Article Index
„Ha vannak emberek, akik Isten bármely teremtményét kirekesztik a könyörület és sajnálat oltalma alól, akkor olyan emberek is vannak, akik hasonlóképp fognak bánni embertársaikkal.”
– ASSISI SZENT FERENC
„Szeretet nélkül a tudás megszerzése csak növeli a zűrzavart és önpusztításhoz vezet.”
– KRISHNAMURTI
„Az egyetlen valóban értékes dolog az intuíció.”
– ALBERT EINSTEIN
Sok nézőpontból megnézve állati alapú ételeinket felfedezzük, hogy az állatok megevésének következményei jóval túlmutatnak azon, mint amit először feltételeznénk. Mint egy kisfiú, akit békák kínzásán csípnek, kultúránk azt motyogja, „Nem nagy ügy”, és félrenéz. Állati alapú étrendünk utóhatásai azonban nagyon nagy ügy, valóban, nemcsak a kezünkben lévő szerencsétlen teremtményekre, hanem önmagunkra nézve is. Tetteink felerősítenek hozzáállásokat, bennünk és másokban, amelyek felerősítik azoknak a tetteknek a fodrait, amíg azok az érzéketlenség, konfliktus, igazságtalanság, brutalitás, betegség és kizsákmányolás ama pusztító hullámaivá válnak, melyek ma világunkat rengetik.
Még azok is, akik úgy gondolják, hogy állatokkal való bánásmódunk valóban nagy bűn, talán úgy érzik, hogy ez világunk más bűneihez hasonlóan egyszerűen az emberi korlátok eredménye, mint a tudatlanság, büszkeség, önzőség, félelem, és így tovább. E nézet szerint az a horror, amit az állatoknak okozunk, probléma, de nem a mi problémáink alapvető oka – és mivel ez az állatok számára probléma, akik nálunk, embereknél kevésbé fontosak, ezért ez egy kisebb probléma.
Csak akkor leszünk képesek túllépni kondicionálásunkon és meglátni az állatokkal szembeni kérlelhetetlen, rossz bánásmódunk teljes hatását, ha túllépünk azon, hogy „ez nem nagy ügy”, és „csak egy a sok egyéb problémánk közül” – és ekkor felismerjük, hogy ez a globális válságunk mögötti motiváló, rejtett őrjöngés.
Sokat beszélnek ma az erőszak körforgásának megállításáról, amin általában a „sérült emberek megsértenek embereket” tünetcsoportot értik. Akivel gyerekkorában erőszakosan és rosszul bántak, az felnőve hajlamos erőszakosan és rosszul bánni a gyerekeivel, az erőszak nemzedékeken át futó, önfenntartó körforgásában. Ezt a gyerekekkel szembeni rossz bánásmód megfékezésével próbáljuk megoldani, és nem vesszük észre a mélyebb dinamikát. Az emberi erőszaknak ez a körforgása nem fog megszűnni, amíg nem szüntetjük meg a mögötte lévő erőszakot – azt a könyörtelen erőszakot, amit a haszonállatokkal szemben elkövetünk. Ezt a viselkedést és érzéketlenséget minden gyermekünknek megtanítjuk a kulturálisan elfogadott gyermekbántalmazás egy finom, akaratlan, de hatékony módján. Tetteink kondicionálják tudatosságunkat; ezért gyermekeink kényszerítése az állati eredetű ételek elfogyasztására mély sebeket ejt rajtuk. Azt kívánja tőlük, hogy különüljenek el a tányérukon lévő ételtől, az érzéseiktől, az állatoktól és a természettől, és megteremti a betegségek és a pszichológiai páncél kialakulásának feltételeit. A sebek fennmaradnak és továbbadódnak a következő nemzedéknek.
Gyerekeink rábeszélése az állati ételek elfogyasztására életre kelti a „sérült emberek sértenek embereket” szindrómát. Sérült emberek sértenek állatokat, bűntudat nélkül a napi étkezési szertartásokban. Mindig erőszakosak leszünk egymással szemben, amíg erőszakosak vagyunk az állatokkal szemben – hogyan ne lennénk azok? Erőszakot hordozunk a gyomrunkban, a vérünkben, a tudatosságunkban. Ez nem tűnik el attól, hogy elrejtjük és nem veszünk róla tudomást. Minél jobban színlelünk és eldugjuk, annál jobban, árnyékként tapad hozzánk és kísért minket. Az emberi erőszak körforgása ennek az árnyéknak a folyamatos kivetítése.
Jung kifejezésével kultúránk óriási, kezelhetetlen, uralkodó árnyéka az az állatokkal szembeni kegyetlenség és erőszak, amit kultúránk megkövetel, gyakorol, megeszik, és aprólékosan eldug és letagad. Ahogy az 1. fejezetben említettük, Jung elmélete szerint az árnyék őstípusa énünknek azokat az aspektusait képviseli, amiknek az elismerését visszautasítjuk, énünk kitagadott részét. Önmaga számára az árnyék az én ellentéte. Jelen esetben ez saját kegyetlenségünk és erőszakosságunk, amit letagadunk és elnyomunk. Azt mondjuk magunknak, hogy mi jó, igazságos, becsületes, kedves és gyengéd emberek vagyunk. Csak éppen élvezzük az állatok megevését, ami rendben van, mert ők azért kerültek ide, hogy mi használjuk őket, a fehérjére pedig szükségünk van. Az ételeink mögött lévő rendkívüli kegyetlenség és erőszak azonban letagadhatatlan. Ezért kollektív árnyékunk annál nagyobbá és fenyegetőbbé válik, minél jobban tagadjuk létezését, és ezáltal tönkreteszi erőfeszítéseinket, hogy spirituálisan fejlődjünk és közösen egy jobban felébredt kultúrává váljunk.
Amint Jung pszichoterápiája hangsúlyozza, az árnyék hallatni fogja hangját! Ezért tesszük végül önmagunkkal azt, amit az állatokkal teszünk. Az árnyék egy alapvető és letagadhatatlan erő, amit végül nem lehet elfojtani. Kétféle módon működik az a hatalmas pszichológiai erő, ami ahhoz kell, hogy állatok millióit naponta bezárjuk, megcsonkítsuk és megöljük, és az egész véres mészárlást elfojtott és láthatatlan állapotban tartsuk. Az egyik mód eltompít, érzéketlenné tesz és páncéllal borít minket, ami csökkenti az intelligenciánkat és összefüggéseket meglátó képességünket. A másik arra kényszerít minket, hogy pontosan azt cselekedjük meg, amit elfojtunk. Ez a kivetítés révén történik. Teremtünk egy elfogadható célpontot arra, hogy gyűlöljük erőszakos, kegyetlen és zsarnoki volta miatt – pontosan azokért a tulajdonságokért, amiknek a felismerését önmagunkban visszautasítjuk – és azután megtámadjuk azt. Felfogva az állatokkal szembeni óriási erőszakot, amit elrejtve tartunk, és az ezáltal létrehozott kérlelhetetlen árnyékot, az 50000 nukleáris robbanófej (1) létezése felfoghatóvá válik. Soha véget nem érő háborúnk a terrorizmus ellen nemcsak felfoghatóvá, hanem szükségszerűvé is válik, csakúgy, mint az ökoszisztémák borzasztó pusztítása, a világ szegényeinek féktelen kizsákmányolása, és a számtalan emberi életet tönkretevő öngyilkosság, függőség és betegség.
