Article Index
Mivel kultúránk meghatározó munkája – az állatok tenyésztése és megölése – alapvetően erőszakos természetű, ezért számunkra maga a munka alapvetően ellenszenves. Mind azt halljuk, hogy jobb kevesebbet dolgozni, mint többet, és a lehető legjobb egyáltalán nem dolgozni. A Teremtésben olvasott történet – kiűzetésünk a kertből – fontos, mert Isten ekkor büntetett meg minket a ránk kényszerített kemény munkával, amíg e Földön élünk. Ez a metafora, az állattartó gondolatvilág része, jellemző, mert a munkát ellenszenves tehernek írja le, és azt isteni ítéletnek tulajdonítja, ami a kertből való kiűzetéssel járt együtt. A kertben teljesen növényi alapú étrenden éltünk, és a munka, mint elkülönülő tevékenység elképzelése nem létezett. Harmóniában éltünk az állatokkal, a Földdel és egymással, nem öltük meg őket az étel miatt, és nem versengtünk egymással. A munkánk az életünk volt, és az öröm volt, és minden „nagyon jó” volt. Nem létezett a munka különálló tevékenységként, és a megváltás semmilyen elképzelése sem, mert nem követtük el az eredendő bűnt, hogy másokat manipulációra, használatra és megölésre való tárgyaknak lássunk.
Sok egyéb világ-mitológia is beszél az ártatlanság és béke elveszett aranykoráról. Eisler és mások elképzelése szerint ezek a történetek a modern antropológusok által leírt ősi partneri társadalmak maradványai, a nagy állatok vadászata, az állattartás, és az állatok és a nők elnyomása előtt. A bőség, ártatlanság és természetes áldottság kertjébe való visszatérés Nyugaton mindig a vallásos vágyódás célja volt, ennek tényleges eléréséhez azonban fel kell számolnunk a kultúránk által terjesztett elnyomó és kirekesztő gondolkodásmódot. Legbelsejében kultúránk hozzánk hasonlóan arra vágyik, hogy túllépjen önmagán és spirálszerűen visszatérjen az összekötöttség, irgalom és kreatív öröm korához. E vágyódás magvai kultúránk szívében és spirituális lényegünkben vannak elvetve.
A kegy, ártatlanság, szabadság és irgalom elvesztése akkor kezdődött, amikor megettük a dualisztikus elválasztottság illúziójának gyümölcsét, és többé nem mutattunk könyörületet a nekünk kiszolgáltatottak felé. A bukás akkor következett be, amikor elkezdtük árucikké tenni az állatokat. Újraéleszthetjük munkánkat, a beszennyező rabszolgaságból az örömteli részvételig. Az út egyszerűen azt kívánja, hogy megadjuk ugyanezt a lehetőséget a nekünk kiszolgáltatott állatoknak: szabadítsuk fel őket a rabszolgaságból és adjuk meg nekik a szabadságot, hogy ismét teljesen részt vehessenek egyedi rendeltetésük és tudatosságuk kibontakoztatásában. Amit magunknak kívánunk, azt először meg kell adnunk másoknak: ez úgy tűnik, egy örökérvényű spirituális alapelv.
A munka feltámasztásához a jelentéktelenség, elégedetlenség és kizsákmányolás mélységeiből, amelybe zuhant, egy sokkal radikálisabb kulturális váltásra lesz szükségünk, mint bármi, amit jelenleg a baloldal vagy a jobboldal javasol. Pozitív átalakulásra lesz szükségünk a nekünk kiszolgáltatottakkal meglévő kapcsolatunkban, ami váltást jelent az állati ételekről a növényi ételekre, és a halál és elnyomás gondolatvilágától az élet és együtt teremtő részvétel gondolatvilágához. Bármi, ami ennél kevesebb, az csak irónia és képmutatás.
Egyénileg, kultúraként és emberi családként is figyelemre méltóan nagy árat fizetünk az olyan munkáért, ami lealacsonyító és romboló másokra vagy önmagunkra. Amikor elsődlegesen pénzért dolgozunk, bűnt követünk el spirituális rendeltetésünkkel szemben, és kiárusítjuk elképzelhetetlenül értékes életenergiánkat és időnket. A spirituális hagyományok és tanítások mind hangsúlyozzák, hogy mindegyikünknek egyedi célja és küldetése van, hogy azt ebben az életben kibontakoztassa és beteljesítse, és ez a mi munkánk. Munkánknak tudatosságunk tisztításáról és felébresztéséről kell szólnia, kreatívan hozzájárulva közösségünkhöz, ama hangként és kézként, ami áldást nyújt másoknak. Amint felfedezzük hivatásunkat, és a lehető legteljesebb módon aszerint élünk, örömöt és értelmet fedezünk fel, és életünk értékessé válik, tele áldásokkal. Egyénként fejlődve és növekedve hitelesen hozzájárulhatunk fajunk fejlődéséhez, és óriási elégedettség van ezekben az erőfeszítésekben.
Ha időnket és energiánkat nem sikerül ezzel a tevékenységgel töltenünk, mélyen frusztrálttá és elégedetlenné válunk, nem számít, milyen gazdagok és befolyásosak lehetünk. És ez a frusztráció összeadódva, összegyűlve és megerjedve bombákká és puskagolyókká válik, toxikus szemétlerakókká és rákokká, kalandozó bandákká és terroristákká. A munka a születéshez és étkezéshez hasonlóan szent, egy szentség, és a munkát versengéssel, gyilkolással, kegyetlenséggel és kizsákmányolással megszentségtelenítve állattartó kultúránk olyan magokat vetett el, ami mindenki számára csak nyomort hozhat.
A régi, gonoszul elnyomó állattartó kultúra jelenlegi modern inkarnációjában – amelynek értékrendje felerősített, high-tech formákban most úgy mutatkozik, mint gyorsétteremláncok, megapoliszok, hatalmas sertéstelepek, úszó vágóhidak, nukleáris rakétafejek, és tomboló igazságtalanság, egyenlőtlenség és kizsákmányolás – a munka újraélesztése először és legfőképp azt jelenti, hogy megértjük az elnyomás gyökereit a haszonállatok árucikké tételében. Velünk született jogunk és harmóniánk visszaszerzésének kulcsa a legnyilvánvalóbb helyen rejtőzik – a tányérunkon, és azzal jár (mítikus bölcsességhez illően), hogy szabadságunkhoz először szabaddá kell tennünk azokat, akiket megláncoltunk. Célunk visszaszerzéséhez vissza kell állítanunk a másoktól ellopott célokat. Ahogy napi étkezéseinkből eltávolítjuk az erőszakot, természetesen növekedni fog képességünk viszályaink gyógyítására, kreativitásunk és örömünk gondozására, a szépség és gyengédség visszaállítására, és arra, hogy az érzékenység és könyörület példaképei legyünk gyerekeink számára. Ahogy jobban megnézzük ételünket, elkezdődhet gyerekeink gyógyulása, és munkánkat újraéleszthetjük világunk számára az áldás, örömszerzés és törődés eszközeként.