Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Article Index

Pszichológiai megkeményedésünk egy páncél, ami véd minket annak a bánatnak és fájdalomnak az érzésétől, amit természetesen éreznénk. Érzéketlenné tesz minket és eltakarja valódi természetünket önmagunk elől. Ezt szem előtt tartva érdekes megvizsgálnunk a hatékony és költséges tejbajusz reklámkampányt, amit az 1990-es folyékony tejet támogató törvénnyel (Fluid Milk Promotion Act) a kormányunk hozott létre és támogatott. (14) A tejbajuszt az álarc őstípusának tekinthetjük, és a kampány arra a mély tudásunkra épít, hogy az állatok kizsákmányolásához és testük és váladékaik elfogyasztásához álarcot kell viselnünk. A kis fehér bajusz annak a tudatalatti felismerését váltja ki, hogy a tejtermékek szörnyű kegyetlenséget takarnak, a fehér színhez kötődő jóság mégis megadja azt az érzelmi megkönnyebbülést, amire vágyunk. Az őstípus jelképek tudatalatti szintjén működve a tejipar úgy reklámozza a termékeit, hogy kihasználja mély ambivalenciánkat az állati eredetű ételekről – ezt testesíti meg az álarc – és ezt az ambivalenciát pszichológiai megkönnyebbüléssé vagy katarzissá alakítja annak bemutatásával, hogy a tejbajusz álarcot viselik kultúránk istenei: a sport, a szórakoztatás, a tudomány és a politika legjelesebb képviselői. Az álarc jelképezi azt, ahogy kultúránk elleplezi a tejipar rejtett szörnyűségét és a nőiesség brutális elnyomását – és mivel ez a legutolsó dolog, amiben részt akarunk venni és amit támogatni akarunk, ezért úgy teszünk, mintha nem tudnánk az ezzel járó szenvedésről.

Az erőszaknak ez a láthatatlan árnyéka egy elnyomhatatlan energiamezőt hoz létre kultúránkban. Az állatok minden kutatója tudja, hogy a félelem az egyik legerősebb és legalapvetőbb érzelem minden állatnál (minket is beleértve), és a rendkívüli félelem az állattartó telepeinken és vágóhídjainkon az állatok elkerülhetetlen valósága. Albert Schweitzer az állatok iránti kedvességre ösztönözve ezt írta: „A fájdalom borzalmasabb úr... még magánál a halálnál is.” (15) Óriási mennyiségű akut és krónikus fájdalmat okozva az általunk elfogyasztott állatoknak, hasonlóan óriási mennyiségű akut és krónikus félelmet hozunk létre. Terrort eszünk és ezért érdekesnek találjuk azt, vonz minket az, ami rémes, groteszk és erőszakos. Érdeklődésünk a vér, halál, terror és erőszak iránt az elnyomott árnyék – az állatokkal szembeni tömeges brutalitásunk és gyilkosságunk – megnyilvánulása, amit a tömegmédia és a szórakoztató ipar számtalan kifejeződési módon átalakít és kivetít. A filmekben, regényekben és zenében lévő erőszak és horror csak azért izgat és vonz minket, mert rendszeresen eszünk erőszakot és horrort, és ezért cinkosok vagyunk. A népszerű médiában elterjedt kések, kardok és pisztolyok a gyilkos és kábító pisztolyokat tükrözik, amiket megállás nélkül működtetnek a vágóhidakon, és a hosszú késeket, amikkel ott kivéreztetik az állatokat, és húsukat felvágják, hogy mi azt elfogyaszthassuk. Bár elrejtjük és elnyomjuk az erőszakot étkezéseinkben, az felszínre tör a filmjelenetekben és a tévében, tagadhatatlanul, izgalmasan, és számunkra ellenállhatatlanul érdekesen.

A médiában a terrort és kegyetlenséget ünnepelve és művelve a tudatosságban ugyanazokat a magokat vetjük el, és azok további erőszakhoz vezetnek. A médiában, különösen a televízióban megnövekedett erőszak bizonyítottan kapcsolódik a tévénéző gyerekek általi megnövekedett erőszakhoz. Az erőszakot, amit a haszonállatokkal szemben elkövetünk, a tévé emberekkel szembeni erőszakká alakítja és kivetíti, majd pedig az gyerekek általi erőszakká válik, melynek legkönnyebb és legsérülékenyebb célpontjai az állatok. Horgászás, vadászat, a társállatokkal és elfogott vadállatokkal szembeni rossz bánásmód néhány módja annak, ahogy a gyerekek kifejezik ezt a magukba szívott erőszakot, ami tovább törvényesíti az állatokkal szembeni erőszak legáltalánosabb formáját – levágásukat és megevésüket. Napjainkban közismert a kapcsolat a gyerekek állatokkal szembeni erőszakos viselkedése, és későbbi, emberekkel szemben mutatott erőszakos viselkedésük között. Ez újabb emlékeztető arra a püthagoraszi alapelvre, hogy állatokkal szembeni rossz bánásmódunk elkerülhetetlenül visszaüt ránk – az egymással szembeni kegyetlenség, és az ezáltal okozott, elmondhatalan szenvedés alakjában.

Tartalomjegyzék 

Kedves Látogató! A weboldalon cookie-kat(sütiket) használok, amik segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Kérlek, engedélyezd a sütik használatát, vagy zárd be az oldalt!
Ok