Az árnyék az az én, amelyik elvégzi a piszkos munkát helyettünk, hogy mi saját szemünkben jók és elfogadhatók maradhassunk. Minél többet elfojtunk és szétkapcsolunk, annál nagyobb lesz a belső nyugtalanságunk, amit ki kell vetítenünk egy külső gonosz erőre, egy ellenségre vagy valamilyen bűnbakra, akire letagadott erőszakunkat irányíthatjuk. Ezeket az ellenségeket a gonosz lényegének fogjuk látni és megvetjük őket, mert saját énünknek azokat az aspektusait képviselik, amikkel nem tudunk szembenézni. Törekvésünkben, hogy megsemmisítsük őket, az elképzelhető legocsmányabb fegyvereket hozzuk létre, évszázadokon át fejlesztjük azokat, és így ma olyan kapacitással rendelkezünk, hogy az egész emberiséget több százszorosan el tudjuk pusztítani. Ez nem csak valami a múltunkban, mint az inkvizíció, a keresztesháborúk és a háborúk nemzedékei. Több állatot eszünk meg, több ellenséget vetítünk ki, és több fegyvert gyártunk, mint bármikor korábban. Minden percben 20000 szárazföldi állatot ölnek meg a vágóhídjaink, a Pentagon pedig elkölt 760000 dollárt. (2) Ez az óriási költekezés más embereknek ártó és őket elpusztító rendszerek fenntartására és kifejlesztésére egy különösen égbekiáltó megnyilvánulása az intelligencia tragikus elfojtásának, amit az állati ételek elfogyasztása okoz. Az USA 2004-es, 400 milliárd dolláros katonai költségvetése – amit a világ népességének csupán öt százaléka költ el – az egész világ 950 milliárd dolláros éves katonai költségvetésének több mint 40%-a. Ezek hatalmas erőforrások, hogy halálra és erőszakra pazaroljuk. Egy becslés szerint tíz éven át évenként csak 237,5 milliárd dollár kiadással globális egészségügyi ellátást tudnánk nyújtani; megszüntetnénk az éhezést és alultápláltságot; tiszta vizet és hajlékot biztosítanánk mindenkinek; eltávolítanánk a taposóaknákat; felszámolnánk a nukleáris fegyvereket; megszüntetnénk az erdőirtást; elhárítanánk a globális felmelegedést, ózonlyukat és savas esőt; kiváltanánk a fejlődő országok bénító adósságát; kivédenénk a talajeróziót; biztonságos, tiszta energiát állítanánk elő; leállítanánk a túlnépesedést; és felszámolnánk az írástudatlanságot! (3) Azonban hiányzik belőlünk az akarat és a megértés, hogy erőforrásainkat konstruktívan használjuk. Ehelyett eszeveszetten bővítjük duzzadt biológiai fegyver-, vegyi fegyver-, nukleáris fegyver-, pszichológiai fegyver-, és titkos high-tech fegyverarzenálunkat. Az ezen fegyvereket használók és tervezett áldozataik közti szétkapcsoltság szintén jellemző arra, ahogy az állatokat kegyetlenül lemészároljuk és kizsákmányoljuk.
A bombázópilóták, tábornokok és politikusok, akik a döntéseket hozzák és a fegyvereket használják, valójában soha nem látják a fegyverek által okozott horrort és gyötrelmet. Kultúraként jól megtanultuk, hogyan különüljünk el az általunk másoknak okozott szenvedéstől, hiszen mind ezt gyakoroljuk, amikor állati ételeket eszünk: valahol a mi döntésünk miatt egy bántalmazott és rémült teremtményt megtámadnak és leszúrnak. A háborúban és az élelmiszeriparban hasonló szépítő kifejezéseket használunk, mint „az állatok betakarítása”, vagy „járulékos kár”, és megóvjuk magunkat mind a vágóhidak, mind a lebombázott falvak és városok vérontásaitól. Az állatokkal szembeni erőszakunktól elfordulva természetesen megszépítjük és elkendőzzük a más emberekkel szembeni háborús erőszakunkat is. A tömegmédia a gonosz ellenséget mutatja nekünk, és ez azt igényli tőlünk, hogy végrehajtsuk az összes bombázást és gyilkolást. És mi nem csupán beleegyezünk; akaratlanul uszítunk rá és követeljük azt az óriási árnyék tagadásával és kivetítésével, amit étkezési szokásainkkal hozunk létre.
Naponta több mint harmincmillió madarat és emlőst, és negyvenötmillió halat miattunk ér végzetes támadás, hogy megehessük őket, (4) és erre univerzálisan úgy tekintenek, mint jó ételre, jó emberek számára. Ezekkel az ételekkel az árnyékunkat tápláljuk, ami elfojtott fájdalmunkon, bűntudatunkon és ellenérzésünkön lakmározva erőssé és határozottá válik. Furcsa módon, minél nagyobbá és erősebbé válik az árnyék, annál nehezebb észrevenni, bár az szó szerint nemcsak az orrunk előtt van, hanem az orrunkban és az összes sejtünkben. Jól ismert a pszichoterápiában, hogy felszabadító hatású, de nehéz észrevenni saját árnyék őstípusainkat, és működésük módját. Ennek ösztönösen ellenállunk, és ez az oka annak, hogy az állattartó telepeken és vágóhidakon az állatok bántalmazásáról készült rejtett kamerás felvételeket miért főleg vegánok nézik meg, akik sosem esznek állati ételeket. Az árnyék definíciószerűen az, amit aktívan elnyomunk, ezért törvényszerű, hogy kerüljük azokat a tapasztalatokat, amelyek ennek tudatunkba jutását válthatják ki. Még Jung tudós követői – akik idejüket azzal töltik, hogy az árnyékról írnak – sem veszik észre mind közül a legnagyobb árnyékot, azt az árnyékot, ami az állatok bántalmazásából ered, mert mindenki máshoz hasonlóan általában ők is állatokat esznek és kizsákmányolnak. Spirituálisan és pszichológiailag csak akkor válunk szabaddá, amikor képesek vagyunk önmagunk árnyék aspektusait meglátni és integrálni. Ez csak akkor lesz lehetséges, amikor abbahagyjuk az állati ételek fogyasztását, lazítva és feloldva azt az ellenállhatatlan igényt, hogy tudatosságunkat blokkoljuk. Az állatok felszabadításával önmagunkat szabadítjuk fel.
Minden érző lénynek vannak érdekei, és mi bonyolult társadalmi és jogi rendszereket hoztunk létre annak biztosítására, hogy saját érdekeink ne sérüljenek – bár képességünk ezek érvényesítésére erősen függ rasszunktól, osztályunktól, nemünktől, és a kiváltság egyéb tényezőitől. Érdekeinket mind sérti az, ha fizikailag korlátoznak minket, fájdalmas vagy ártalmas támadásnak tesznek ki, éheztetnek, lopnak tőlünk, megölnek, vagy lealacsonyító, természetellenes tettek elkövetésére kényszerítenek, és bárki, aki ezt teszi, jogi és társadalmi következményekkel fog szembesülni. Mégis pontosan ilyen módokon lépünk fel az állatokkal szemben, elképzehetetlenül óriási méretekben, büntetlenül. A mi érdekeink védelmét akarjuk, de az övékkel nem törődünk. Ez az árnyékunk – amivel nem szembesülünk – és az erőszak körforgásának valódi oka. Túl kell ezen lépnünk, különben elpusztulunk. Pusztulásunk, bár tragikus, óriási áldás lenne a legtöbb állat számára a Földön. Ez a mélyen felkavaró gondolat önvizsgálatra és változásra kellene, hogy ösztönözzön minket.
