Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Article Index

„Minek nekem véres áldozataitok sokasága? – mondja az Úr – Elegem van kosáldozatokból és a hízott állatok hájából; bikák, bárányok és bakok vérében nem lelem kedvemet. ...kezetek csupa vér. Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől!”
– IZAJÁS KÖNYVE 1:11, 15-16

„A kegyetlenség az állatokkal olyan, mintha az ember nem szeretné Istent... van valami olyan rettenetes, olyan sátáni azoknak a kínzásában, akik sosem ártottak nekünk, és akik nem tudják megvédeni magukat, teljesen a hatalmunkban vannak.”
– JOHN HENRY NEWMAN BÍBOROS


Legtöbben nem úgy tekintünk kultúránkra, mint állattartó kultúrára. Körülnézve főleg autókat, utakat, külvárosokat, városokat és gyárakat látunk, és bár vannak hatalmas gabonamezők, és a mezőn legelő jószág, talán nem jövünk rá, hogy szinte az összes gabonát állati takarmánynak termesztik, és a madarak, emlősök és halak számtalan milliárdjai, akiket elfogyasztunk, a szemünk elől elzárt, nagyüzemi telepeknek nevezett hatalmas koncentrációs táborokban vannak bezárva. Bár ez ma nem olyan nyilvánvaló nekünk, mint elődeinknek volt pár ezer évvel ezelőtt, a mi kultúránk, az övékhez hasonlóan, lényegében egy állattartó kultúra, ami az állatok birtoklása, árucikké tétele és megevése köré szerveződik.

Nagyjából tízezer évvel ezelőtt történt, hogy Irak északkeleti részén, a kurd dombvidékeken vándorló törzsek elkezdték háziasítani a juhot, és óriási következményekkel járó forradalmat indítottak el. (1) Az antropológusok szerint ez eme törzsek vadászati módszereiből fejlődött ki, akik elkezdtek követni konkrét vadjuh nyájakat, gyérítették őket, és fokozatosan ellenőrzésük alá vonták mozgásukat, táplálékukat és szaporodási életüket. Végül elsajátították a hím juhok kasztrálását és megölését, hogy a nyáj főleg nőstényekből álljon, néhány kossal; ebből megtanulták a szelektív szaporítást, hogy kívánatosabb tulajdonságokkal bíró állatokat hozzanak létre. A kecskét a jelek szerint nem sokkal a juh után háziasították, ezt követte nyugaton és északon kétezer évvel később a szarvasmarha, majd a ló és a teve újabb 2-4 ezer évvel később. (2) Fokozatosan kialakult a tulajdonbirtoklás, a férfi vérvonal és a vérvonal tisztaságának érzelmileg erősen töltött koncepciója, amire bőven van bizonyíték, mire az írott történelem nagyjából 4 ezer évvel ezelőtt elkezdődött.

Úgy tűnik, nyugati kultúránknak két fő gyökere van: az ókori Görögország és az ókori Közel-Kelet. A legkorábbi fennmaradt írásokat olvasva ezektől a kultúráktól nagyjából háromezer évvel ezelőttről, például Homérosztól az Iliászt és az Odüsszeiát, és az Ószövetség leírását az ókori királyokról és háborúikról, azt látjuk, hogy ezek a kultúrák a húsevés, állattartás, rabszolgaság, erőszakos hódítás, férfi felsőbbrendűség és a többnyire férfi isteneik előtt bemutatott állatáldozatok körül szerveződtek.

