezt szomszédainknak, az állatoknak ezen a Földön. A tudatosság fejlesztésével átláthatunk a félrevezető nézeten, hogy az állatok csupán az étkezés tárgyai. Ezáltal azt fogjuk látni, hogy a kérlelhetetlenül rabszolgasághoz és önpusztításhoz vezető fogyasztói magatartás, pornográfia és szétkapcsoltság elpárolog. Ahogy az uralkodás és kizárólagosság mentalitása halványul, képesek leszünk meggyógyítani a nemek, fajok, és osztályok közti megosztottságot.

Tartalomjegyzék 

Idézetek hírességektől

„Tizenkét éve vagyok vegetáriánus és még soha nem voltam beteg. A vegetáriánus táplálkozás erősíti az immunrendszert. Azt hiszem, a hús beteggé tesz."

Bryan Adams

Szakrális idézetek

A Buddha így szólt Mahamatihoz: "A HÚSEVÉSNEK SZÁMTALAN BŰNE VAN. Minden Bodhiszattvának (spirituális gyakorlónak) fejlesztenie kellene nagyszerű könyörületét és együttérzését, hogy ne egyen húst."

Lankavatara Szútra (Tripitaka 671.)