Csak akkor fogunk életben maradni és boldogulni, ha felismerjük étkezéseink központi szerepét tudatosságunk alakításában. Az ételt megesszük és tudatosságunk fizikai hordozója lesz, a tudatosság pedig eldönti, hogy mit építsen be önmagába önmagából. Félelmet vagy szeretetet terjesztünk és eszünk? Terrorizált állatokat vagy gondozott növényeket? A szeretet tornyát nem lehet a kegyetlenség tégláiból felépíteni.
Mahatma Gandhi és más spirituálisan érett emberek hangsúlyozták, hogy az eszközök, amiket használunk, és a célok, amiket elérünk, az egy és ugyanaz. Soha nem lehetnek különbözők. A. J. Muste elkötelezett békeaktivista mondta egyszer, „Nincs út a békéhez. A béke az út.” A spirituális evolúció útja a jelen pillanatra összpontosítás útja, és az evolúció és pozitív átalakulás megélésének az útja, amit úgy szeretnénk látni a világon. Ahhoz, hogy békében éljünk, nekünk kell békének lennünk. Ahhoz, hogy átéljük a szeretettség édes érzését, nekünk kell szeretetteljesnek lennünk.
Ezt mind bizonyíthatjuk saját életünkben. A szeretetünket, hogy valóban szeretet legyünk, meg kell cselekedni és meg kell élni. Szerető képességünk fejlesztése nemcsak az evolúció eszköze; ez egyben a célja is, és amikor teljesen megtestesítjük a szeretetet, ismerni fogjuk az igazságot, hogy egyek vagyunk minden élettel. Ez szabaddá tesz minket. A szeretet szabadságot, örömöt, erőt, kegyet, békét és az önzetlen szolgálat áldott beteljesülését hozza magával. Igazi természetünk, jövőbeli énünk belső elhivatottságként ellenállhatatlanul szólít minket, hogy ébresszük fel szerető képességünket, ami nem más, mint megértés. A szeretet és megértés felébredésével kiterjed a könyörület, hogy a lények egyre nagyobb körét foglalja magában. A könyörületet a szeretet legmagasabb formájának tekinthetjük, mert ez az isteni egész szeretete az összes része iránt, és tükröződik a részek egymás iránti szeretetében. Beletartozik a késztetés, hogy enyhítsük látszólag mások szenvedését, és ez a késztetés a nagyobb bölcsesség és belső szabadság fejlődését igényli bennünk, hogy a szenvedést hatékonyabban enyhíthessük. A könyörület ezért az evolúció gyümölcse, és egyben a mögötte lévő hajtó erő is. A szeretet nagyobb szeretetre vágyakozik.
Az evolúció az élet lényege. Minden lény fejlődik, növekedik, átalakul, ezért a késztetés a fejlődésre átjárja lényünket. Hasznunkra válnak a lehetőségek, hogy érzelmileg, művészileg, intellektuálisan és spirituálisan növekedjünk. Életünk értékes, mert ez egy ilyen lehetőség. Életünk olyan mértékben értelmes, amilyen mértékben válaszolunk az univerzális és tagadhatatlan hívásra, hogy fejlődjünk, a hívásra, hogy szeressünk.
Az evolúció nemcsak változást, hanem átalakulást is jelent. A világ mitológiájában a hősök megbetegednek, amikor visszautasítják a hívó szót, hogy otthonukat elhagyva evolúciós utazásba kezdjenek. Ránk kultúraként ugyanez igaz. Ki kell ráznunk elménkből és testünkből a régi stagnálást és kényelmes szétkapcsoltságot, meg kell ragadnunk a belső evolúciós késztetést a könyörület és intuitív bölcsesség felébresztésére, és életünket azzal az igazsággal összhangban kell élnünk, hogy minden élőlénnyel bensőséges kapcsolatban állunk. Ennek az átalakulásnak az elérése azt jelenti, hogy megéljük a szeretet igazságát és hitelesen felfogjuk összekötöttségünket, és nem csupán beszélünk róla. Ez gondolkodásunk és viselkedésünk megváltozását jelenti – azt, ahogyan az állatokra tekintünk, és amit eszünk. Ahogy felismerjük az árnyékunkat és megszabadulunk tőle, természetesen abbahagyjuk táplálását étrendünk rejtett terrorjával, a könyörület pedig visszatér.
A lecke elég alapvető. Ha nem tudjuk abbahagyni az állati ételek megevésének kegyetlenségét, hogyan tételezhetjük fel az érzékenység, a spirituális tudatosság, az öröm, béke és kreatív szabadság fejlesztését, amelyek mind a képességeinkben rejlenek? Fejlődésünk azt kívánja, hogy fejlesszük intuíciónkat, az emelkedettebb, racionalitáson túli tudást, ami a részekből meglátja és létrehozza az egészeket, és kiemel minket az önmagunkba belefeledkezés börtöncellájából. Az intuíció a közvetlen tudás, amit nem a lényegében különálló én illúziója közvetít, az a tudás, ami gyógyulást hoz, mert látja a nagyobb egészeket, amit az én pusztán logikai elemzés révén sosem láthat. Az elemzés és racionalitás felosztáson és összahasonlításon alapul, és csak akkor hasznos eszközök, ha az intuíció közvetlen tudásával együtt járó bölcsesség és könyörület alárendeltjei. Intuíció nélkül a racionalitás és elemzés alapjaiban válik irracionálissá: a kizsákmányolás és konfliktus eszközeivé, a zavarodott önpusztítás erőivé válnak. Az intuíciónak irányt mutató könyörület és összekötöttség nélkül könnyen szolgálják a hisztérikus félelmet, agressziót és bűnbakkeresést, ami állandóan megjelenik, amikor állatokat árucikké teszünk és megeszünk.
Nem meglepő módon a racionalitást és elemzést nagyra tartják tudományos és oktatási intézményeinkben, míg az intuícióról nem vesznek tudomást és elnyomják. Az intuíció felszabadít, összeköt, megvilágít – és fenyegeti állattartó kultúránk alapvető paradigmáját, az állatok és a nőiesség erőszakos elnyomását. Az intuíció tisztán látja az árnyékot, és elfogadással, nem táplálva lefegyverzi azt. Látja a hot dogban, jégkrémben és rántottában megbúvó állatot, érzi nyomorúságát és félelmét, és szeretettel átöleli őt. Az intuíció kinyitja az ajtót a gyógyuláshoz. Soha, egyetlen élőlényt sem lát használandó tárgynak, hanem minden lényt egy végtelen univerzális jelenlét egyedi és tökéletes kifejeződésének lát, akit tisztelni, becsülni és ünnepelni kell, és tanulni kell tőle. Az intuicíó Zsófia, a szeretett bölcsesség, ami után vágyunk, és amit keresünk.