A régi állattartó kultúrák számára a bekerített állatok nemcsak táplálék voltak, hanem vagyon, biztonság és hatalom is. Az első pénz és a tőke első formái juhok, kecskék és szarvasmarha voltak, csupán mivel ezek kézzelfogható értékű, elfogyasztható tulajdon voltak. (3) Valójában a kapitalizmus szavunk a latin „capita”, azaz fej szóból ered, ami a szarvasmarha és birka darabszámát jelzi. Az első kapitalisták az állattartók voltak, akik földért és tőkéért harcoltak egymással és létrehozták az első királyságokat, melyek jellemzői a rabszolgaság, rendszeres háborúk, és a gazdag marhatulajdonos elit kezében összpontosuló hatalom voltak. Az angol pecuniary (pénzügyi) szavunk a szarvasmarhát jelentő latin pecus szóból származik, és az ókori római dénáriusz érmét azért nevezték így, mert tíz szamár volt az értéke. (4) Az ókori állattartó kultúrákban tehát az állatállomány határozta meg az arany és ezüst értékét – a haszonállatok voltak a vagyon és hatalom alapvető értékmérői. Ez a tény bepillantást nyújt nekünk az állattartás és tehenészet mai napig fennmaradó politikai hatalmába.

A nagy, erős állatok árucikké és rabszolgává tételével a nyugati kultúra ókori elődei olyan alapvető gondolkodásmódot és világnézetet hoztak létre, ami kultúránk szívében ma is él. Riane Eisler: The Chalice and the Blade című könyve, és Jim Mason: An Unnatural Order című könyve összefoglalja és elemzi a történészek és antropológusok munkáját, érdekes nézőpontból mutatva be az értékrend alapvető változását, ami akkor következett be, amikor az ember elkezdett uralkodni a nagy haszonállatok felett, és azt, ahogyan ezek a változások a mai napig hatnak ránk.

Fontos itt megjegyezni, hogy a történelem tanulmányozása és értelmezése közismerten szubjektív. Saját egyedi életünkben észrevehetjük, hogy múltunk tapasztalata és megértése változik, ahogy mi változunk. Ez nyilván igaz hatalmas és összetett, emberek milliói által létrehozott kollektív múltunkra is. Amikor a történelem előtti kort – az írásos feljegyzések előtti kulturális múltunkat – próbáljuk megérteni, akkor az még szubjektívebbé válik. Ahogy Cynthia Eller történész írja, „A történelem előtti kor még egy hatalmas és nagyrészt üres vászon. Ezért hihetetlenül eltérő forgatókönyveket lehet festeni rá, az egyedi gondolkodók elfogultságától függően.” (5)

Riane Eisler sok antropológus és író – különösen Marija Gimbutas, Jacquetta Hawkes és Merlin Stone – munkájára támaszkodva kijelenti, hogy alapvetően kétféle társadalom volt, amelyekre úgy utal, mint partneri és uralkodói. A partneri társadalmakban a férfiak és nők lényegében egyenlők és együttműködve dolgoznak együtt, és Eisler azt kísérli meg bemutatni, hogy sok tízezer éven át ez volt általános az emberi életben, a patriarchális uralkodói kultúrák elterjedése előtt, amelyek az állattartáson alapultak. Ez a relatíve új jelenség 5-7 ezer évvel ezelőtt Gimbutas szerint az úgynevezett Kurgán invázió miatt történt, harcias állattartók betörésével Közép-Ázsiából Kelet-Európába és a Földközi-tenger medencéjébe. Olyan kultúrát hoztak magukkal, ahol a férfiak a nőket ingóságnak tekintették. Úgy tűnik, 2 évezred alatt három hullámban jöttek, erőszakosan megtámadva, elpusztítva és alapvetően megváltoztatva a régebbi, békésebb partneri társadalmakat. (6) Eisler, Gimbutas és mások szerint ezek a régebbi kultúrák általában összegyűjtött és termesztett élelmiszereket ettek, a termékenység istennőit imádták, termékeny völgyekben hoztak létre településeket, a fémeket fegyverek helyett inkább edények készítésére használták, és nem háborúztak. A behatoló uralkodói kultúrák állatokat tartottak és főleg állati húst és tejet fogyasztottak, erőszakos férfi isteneket imádtak, mint Enlil, Zeusz és Jehova, dombtetőkön telepedtek le és azokat erődítették, a fémeket fegyverek készítésére használták, és állandóan versengtek és háborúztak. Eisler szerint az erőszakos konfliktus, versengés, a nők elnyomása és az osztályharc nem szükségszerű jellemzői az emberi természetnek, hanem a hódító állattartó kultúrák által behozott társadalmi nyomás és kondicionálás viszonylag új termékei, amelyeknek uralkodói értékrendjét örököltük.