Az evolúciós parancsolat egy intuitív parancsolat. Az intuíció a spirituális érés eredménye, és a könyörület, a szent férfiasság művelésével pallérozódik. A képesség, hogy elhagyjuk önmagunkkal elfoglalt nézőpontunkat, és a dolgokat mások nézőpontjából lássuk, a könyörület feltámadásához vezet. Ezáltal megtanuljuk, hogy elhagyjuk a minket bebörtönző, különálló tárgy illúzióját, és belépjünk a mámorító ismeretbe, hogy minden élet össze van kötve. Ez magával hozza a megértést, hogy az élet tudatosság, és a tudatosság lényegében örökké szabad, tökéletes, ragyogó és nyugodt. Valódi természetünk ezért makulátlan és tündöklő.
Nem vagyunk természetünknél fogva ragadozók, hanem a lehető leghatékonyabb módon tanították nekünk azt, hogy azok vagyunk: születésünktől fogva úgy neveltek minket, hogy ragadozókként táplálkozzunk. Így bevezettek minket egy ragadozó kultúrába és kényszerítettek minket, hogy a legmélyebb szinteken úgy tekintsünk önmagunkra, mint ragadozókra. Az állattenyésztés egyszerűen a ragadozó életmód kifinomult és perverz formája, amiben az állatokat bezárják, mielőtt megtámadnák és megölnék őket. Azonban ez nem ér véget az állatokkal. Ahogy mindannyian érezzük a csontjainkban, gazdasági rendszerünknek van egy ragadozó jellege, és minden intézményünk alapja a verseny. Egymáson élősködünk. Talán nem nyilvánvaló bolygónk domináns társadalmán belülről nézve, de kultúránk, nagyvállalataink és egyéb intézményeink tetteit csak ragadozóként lehet leírni azokkal szemben, akik kevésbé fejlettek, kevésbé gazdagok, vagy kevésbé képesek megvédeni önmagukat. Ahogy kizsákmányoljuk az állatokat és „betakarítjuk” őket, ugyanúgy kizsákmányoljuk az embereket és használjuk őket, a helyzetnek megfelelő szépítő kifejezéseket használva, mint „nemzetközi segély”, „privatizálás”, „hirdetés”, „az ige terjesztése”, „kapitalizmus”, „oktatás”, „szabad kereskedelem”, „kölcsön”, „terrorizmus elleni küzdelem”, „fejlesztés”, és számtalan egyéb kellemes kifejezés. Valódi, nem ragadozó természetünk gyengéd, szerető szívét mindez zavarja, mégis szakadatlanul ragyog. Bár kondicionálásunk talán elfedi ezt, mégis ihletet ad ahhoz az önzetlen adakozáshoz, könyörülethez és megvilágosodáshoz, amiről spirituális hagyományaink szólnak.
Bár a mi vallási intézményeink általában tükrözik az állatokat árucikkeknek tekintő, uralkodó kulturális paradigmát, és ezért kevés valódi segítséget nyújtanak nekik szenvedésükben, azonban a világ vallásai között sok olyan spirituális tanítás és hagyomány van, ami arra int minket, hogy hagyjunk fel a ragadozó mentalitással, és tanúsítsunk könyörületet az állatok iránt. Ezek a spirituális hagyományok alapvetően szintén egyetértenek az intuíció, vagy közvetlen belső tudás hangsúlyozásában is, a spirituális fegyelem és gyakorlás lényeges elemeként. Ez nemcsak a keleti hagyományokra igaz, például a buddhista, hindu, dzsaina és taoista hagyományok különböző formáira, hanem az ezoterikusabb nyugati hagyományokra is, mint a szufik, kabbalisták, keresztény misztikusok, és mások. Ezek a hagyományok általában bátorítják követőiket az intuíció művelésére, mert felismerik, hogy az intuitív felismerés által ihletett könyörület révén fejlődünk spirituálisan, és bölcsességre, belső békére és szabadságra teszünk szert.
A spirituális hagyományok lényegében abban is egyetértenek, hogy kétszeres fegyelem táplálja az intuíciót. Egyik aspektus a könyörület tudatos művelése külső életünk elsődleges motivációjaként és erkölcsös életvitelként. A másik az odafigyelés, tudatosság és csendes elfogadás gyakorlása belső életünkben. Úgy tartják, hogy a kettő erősíti egymást és spirituális bölcsességhez vezet.
A spirituális gyakorlás első univerzális aspektusa a könyörület és annak tükröződése – az erkölcsös életvitel. A vallások mélyrehatóan foglalkoznak az emberi viselkedés erkölcsével. Ez azért van, mert ezek a spirituális ösztönzés tárházai, ami nemcsak a végtelen rejtéllyel – eredetünkkel – köt össze minket, hanem ennek az eredetnek az összes, látszólag más megnyilvánulásaival is, a szomszédainkkal – az emberek családjával és minden élőlénnyel. A valódi spirituális tanításoknak feltétlenül tanítaniuk kell a szerető kedvesség erkölcsét, mert ez tükrözi belső összekötöttségünket és az igazságot, hogy amit kiadunk, az tér vissza hozzánk. Ez a kapcsolatok harmóniájához vezet, ami nemcsak a társadalmi fejlődéshez szükséges, hanem egyéni belső békénkhez és spirituális fejlődésünkhöz is.
A könyörület és erkölcsös viselkedés lényegesek a spirituális gyakorlás második univerzális aspektusához, a belső csendhez és odafigyeléshez. Nem leszünk képesek az ellazult, éber és teljesen tudatos elfogadás állapotához közeledni, ami a valódi élet alapja, ha másoknak ártalmas módokon cselekszünk, és emiatt páncélt öltünk. Ha bántalmazunk másokat, és aztán csendben ülünk, hogy elmélkedjünk, meditáljunk, imádkozzunk, nyitottá váljunk, vagy elmélyítsük tapasztalatunkat a belső nyugalomról, azt fogjuk látni, hogy elménket állandóan zavarja és gyötri a szakadatlan öncélú gondolkodás. Ez a belső zaklatottság, az ár, amit mások bántalmazásáért fizetünk, gátolja belső nyugalomból és könyörületből születő, kibontakozó intuíciónkat.
Általában láthatjuk, hogy minél jobban elnyomja egy kultúra az állatokat, annál nagyobb a belső zaklatottsága és tompasága, és annál inkább extrovertált és hajlamos az uralkodásra. Ez összefügg a meditáció ritkaságával a nyugati kultúrákban, ahol az emberek rosszul érzik magukat, ha nyugodtan ülnek. A csendes, nyitott elmélkedés lehetővé tenné, hogy az étkezéseinkben lévő, állatok iránti kegyetlenség elfojtott bűntudata és erőszakossága a felszínre törjön, hogy gyógyuljon, és elengedhessük. Ehelyett épp azokat a tevékenységeket kerüljük a legbuzgóbban, amelyek a leghasznosabbak lennének állattartó kultúránk embereinek. Olyan kultúrává váltunk, amelyik mindenáron sóvárog a zaj, figyelemelterelés, elfoglaltság és szórakozás után. Ez lehetővé teszi, hogy az általunk elfogyasztott erőszak eltemetve, akadályoztatva, letagadva maradjon, és indokoltan kivetítődjék.
A spirituális hagyományok univerzálisan felismerik, hogy mi emberek vágyunk rá, hogy a tudatosság olyan állapotaiba jussunk, amelyek fényesebbek és nyugodtabbak, ahol szokásos ingerült és megrögzött gondolkodásunk elcsitul és a háttérbe olvad. Ez a vágyódás a meditációs gyakorlatok széles skálájának kialakulásához vezetett, amelyek segítik az ember mélyebb belépését a jelen pillanatba, és talán annak a transzcendens valóságnak a megtapasztalását, amit Istennek vagy az Abszolútnak nevezhetünk. E tapasztalás során kezdenek feloldódni a falak, amelyek általában elválasztanak minket másoktól és a világtól, és közvetlenül láthatjuk, hogy lényegében nem vagyunk másoktól elválasztva, hogy ugyanaz a fény ragyog bennünk, ami mindenkiben. Ez a közvetlen intuitív tudás megerősíti és elmélyíti könyörületes érzésünket.
Az intuíció és könyörület közti kapcsolatot univerzálisan felismerik a keleti és nyugati spirituális hagyományokban is, és az nemcsak más emberekre terjed ki, hanem az állatokra is. A buddhista hagyományban például az intuitív bölcsesség a szent nőiesség és a könyörület a szent férfiasság, egymás kialakulásához vezetnek és táplálják egymást mindannyiunkban, mint valódi természetünket és képességünket. Jól ismert, hogy emiatt a szerzeteseknek és apácáknak tartózkodniuk kell az állati hús fogyasztásától, különösen meditációs elvonulások során. Ez lényegében igaz a hindu, dzsaina, szikh, Baha’i és taoista hagyományokra is. A leginkább elmélkedő katolikus szerzetesi hagyományokban, mint a cisztercieknél és trappistáknál általában elvárják a szerzetesektől, hogy tartózkodjanak az állati hústól, különösen a hosszú imádkozási és tisztulási időszakok során.
A meditáció nem egzotikus vagy különleges tevékenység. Alapvető emberi képesség, és egyszerűen olyan elmére utal, ami jelen van, nyitott, ellazult és tudatos. Mindenféle dologgal előidézhető és fejleszthető, például kántálva, énekelve, csendben ülve és odafigyelve a légzésre, figyelmesen sétálva a természetben, táncolva, pörögve, zenéléssel, kocogással, imát ismételve, kertészkedve, és így tovább. Az általunk kedvelt tevékenységek elménket természetesen nagyobb mértékben a jelen pillanatba hozhatják, és ezért meditációs gyakorlatok lehetnek.
A meditatív gyakorlat és az állatok iránti könyörület közti kapcsolatra láthatunk egy példát a zen hagyományban, a szamádi és shojin koncepcióiban. Bár ez egy konkrét hagyományból vett példa, a mögötte lévő elvek univerzálisak és mindannyiunkra alkalmazhatók, bármilyen is a vallási irányultságunk. A szamádi mély meditatív nyugalomra utal, amelyben az elme túljut megszokott ellentmondásos, ideges, nyüzsgő és zajos állapotán, lecsillapodik és letisztul, világossá, szabaddá, nyugodttá és derűs tartásúvá válik a jelen pillanatban. A shojin a „vallásos tartózkodás az állati ételektől”, és az ahimsza, vagy erőszakmentesség központi vallásos tanításán alapul – ez a tartózkodás a más érző lényeknek okozott kártól. Úgy tartják, hogy shojin és szamádi együtt dolgoznak, a shojin tisztítja a testet és az elmét, és lehetővé teszi, bár semmiképp sem garantálja, az eljutást a szamádi spirituálisan gyarapító élményéhez.
Egyes zen buddhista hagyományokban azt tanítják, hogy kétfajta szamádi van. Az „abszolút szamádi” az egy középpontú, ellazult és ragyogó tudatosság belső állapotára utal, amelyben a test nyugodt, általában ül. Az elme teljesen elmerül a jelen pillanatban, és megszűnik a megszokott belső dialógus. A „pozitív szamádiban” (5), ami az abszolút szamádi élményén alapul, működünk a világban, gyalogolunk, kertészkedünk, főzünk, takarítunk, és így tovább, az elme pedig teljesen jelen van a minden pillanatban fellépő élményekhez. Ez hasonló a figyelmesség gyakorlásához, és a taoista wu wei, vagy „nem-cselekvés” gyakorlatához, amelyben a különálló cselekvő illúziója feloldódik a jelen pillanat potenciálját beteljesítő azonnali jellegben. Keresztény kifejezéssel ez hasonló lehet a „Jelenlét gyakorlásához”, és a szakadatlan imádságra intésben ajánlott gyakorlathoz, míg az abszolút szamádi az istenivel való mély, egyként létezés állapotához lehet hasonló.
Az abszolút és a pozitív szamádi is univerzális emberi képességek, amelyek túlmutatnak a hagyomány és osztályozás sajátosságain. Az elmét és testet mély szinten gyógyítják és újra összekötnek minket valódi természetünkkel. Azonban a mindannyiunk által tapasztalt félelem, szégyen és sérültség miatt ezek elérése és gyakorlása nehéznek tűnik, és hatalmas, folyamatos elkötelezettséget igényelnek a szorgalmas belső gyakorlás iránt. A szamádi belső mozdulatlanságába való belépés azt igényli, hogy figyelmünket türelmesen visszairányítsuk a jelen pillanathoz, és elménket ne zavarják külső cselekedeteink. A shojin szelleme – ami az állatokat alanyoknak, nem pedig használandó vagy elfogyasztandó árucikkeknek tekinti – ezért olyan lényeges a spirituális evolúció útján. A shojin szelleme könyörület és mások szabadságának megengedése, a shojin gyakorlása pedig megszabadít minket azoktól a mentális állapotoktól, amik az állati ételek fogyasztásával együtt járnak. Ezek a mentális állapotok – zaklatottság, aggódás, félelem, pánik, kétségbeesés, szomorúság, bánat, idegesség, agresszivitás, düh, szétkapcsoltság, tompaság, ködösség és kábultság – elkerülhetetlenek, ha mindenevők vagyunk. Rezgési frekvenciaként belénk jutnak az elfogyasztott ételekkel, és bennünk keletkeznek saját tagadhatatlanul erőszakos és ártalmas ételválasztásainkkal és a pszichológiai blokkolással, amit ezek a tettek igényelnek. E negatív mentális állapotok általában a meditációt negatív élménnyé teszik és biztosítják, hogy az ne csillapítsa le igazán az elménket és segítsen a spirituális megvilágosodás magasabb szintjeinek elérésében. Először tisztítanunk kell a tetteinket és abbahagynunk a kiszolgáltatott teremtmények bántalmazását. Ez figyelmességet igényel, a shojin ősi szellemét, ami a veganizmus alapja.
Az erőszakmentesség és könyörület eme szellemét ténylegesen meg kell élni ahhoz, hogy az hatékony legyen és megszelídítse az elmét; különben elménk túlzottan felkavart lesz ahhoz, hogy belépjen a szamádi belső békéjébe. Bármilyen valláshoz vagy nem-valláshoz tartozzunk, az elme ilyen mozdulatlansága és nyugalma áll a spirituális élet középpontjában, és ez a lelkiismeret belső tisztaságát igényli. Lehetővé teszi a régi belső fal feloldódását, ami elválaszt „engem” itt és „a világot” ott. Ezzel felvirágozhat az összes élet végtelen összekötöttségének mélyebb megértése.