Honnan jöttek ezek a hódító patriarchális kultúrák, és mi tette őket ilyenné? Egy későbbi, Sacred Pleasure című könyvben Eisler James DeMeo földrajztudós kutatómunkáját idézi, aki a kurgán hódítók és más állattartók terjeszkedő vándorlását durva éghajlati változásoknak tulajdonítja, ami „az események bonyolult sorozatát indította el – éhség, társadalmi káosz, föld elhagyása és tömeges vándorlás –, ami végül alapvető változáshoz vezetett el” az ember kulturális evolúciójában. (7) Mint Eisler rámutat, az állattartás „szárazsághoz vezethet”, és „a környezet kimerülésének és az egyre ritkább legelőterületek feletti fokozódó gazdasági versengésnek az ördögi körét – és így a territoriális határok feletti erőszakos versengés hajlamát – idézheti elő.” (8) Hozzáteszi, hogy az állatok tartása az uralkodói kultúrák pszichológiai megkeményedését váltja ki:

...a pásztorság lényegében élőlények rabszolgaságán alapul, lényekén, akiket ki fognak használni az általuk előállított termékekért... és akiket végül meg fognak ölni... Ez segít megmagyarázni a pszichológiai páncél kialakulását (vagy a „gyengéd” érzelmek elhalását), amiről DeMeo úgy gondolja, hogy jellemezte a patrisztikus vagy uralkodói társadalmak eredetét. Továbbá, amint egyszer valaki hozzászokik ahhoz, hogy (húsért, sajtért, tejért, bőrért, és így tovább) rabszolgaként tartott állatokból él, gyakorlatilag életben maradásának egyetlen forrásaként, akkor könnyebben hozzászokik ahhoz is, hogy más emberi lények rabszolgaságát elfogadhatónak tekintse. (9)

Hogy valóban léteztek-e korábbi kultúrák, amelyek békésebbek, jobban társulásra orientáltak és egyenlőségpártiak voltak, ahogy Eisler és sokan mások állítják, vagy az erőszakos konfliktus, a férfiak és a versengés mindig uralta az ember társadalmi-gazdasági kulturális intézményeit, ez a tudósok között még erősen vitatott kérdés. Ami azonban tagadhatatlannak tűnik, az a nagy, táplálék céljából tartott állatok rabszolgává és árucikké tételének hatása az ember tudatosságára. Jim Mason e tekintetben továbbviszi Eisler munkáját, és további történelmi és pszichológiai összefüggéseket határoz meg az állatok elnyomása és az emberek elnyomása között. Rámutat, hogy a mezőgazdasági forradalom mélyreható változásokat hozott az ősi gyűjtögető kultúrákba, átalakítva kapcsolatukat a természettel, az abba belemerülőből olyanná, amelyik attól elválik és azt kontrollálni igyekszik. Ebből az elválásból kétféle mezőgazdaság alakult ki – növényi és állati – és a különbség közöttük jelentős. A növénytermesztés és kertészkedés nőiesebb munka; a növényeket gondozzák és ápolják, és ahogy a természet ciklusával dolgozunk, része vagyunk egy folyamatnak, ami az életet növeli és szaporítja. Ez életigenlő és alázatos munka, ami megerősíti helyünket az élet hálózatában. Másik oldalról a nagy állatok tartása vagy az állattenyésztés mindig a férfiak dolga volt, és kezdettől fogva nyers erőt igényelt a nagy erejű állatok bezárása, ellenőrzése, őrzése, ivartalanítása, és végül a megölése.

Mason hangsúlyozza azt a fontos hatást is, amit, úgy tűnik, az állatok gyakorolnak az ember pszichológiai fejlődésére és egészségére, továbbá azokat az erőszakos pszichoszociális tulajdonságokat, amiket a kutatók szerte a világon megfigyelnek a nagy állatokat tartó kultúrákban. Paul Shepard és Anthony Leeds antropológusokat idézve megjegyzi, hogy Shepard

...megmondja a véleményét az állattartó kultúrák fő erősségéről mindenütt a világon: ’Aggresszív ellenségesség a kívülállók felé, felfegyverzett család, viszály és rajtaütés egy férfi központú hierarchikus szervezetben, háború a vadászat helyettesítésére, kidolgozott áldozati eszközök, monomániás büszkeség és gyanakvás.’ (10)

Mason e tekintetben rámutat a hasonlóságokra a közel-keleti sivatagi törzsek, Kelet-Szibéria csukcsi rénszarvas állattartói – „akik szeretnek dicsekedni ’az erő fitogtatásával, a merész tettekkel, az erőszakos és hősi viselkedéssel, a határtalan kitartással és energiaráfordítással’” – és a mi amerikai cowboy/rodeó kultúránk között. (11)

Eisler, Mason és mások munkája alapján láthatjuk, hogy a társadalom, amiben ma élünk, a modern folytatódása a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében kialakult állattartó kultúráknak, és ennek a kultúrának a központi, meghatározó nézete még ugyanaz: az állatok birtoklásra, használatra és megevésre való árucikkek. Ennek kiterjesztéseként a természetre, földre, erőforrásokra és emberekre is úgy tekintünk, mint birtoklásra, használatra és kizsákmányolásra való árucikkekre. Bár nekünk, egy állattartó, állatokat fogyasztó kapitalista kultúra modern lakosainak ma ez logikusnak tűnik, e nézetnek óriásiak a következményei: az állatok árucikké tétele jelölte kultúránkban az utolsó igazi forradalmat, teljesen újraértelmezve az ember kapcsolatát az állatokkal, a természettel, az istenivel, és egymással.

A régi állattartó kultúrákban az állatok fokozatosan átalakultak közös világunk rejtélyes és izgalmas lakótársaiból puszta tulajdontárgyakká, melyeket használatra, eladásra, kereskedésre, bezárásra és megölésre szántak. Már nem lévén vadak és szabadok, egyre nagyobb tiszteletlenséggel és erőszakkal bántak velük, és végül megvetendővé és alacsonyabbrendűvé váltak a kialakuló kultúra állattartóinak szemében. (12) A vadon élő állatokra csak mint a tőkét jelentő állatállomány potenciális veszélyforrására kezdtek tekinteni; hasonlóképp, más emberi lényeket is kezdtek az állatállomány veszélyforrásainak tekinteni, vagy egy rajtaütés potenciális célpontjának, ha voltak állataik. A tőkegyűjtés elsődleges stratégiája a harc volt másokkal, szarvasmarháik és juhaik megszerzéséért; a gavyaa, a háborút jelentő ősi árja szanszkrit szó jelentése szó szerint „vágy több szarvasmarhára”. (13) Úgy tűnik, a nagy állatok árucikké tételekor történő születésük óta kötődik egymáshoz a háború, az állattartás, a nőiesség elnyomása, a kapitalizmus, és a több tőke/állatállomány iránti vágy.

Minél nagyobbak és erősebbek voltak a tenyésztett állatok, annál vadabbnak, kegyetlenebbnek és erőszakosabbnak kellett lenni e kultúráknak, hogy sikeresen uralkodjanak felettük, és megvédjék őket a fosztogató vadállatoktól és emberektől. (14) A legnagyobb állat a szarvasmarha és a ló volt, és a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében kialakuló marhatartó kultúrák évezredeken át elképzelhetetlenül brutális háborúkban álltak egymással és a gyengébb népekkel, fokozatosan, erőszakkal terjesztve kultúrájukat és állattartó értékrendjüket egész Európában és Ázsia nagy részén. Végül ugyanez a marhatartó kultúra Európából átterjedt Amerikára. A mai napig tovább terjed olyan nemzetközi vállalatokon keresztül, mint a ConAgra, Cargill, Smithfield és McDonald’s, továbbá a Világbank és az ENSZ által támogatott projektek, vallási misszionáriusok és olyan jótékony szervezetek révén, amelyek terjesztik az állatok rabszolgaságát, mint pl. a Heifer Project.