A shojin és a veganizmus létfontosságúak, mert támogatják a spirituális érettséghez szükséges belső békét. Ezek a belső és külső képzés és fegyelem formái, amelyek megadják a meditatív kutatás alapját. Ez pedig kinyit minket a közös létezés igazsága felé. Ezért olyan fontos a shojin a szamádihoz, és ezért olyan fontos a veganizmus és erőszakmentesség a mély imádsághoz, meditációhoz és spirituális felébredéshez. A külső könyörület és a belső mozdulatlanság táplálják egymást. A shojin és a veganizmus fontosak a spirituális egészségünkhöz, mert eltávolítanak egy alapvető akadályt az utunkból.
Bár fő áramlatú nyugati vallási intézményeink a veganizmust gyakran becsmérlik és ellenzik, a veganizmus szelleme képezi az alapjukat, ahogy arra Steven Rosen, Norm Phelps, Keith Akers, J. R. Hyland, Andrew Linzey, Tony Campolo, Steven Webb, és még sokan mások rámutatnak. Rosen például arról számol be, hogy Mohammed elismerten szigorú vegetáriánus étrenden élt, és számtalan olyan bekezdés van a Koránban és Mohammed tanításaiban, amelyek sürgetik vagy elvárják a tartózkodást a tevékkel, tehenekkel, madarakkal és más állatokkal szembeni kegyetlenségtől. (6)
Sok író közelítette meg ezt a témát zsidó-keresztény szempontból, és arra a következtetésre jutott, hogy erős utasítás van arra – mind a Bibliából és az ehhez kötődő szövegmagyarázatokból, mind a befolyásos zsidók és keresztények szokásaiból és életéből –, hogy a vegán könyörületet kiterjesszük a más fajhoz tartozó állatokra. Norm Phelps például a The Dominion of Love című művében rámutat, hogy az Ószövetség és az Újszövetség is tartalmazza azt, amit ő két Fő Direktívának nevez. (7) Ez a két alapvető spirituális tanítás, szeresd Istent és szeresd szomszédodat, a zsidó-keresztény spirituális hagyomány lényege. Mivel Isten a végtelen egész, amelyben mindannyiunk lénye benne van, és mivel nincs mód arra, hogy szeretetünket konkrétan kiterjesszük Istenre, mivel Isten teljesen átjár minket, ebből adódik, hogy Isten szeretete azt jelenti, hogy szeretjük Isten teremtését és törődünk vele. Ez közvetlenül elvezet a második Fő Direktívához: szeresd szomszédodat. Nincs ok, bibliai vagy egyéb, hogy kizárjuk az állatokat a szomszédságunkból, hiszen szomszédaink ezen a Földön, és tudjuk, hogy szenvednek és vannak érzéseik. Istent konkrétan szeretni ezért azt jelenti, hogy szeretjük és gondozzuk Isten teremtését és az összes szomszédunkat ezen a világon, Istent elvontan szeretni pedig azt jelenti, hogy a meditáció és ima belső csendes fogékonyságán (szamádi) át megnyílunk Isten jelenlétének közvetlen megtapasztalásához – ezáltal Isten szeretetteljes keze és hangja lehetünk a világon. Ezért azt lehet mondani, hogy a bibliai tanítások lényege következetesen a minden lény iránti könyörületre, és a felelősség és minden teremtmény iránti törődés vegán etikájára utal.
Az emberek jólléte, az állatok jólléte, és a környezet jólléte teljesen és kibogozhatatlanul összefonódik. Dilemmáinkat olyan mértékben lehet megoldani, amennyire ennek élő megértésében fejlődünk, ráébredve az univerzális könyörület érzésére, amit Püthagorasz, Jézus, Buddha, Plotinus, Gandhi, Schweitzer, és sokan mások hangoztattak. A sámánizmus hagyományai, bár sok értékes tanítást tartalmaznak, és bizonyos módon sokoldalúbb képet festenek a világról és az emberi képességekről, mint a hagyományos nyugati tudomány és vallás, mindazonáltal vadászó és állattartó kultúrák eredményei. Bár úgy tűnik, általában az állatokra kisebb megvetéssel tekintenek, mint a mi kultúránk, az állatokat ők is táplálékként és szertartások tárgyaiként kezelik. Gyakran használnak növényeket a megváltozott tudatállapotok kiváltására, amelyek központi szerepet játszanak a sámán képességében, hogy világok között mozogjon, rendkívüli tetteket hajtson végre, és gyógyítson.
Roppant ironikusnak látszik, de úgy tűnik, hogy azok a kultúrák, amelyek az állatokat megeszik és ruházkodásra, szórakozásra és szertartásos áldozatra használják – akár iparosodott állattartó kultúrák, akár az őshonosabb sámánisztikus kultúrák –, növényi ételeket használnak kábítószerként, hogy elmeneküljenek a hétköznapi valóságtól. Ennek nyilvánvaló példái a heroin és más ópiumszármazékok használata, a pszilocibin és egyéb gombák, ayahuasca, peyote, marihuána, dohány, kokain, és a gyümölcsök és gabonák erjesztéséből származó alkoholos termékek. Sok további példa van. A növényi alapú anyagok használói elfelejtik, hogy élményeik alapja az elme. A növények használatával kiváltott látomásokat és megváltozott tudatállapotokat közvetlenül is el lehet érni.
Spirituális probléma az, hogy rosszul bánunk az állatokkal. Egy félreértést tükröz, ami lényeket tárgyakká redukál. A sámánisztikus hagyományok, bár kevésbé nyíltan kizsákmányoló kultúrákban születtek, mint amilyenné a miénk vált, az állatokat még tárgyaknak tekintik, amelyek étel, ruházat, gyógyító szertartások és más célok miatt használandók és megölendők. Talán az állatok jelenleginél nagyobb tiszteletére taníthatnak minket, és hogy ne vegyünk el többet a Földtől, mint amire szükségünk van, de egy hatalmas téma túlzott általánosítását kockáztatva úgy tűnik, hogy a sámánisztikus hagyományok lokálpatriotizmusra hajlanak, elsősorban egy adott törzs vagy embercsoport jólétének szentelik magukat, és előnyben részesítik az embereket a nem-emberekkel szemben. A „nemes vadember” sztereotípiái és a modern kultúrából való kiábrándultság által motiválva talán vissza akarunk térni az állattartó telepek, állatkertek, gépesített termelés, atomfegyverek, stb. előtti primitívebb életmód látszólagos régi szép napjaihoz.
Azonban a kijutás módja nem hátrafelé van, hanem az áttörésben. Előre kell mennünk. Először is, a primitív kultúrák gyakran nem olyanok, mint amilyennek romantikusan gondolnánk. Egyes amerikai indián kultúrák például kannibalizmust és más törzsekkel szemben népirtó háborúkat űztek, a közülük való foglyaikat pedig borzalmas szertartásos kínzásnak vetették alá. Továbbá, a sámánisztikus hagyományokat felhasználhatják az állatokat bántalmazó iparágak: látjuk, hogy a marhahústermelők a húsevést összekötik a síkságok indiánjainak romantikus képeivel, vagy a japán bálnavadászok az USA nyugati partján élő makah indiánok bálnavadászatát használják a globális bálnavadászati moratórium aláásására és saját bálnavadászati szokásaik igazolására. (8)
Ez nem azt jelenti, hogy a sámánisztikus hagyományok nem szolgálták jól népeiket, vagy nem taníthatnak ma minket alapvető igazságokra. Ha az amerikai indián „minden rokonom” iránti törődését spirituális és gyakorlati korlátjáig kiterjesztjük, az bizonyos módon megközelíti a mahayana buddhizmus nemes Boddhiszattva eszményét: ebben a teljes spirituális megvilágosodás elérésével az ember életét az összes érző lény javára és szolgálatának szenteli. Mindkettő univerzális könyörületet hoz motivációnk szívébe a spirituális úton.