A mai, úgynevezett nyugati civilizációvá vált ősi kultúra lényege volt az emberek abszolút felsőbbrendűsége az állatok felett, amit a napi étkezésekkel megerősítettek. Az emberek vagyonát és presztizsét abban kezdték mérni, hogy hány állatot birtokolt, és mekkora legelő földterület felett uralkodott. A fiatal fiúk példaképe a sikeres őskapitalista lett, a férfias pásztor és harcos: kemény, higgadt, érzelmileg hűvös, aki rendíthetetlen erőszakra képes. A nők, az állatállomány és az elfogott és meghódított emberek vagyontárgyak voltak, hozzájárulva a tőke teljes mennyiségéhez; a háborúk, bár borzalmasak voltak a harcolók és általában a népesség számára, a gazdag arisztokrácia által használt hatékony módszerek voltak az állatállomány/tőke, föld, hatalom és presztizs növelésére.

Hasznos a felismerés, hogy az uralkodás mentalitása, ami jellemző a kultúrára, amelybe születtünk, a különbségek észrevételéből és hangsúlyozásából, és a hasonlóságok tagadásából táplálkozik, mert az állatok rabszolgaként tartásához és megöléséhez mindannyiunknak ezt kell gyakorolnunk. Az állatok pásztoraiként és elnyomóiként folyamatosan gyakorolnunk kell azt, hogy magunkat másként és tőlük különállóként lássuk, felsőbbrendűként és különlegesként. Természetes emberi könyörületünket el lehet nyomni, megtanulva mások kirekesztését, és azt, hogy lényegében önmagunktól eltérőnek lássuk őket. Erre a kirekesztésre szükség van a rasszizmushoz, elitizmushoz és háborúhoz, mert ahhoz, hogy másoknak ártsunk és uralkodjunk felettük, szét kell törnünk azt a köteléket, amit szívünk természetesen érez irántuk. Az uralkodás mentalitása szükségszerűen a kirekesztés mentalitása.

Ha alaposan megnézzük, nyilvánvaló, hogy az ősi állattartó kultúrák sok alapfeltevése és tevékenysége a mai napig meghatározza kultúránkat. Eme ősi kultúrák egy szem, legmeghatározóbb tevékenysége volt, ahogy ma is az, a rendszeres lakmározás azokból az ételekből, amiket az elnyomott és kirekesztett állatok teste nyújtott. A háborúk még mindig egy vagyonos elitet gazdagítanak, miközben terheiket milliók viselik, és a világ gazdagjai gabonán és halon hizlalt állatokat esznek, míg a szegények éheznek. Kapitalista gazdasági rendszerünk és az azt támogató politikai, jogi és oktatási intézmények még mindig törvényesítik azt, hogy árucikké tesszük és kizsákmányoljuk az állatokat, a természetet és az embereket; hogy uralkodunk a hátrányos helyzetben lévők és idegenek felett; és a javak egyenlőtlen és igazságtalan elosztását – a gyakran „versenynek” és „szabad kereskedelemnek” nevezett – rablás, elnyomás és háború révén. Ahogy társadalmilag fejlődtünk, tagadhatatlanul elértük bizonyos túlkapások csökkentését, és bizonyos védelem biztosítását a gyengék és sebezhetők számára. Egészében azonban el kell tűnődnünk, hogy fejlődésünk miért ilyen lassú és nehéz. A válasz erre a tányérunkon van, és onnan kiterjed a hizlalótelepekig, vágóhidakig, kutatólaboratóriumokig, rodeókig, cirkuszokig, lóversenypályákig és állatkertekig, vadászatig, halászatig, csapdázásokig, börtönökig, háborúkig, a katonai-ipari komplexumig, és az élővilág általunk történő megerőszakolásáig és pusztításáig.