Azonban a mai amerikai indián összejöveteleket látogatva azt látnánk, hogy halott állatokat kínálnak ételként, valószínűleg ugyanazoktól a gyártóktól, mint amiket keresztény vagy zsidó egyházi szertartásokon kínálnak – és azt látnánk, hogy bármelyik ilyen rendezvény résztvevői készek hevesen védeni étkezési szokásaikat.
Láthatjuk, hogy a világ fő vallásainak alapvető tanításai támogatják azt a kulturális és spirituális átalakulást, amire a veganizmus felszólít. A világ összes fő vallásában megvan az Aranyszabály saját formája, ami üzenete lényegeként a mások iránti kedvességet tanítja. Mind elismerik, hogy az állatok éreznek és nekünk kiszolgáltatottak, és viselkedésünk erkölcsi szférájába beleszámítják őket. Minden hagyományban arra is vannak határozott nézetek, hogy a más lények iránti kedvességünknek a könyörületen kellene alapulnia. Ez több, mint csupán nyitottnak lenni mások szenvedése iránt; világosan tartalmazza a felszólítást, hogy mások szenvedésének enyhítése érdekében cselekedjünk. Így tehát felelősségünk nemcsak arra terjed ki, hogy tartózkodjunk állatok és emberek bántalmazásától, hanem arra is, hogy tegyük meg, amit tudunk, hogy másokat megakadályozzunk a bántalmazásukban, és olyan körülményeket teremtsünk, ami másokat oktat, lelkesít és segíti őket olyan módon élni, amivel kimutatják a minden élet iránti kedvességüket és tiszteletüket. Ez az az emelkedett cél, amire a világ bölcsességhagyományainak fő tanításai felszólítanak minket. Ez egy evolúciós parancsolat, spirituális parancsolat, a könyörület parancsolata, és valójában egy vegán parancsolat. A vegán életmód mögött álló motiváció a könyörület eme univerzális spirituális alapelve, ami világi módon, és a vallási hagyományokon keresztül is kifejezésre jut. A különbség abban rejlik, hogy a veganizmus ragaszkodik ennek a könyörületnek a tényleges gyakorlásához. A vegán kifejezést 1944-ben megalkotó Donald Watson szavai kifejezik ezt a gyakorlatias hozzáállást, és érdemes azt elismételni:
A veganizmus olyan filozófiát és életmódot jelöl, ami igyekszik kizárni, amennyire csak lehetséges és praktikus, az állatokkal szembeni kizsákmányolásnak és kegyetlenségnek minden formáját élelmiszer, ruházat, vagy bármilyen egyéb célból; és továbblépve támogatja az állatmentes alternatívák kifejlesztését és használatát az emberek, az állatok, és a környezet javára.
Buckminster Fuller gyakran hangsúlyozta, hogy a kulturális átalakulás módja nem annyira a küzdelem a pusztító hozzáállások és szokások ellen, hanem elavultként való felismerésük, és pozitív, magasabb szintű alternatívák felajánlása. Az ősi állattartó kultúra versengő, erőszakos, árucikké tévő mentalitása napjainkban, a nukleáris fegyverek és globális összekötöttség korában alapjaiban elavult, csakúgy, mint e régi kultúrák állati ételeinek fogyasztása, ami rendkívül egészségtelen mind saját testünkre és elménkre, mind értékes bolygószintű ökológiánkra nézve. Az állati ételek fogyasztása egy védhetetlen maradvány egy másik korból, amelyen túl kell lépnünk, és látjuk az alternatívák szaporodását a vegán és vegetáriánus szakácskönyvek és vegán ételek egyre gyarapodó bőségével, mint a szójatej, szójajégkrém, rizsszirup, tofu, vega burgerek, és így tovább, valamint a friss, bio termesztésű zöldségekkel, hüvelyesekkel, gyümölcsökkel, gabonákkal, diófélékkel, tésztákkal és müzlikkel. Ahogy válaszolunk a vegán parancsolatra, úgy sokasodnak a könyvek, videók, honlapok, vegetáriánus/vegán éttermek és menü opciók, állatjogi csoportok és vegán szervezetek is.
Problémáink létrejöttében látjuk az állatokkal szembeni rendszeres erőszakunk szerepét, és kezdünk ezeken eltűnődni és megoldani őket. Egy probléma megoldásához magasabb szintre kell emelkednünk, és valójában megértésünkkel túllépnünk rajta. Amíg bántalmazzuk és árucikké tesszük az állatokat, ugyanahhoz az eltévelyedett evolúciós szinthez láncoljuk magunkat, ahol a problémáink vannak, és ezért újra átéljük őket erőszakként, stresszként, rabságként és betegségként.
Például a két nagy tapasztalatú pszichológus által írt, Raising Cain: Protecting the Emotional Life of Boys című bestseller rengeteg információt tartalmaz arról a hatalmas szenvedésről, amit a fiúk élnek át kultúránkban. De nem kezdi el, és nem is tudja elkezdeni e szenvedés mögötti okok elemzését – a haszonállatokkal szembeni társadalmilag elfogadott kegyetlenkedést. A szerzők, Kindlon és Thompson, hatásosan bemutatják, hogy kultúránkban a fiúkat érzelmileg károsítják kultúránk „kemény férfi” sztereotípiái, és ezek a sérülések nemcsak gyötrelmet okoznak nekik, hanem egész életre megrontják őket, és a nőknek is hatalmas szenvedést okoznak.
A két szerző a kulturálisan rájuk erőltetett, sztoikus, érzéketlen férfiasság képét hibáztatja, mint a fiúk fájdalmának és stresszének alapvető okát. Leírják és megvitatják, hogy hogyan tanítják a kulturális erők minden oldalról – a szüleiktől, tanáraiktól, kulturális intézményektől, médiából, egymástól – a fiúkat az érzéseiktől való elkülönülésre. A kamasz fiúk kultúráját a „kegyetlenség kultúrájának” nevezik, és hatásosan írnak arról az érzelmi pusztulásról, amit a fiúk egymásnak okozott pszichológiai és fizikai kegyetlensége és gyötrése okoz.
A könyv éles bepillantást nyújt abba a dühbe, fájdalomba, elkeseredettségbe, szégyenbe, reménytelenségbe, depresszióba, tompultságba és megerősített magányba, amit a fiúk átélnek, meglátva az összefüggéseket e belső érzelmi gyötrelmek és a kamaszkor külső problémái között, mint az öngyilkosság (a harmadik legfőbb halálok), ivás, kábítószerek, tiltott szex, erőszak és kegyetlenség. Megoldásként hangsúlyozza, hogy „a fiúknak a férfi hősiesség olyan modelljeit kell nyújtanunk, ami túlmutat az izmoson, az önmagával foglalkozón, a leegyszerűsítetten hősiesen” (9), hogy jobban meg kell értenünk a fiúkat, kevésbé szigorú fegyelmezést kell használnunk, és bátorítanunk kell érzéseik kifejezését és az azokkal való kapcsolatukat.