Tartalomjegyzék 


 „Amíg az emberek tömegesen ölik az állatokat, egymást is ölni fogják. Valóban, aki a gyilkosság és fájdalom magját veti el, nem arathat örömöt és szeretetet.”
– PÜTHAGORASZ

Több mint kétezer évvel ezelőtt az ókori Görögországban Püthagorasz egyértelműen megértette és kifejezte az állatok iránti könyörületen alapuló pozitív forradalom szükségességét. A ma zseninek tartott Püthagorasz – akinek felfedezései még most is rendkívüli jelentőségűek – egy rejtély marad, egyes észrevételeit lelkesen elfogadjuk és használjuk, míg másokról nem veszünk tudomást. Tételei a matematika és geometria nélkülözhetetlen alapjait alkotják és lehetővé tették az építészet, tervezés, szerkesztés, térképészet, navigáció és csillagászat ezt követő fejlődését. Püthagorasz és tanítványai felfedezték és használták a harmonikus frekvenciák elveit is, amelyek a rezgő hangközök alapját alkotják, ezért Püthagorasznak tulajdonítják a nyugati zene alapjául szolgáló hét hangú skála megalkotását, matematikailag pontos rezgési viszonyaival.

Mindezeken a területeken kultúránk lelkesen átvett és hasznot húzott Püthagorasz zsenijéből, de a mögöttük lévő alapelvet, amit tanított, és ami szerint élt – könyörület minden élet iránt –, azt sokkal nehezebb elfogadnunk. Egyértelmű tanítása, hogy boldogságunk alapja az, hogy az állatokkal kedvesen bánunk, ihletet adott Platónnak, Plutarkosznak, Plotinusznak, a gnosztikusoknak és a keresztény egyház korai atyáinak, és 1850-ig, a vegetáriánus szó megalkotásáig mindenkit püthagoreusnak neveztek, aki tartózkodott az állatok megevésétől. Ma is kísért minket az általa hangoztatott alapelv, hogy soha nem arathatunk örömöt és szeretetet, miközben az állatokkal bánva a fájdalom és halál magvait vetjük el.

Kétezer évvel Püthagorasz után jött a nagyszerű Leonardo da Vinci, egy másik zseni, akinek művészete és felfedezései elősegítették a reneszánsz megszületését. Kultúránk ismét figyelmen kívül hagyta jövőbe látó szavait étkezéseink iszonyatos következményeiről: „Fiatalkorom óta lemondtam a hús használatáról, és el fog jönni az a kor, amikor az emberiség úgy fog tekinteni az állatok megölésére, ahogy most az emberek megölésére tekint.” (15) Ugyanez volt a helyzet Albert Einsteinnel, aki azt írta, „Semmi sem fogja annyira javítani az ember egészségét és növelni az élet fennmaradásának esélyét a Földön, mint a vegetáriánus étrendre való fejlődés”; és Mahatma Gandhival, George Bernard Shaw-val, Emily Dickinsonnal, Albert Schweitzerrel és másokkal – boldogan elfogadjuk ajándékaikat, kivéve, ahol széttörik az állattartó kultúra tabuját, és megkérdőjelezik az állati ételek fogyasztásának szent tehenét.

Tartalomjegyzék 


A régi állattartó kultúra alapértékei még mindig meghatározzák kultúránkat, mint ahogy fő szertartása is, az árucikké tett állatok elfogyasztása. Mély késztetésünk, hogy a megértés és életmód spirituálisan érettebb szintjére fejlődjünk, és olyan társadalmi rendet hozzunk létre, ami több igazságot, békét, szabadságot, egészséget, ésszerűséget, jólétet, fenntarthatóságot és boldogságot tesz lehetővé, abszolút megkívánja azt, hogy véget vessünk az állatokat tárgyként, elfogyasztandó ételként tekintő nézetnek, és áttérjünk egy növényi alapú étkezési módra. Ez óriási mértékben áldana minket, felszabadítva az erőszak rutinszerű gyakorlása, tagadása és kisugárzása alól, és segítene, hogy kapcsolatainkban az egyenlőséget és szerető kedvességet ápoljuk, továbbá fejlesszük képességünket a belső nyugalomra. A befogadókészség és érzékenység magvait elvetve és ápolva összekötöttségünk megértését, és a békében élés képességét arathatjuk le. Ez sok belső gyomlálást jelent, mert az állattartó kultúra, amelybe beleszülettünk, a versengés, önhittség, szorongás és szétkapcsoltság magvait vetette el bennünk. Az állatokat és embereket valakiknek látva valamik helyett, és a tudatosságot és könyörületet fejlesztve ápolhatjuk magunkban az együttműködés és gondoskodás magvait. Áldottak vagyunk másokat áldva. Ha másokat használunk vagy kirekesztünk, vagy megpróbáljuk ellenőrizni és elnyomni őket, akkor belegabalyodunk a szenvedésbe, és még jobban rabjaivá válunk az állattartó kultúra alapvető orientációját jelentő különállóság illúziójának.

Amikor tudatosan odafigyelünk ételválasztásaink következményeire, és lelkiismeretesen elfogadjuk a növényi alapú étkezést, elutasítva a részvételt az állatok elnyomásában és a tudatosság ehhez megkívánt tompítását, akkor mély értelmű nyilatkozatot teszünk. Ez összefüggéseket meglátó képességünkből ered, és meg is erősíti azt. Az érzékenység, gyógyulás és könyörület erejévé válunk. Egyszemélyes forradalommá válunk, minden elfogyasztott ételünkkel hozzájárulva egy új világ alapjához. Eszméinket másokkal megosztva elősegítjük talán a legfelemelőbb és leginkább gyógyító hatású forradalmat, amit kultúránk valaha is átélt.

Az a helyzet, hogy amikor a különböző forradalmakról beszélünk, amelyek állítólag átalakították kultúránkat, mint az ipari forradalom, tudományos forradalom, és az információs-kommunikációs forradalom, akkor nem vesszük észre az összképet. Valójában ezek egyike sem forradalom, mert mind teljesen az áruvá tétel, kizsákmányolás és uralkodás kultúrájának rendszerén belül zajlottak le. Ezek a „forradalmak” nem változtatták meg ezeket a mélyben meghúzódó kulturális értékeket; ha bármit, akkor tovább erősítették azokat! Egy igazi forradalomnak ezeknél sokkal-sokkal alapvetőbbnek kell lennie.

A forradalomnak, amire a béke, szabadság és boldogság iránti vágyunk miatt szükség van, új alapokat kell biztosítania kultúránk számára, eltávolodva az elnyomás és szétkapcsoltság állattartó értékrendjétől, a tisztelet, kedvesség, egyenlőség, érzékenység és összekötöttség állattartás utáni értékrendje felé. Mindenekfelett ennek a forradalomnak meg kell változtatnia kapcsolatunkat étkezéseinkkel – legtöbbet gyakorolt szertartásunkkal – és ételünkkel, legerősebb belső és külső jelképünkkel.

Egyetlen tett sem karolja fel e forradalmi változásokat alapvetőbb, gyökeresebb és pozitívabb módon, mint a növényi alapú étrend elfogadása etikai okokból. Egyetlen tett sem rombolóbb hatású a fennálló állattartó rendre, mint a tudatosság fejlesztése azért, hogy túljussunk azon a nézeten, amely szerint az állatok puszta árucikkek.

Ébredezünk az állatok árucikké tételének és a rajtuk való élősködésnek a rossz álmából. A könyörület forradalma, ami tudatosságunkban és kultúránkban növekszik, megkívánja, hogy abbahagyjuk az állatok megevését nemcsak öncélú egészségi vagy gazdasági okokból, hanem a szívünkből is: azért, mert törődünk az állatokkal, az emberekkel, és az életek egymáshoz kapcsolódó, hatalmas hálózatával, aminek ártanak és amit elpusztítanak az állati alapú ételek. A szó, ami összefoglalja az e mögött lévő erkölcsöt és indítékot, úgy hangzik, „vegán”. Donald Watson 1944-ben, Angliában használta először. Watson nem volt elégedett a „vegetáriánus” szóval, mert nem teszi érthetővé az indítékot, és csak a hús étrendből való kihagyásáról szól. Fogta az angol ’vegetarian’ szónak az első három és utolsó kettő betűjét, de teljesen másképp akarta kiejteni, hogy hangsúlyozza forradalmi fontosságát. Definíciója az angliai Vegán Társaság alapító okiratában így szól:

A veganizmus egy filozófiát és életmódot jelöl, amely igyekszik kizárni – amennyire csak lehetséges és praktikus – az állatok kizsákmányolásának és a velük szembeni kegyetlenségnek minden formáját, étel, ruházat, vagy bármilyen más célból; és tágabb értelemben elősegíti az állat nélküli alternatívák fejlesztését és használatát az emberek, állatok, és a környezet javára. (16)

A „vegán” szó újabb és nagyobb kihívás, mint a vegetáriánus, mert minden érző lényt belefoglal az érdekeltségi körébe, és lényegében etikai nézőpontból foglalkozik a szükségtelen kegyetlenség minden formájával, a könyörület indítékával, az egészség vagy tisztaság helyett. Egy ősi eszmére utal, amit sok évszázada hangoztatnak, különösen a világ spirituális hagyományaiban. A kiterjedő befogadókészség mentalitását mutatja, és képes elfogadni a tudományt és lényegében az összes vallást, mert az univerzális béke, igazság, bölcsesség és szabadság iránti vágy megtestesülése.

A jelenkori vegán mozgalom a szerető kedvességen és a másokra gyakorolt hatásunkra való odafigyelésen alapul. Forradalmi, mert túllép az állattartó kultúra kegyetlen lényegén, amelyben élünk, és elutasítja azt. Az összekötöttség élő igazságán alapul, és ezért tudatosan csökkenti a szenvedést, amit az állatoknak, embereknek és bioszisztémáknak okozunk; mindannyiunkat felszabadít a puszta árucikké válás rabszolgasága alól. Egy új tudatosság születését jelzi, az intelligencia és könyörület feltámadását, és a kegyetlenség és elnyomás alapvető elutasítását. Fajunk jövőjének egyetlen valódi reménysége, mert az okkal foglalkozik, ahelyett, hogy csupán az okozatok miatt aggódna. Ebből az új tudatosságból lényegében bármit elérhetünk; azt az alapokat érintő pozitív személyes és kulturális átalakulást jelképezi, amire vágyakozunk, és azt igényli, hogy változtassunk valami alapvető dolgon: az étkezési szokásainkon.

Furcsa, hogy átalakulást akarunk anélkül, hogy változnunk kellene! Mégis, a ma szükséges alapvető átalakulás a legalapvetőbb változást igényli – változást az étellel és az állatokkal való kapcsolatunkban, ami változást fog okozni a viselkedésünkben. Egyesek számára egyszerűen vegánná válni felszínes lépésnek tűnik – tényleg meg tud változtatni minket valami, ami ilyen egyszerű? Igen! Látva a gyerekkori programozás erejét és kultúránk tehetetlenségét és érzéketlenségét az állatokkal szembeni erőszak iránt, a hiteles, elkötelezett vegánná válás csak valódi spirituális áttörés eredménye lehet. Ez az áttörés érlelés és törekvés gyümölcse; azonban ez nem a vége, hanem a kezdete a további spirituális és morális fejlődésnek. A veganizmus még azok között is rendkívül ritka, akik spirituálisan törekvőnek tartják magukat, mert a korai szociális kondicionálás erőit olyan nehéz átalakítani. Mégis erre szólítanak fel minket; különben kultúránk nem fog elérni semmit, csak további pusztítást és végül öngyilkosságot.

Tartalomjegyzék 

Kedves Látogató! A weboldalon cookie-kat(sütiket) használok, amik segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Kérlek, engedélyezd a sütik használatát, vagy zárd be az oldalt!
Ok