A Raising Cain mégis olyan hozzájárulást tesz, ami elfogadható annak az állattartó kultúrának, amelyben élünk, mert soha nem látja meg az összefüggést a fiúk „érzelmi félrenevelésének” valódi forrásával – kulturális szokásunkkal, hogy kegyetlenül bezárt és lemészárolt állatokat eszünk. Ironikus módon a két kutató kapcsolatépítés miatt gyakran együtt ebédelt a velük együtt dolgozó fiúkkal, és meghívhatták őket hamburgerre. (10) Úgy tűnik, hogy sem ezek a mindenevők, sem mindenevő kultúrájuk nem tudja meglátni a mélyebb összefüggéseket az általunk az állatokra kényszerített erőszak, és fiataljaink, főleg a fiúk „érzelmi félrenevelése” között. Nem ismerik fel a nyilvánvalóbb, felszíni összefüggéseket sem, például, hogy a fiúkat általában a lányoknál jobban kényszerítik arra, hogy állati húst egyenek – és így önmagukat ragadozónak és kiváltságosnak tekintsék. A fiúk általában jobban megkeményednek attól is, hogy vadászattal és horgászattal bátorítják őket az állatok becsapására és megtámadására. Még ha látták is ezeket az összefüggéseket, a szerzők talán jobbnak gondolták, ha nem írnak ezekről egy olyan könyvben, amit ők és kiadójuk a bestseller listákra remélt. Úgy tűnik, hogy az állati élelmiszerek kegyetlenségének árnyéka túl nagy és veszélyes ahhoz, hogy kultúránk tömegtudatossága nyíltan szembesüljön vele – bár ahhoz, hogy kultúraként fejlődjünk, pontosan erre vagyunk felszólítva.
A Kindlon és Thompson által a Raising Cain-ben festett teljes kép alapvető és egyértelmű bizonyítékot nyújt arra, hogy ma is él és erős az állattartó kultúra mentalitása – az állatokkal szembeni dominancia, kirekesztés és kegyetlenség –, ami a fiúkat arra kényszeríti, hogy elkülönüljenek érzéseiktől, és így, mint apáik, és az ő apáik korábban, felnőve meg tudjanak ölni versengő állattartókat, hatalomért küzdjenek az állatállomány/tőke felhalmozása révén, és a nap végén szertartásos ünnepként megegyék az általuk bezárt és megölt állatok húsát és/vagy váladékait. Mi hajtja ezt az egész szívtelen vállalkozást, nemzedékről nemzedékre, hogy tehetetlenek vagyunk nemcsak arra, hogy szembeszálljunk vele, hanem még arra is, hogy felismerjük és értelmesen megvitassuk? Az állatokkal szemben rutinszerűen elkövetett kegyetlenség kísérti fiainkat, és a ciklus folytatódik, tönkretéve a Földet, a nemzedékeket, és érzéseink világát.
Sok nézőpontból megnéztük folytatódó, állatokat elfogyasztó szokásunkat, és láttuk, hogy ez hogyan alakít ki egy szétszórt és szétkapcsolt belső mentális légkört, ami csökkenti velünk született intelligenciánkat és értelmes összefüggéseket meglátó képességünket, miközben érzelmileg eltompít és megbénít minket. Az erőszak ebből keletkező ciklusa a versengés és vagyongyűjtés viselkedésformáiba bezárva tart minket. Ezek ugyanazt az árucikké tevő és pusztító, elitista gazdasági rendszert hajtják, ami tízezer évvel ezelőtt az állattartó kultúrával kezdett kialakulni. Bár sokan és sok hagyomány sürgeti, hogy gyakoroljuk a könyörületet és fejlesszük a közvetlen intuitív tudást, beleragadtunk a mindenevés, az önmagunkkal való elfoglaltság, és a szétkapcsolt elemző gondolkodás mocsarába. Ez lehetővé tette a technológiai fejlődésünket, de gátolja az érzelmi és spirituális fejlődésünket, ami fájdalmas eredményekkel jár ránk, a gyerekeinkre, és a gyerekeink gyerekeire nézve.
A racionalitás előtti folyamatokat ösztönösnek lehet nevezni, és sokan szívesen hisznek abban, hogy fejlődésünkben és a komplex szimbolikus nyelvek használatában – amik megadják nekünk a fogalmi gondolkodás képességét – túlléptünk az ösztönön, és ezáltal az állatokon. Matthew Scully Dominion című könyvében rámutat, hogy egyes kutatók és elméleti tudósok – például Stephen Budiansky, John Kennedy, és Peter Carruthers – szerint emberi nyelvünk adja meg nekünk a gondolkodás képességét, és a nyelv és így a gondolkodás nélkül nem lennénk tudatosak. (11) El kell tűnődnünk azon, hogyan értelmeznék ők Albert Einstein alábbi kijelentését:
A képek kölcsönhatása a gondolat forrása. Úgy tűnik, az írott vagy beszélt nyelv szavai semmi szerepet nem játszanak gondolkodásom mechanizmusában. Úgy tűnik, azok a fizikai entitások, amelyek a gondolat alkotóelemeiként szolgálnak ... világos képek, amiket szabad akaratunkból lehet reprodukálni vagy kombinálni. (12)
Mondhatjuk, hogy az állatok lényegében nem tudatosak, kijelentve, hogy mivel az állatok látszólag nem rendelkeznek komplex nyelvvel, hogy a gondolatokat hozzánk hasonlóan szavakba öntsék, ezért az általuk átélt szenvedés számukra biztosan kevésbé jelentős vagy intenzív. Azonban ugyanezt a gondolkodást fel lehetne használni a csecsemők és szenilis idősebb emberek bántalmazásának igazolására. Ha bármi igaz, akkor azok a lények, akik nem képesek körülményeik elemzésére, nekünk kiszolgáltatva még intenzívebben szenvedhetnek, mert nem képesek önmaguk és szenvedésük közé betenni a belső dialógus távolságát. Amíg az öncélú gondolkodás labirintusába bezárva maradunk, könnyen igazolhatjuk másokkal szembeni kegyetlenségünket, mentegethetjük kemény tekintetünket és felsőbbrendű nézetünket, lekicsinyelhetjük a szenvedést, amit másoknak okozunk, és így folytatjuk, megideologizálva tetteinket és blokkolva tudatosságunkat érzéseink és más lényekkel való alapvető egységünk valóságáról.
A spirituális egészség önvizsgálatot igényel, és azt, hogy gyakoroljuk kényszeres szóbeli gondolatfolyamaink zavaros hullámainak lecsillapítását, hogy ezáltal közvetlen kapcsolatba kerüljünk a létezés örökké a szívünkben ragyogó, mélyebb valóságával. E belső gyakorlás és külső ikertestvére – a másokkal szembeni könyörületes viselkedés – nélkül elménk elszalad, végrehajtja előre beprogramozott gondolkodását, képtelen megállni vagy akár csak észrevenni alapvető, énközpontú eltévelyedését. Ezt az állapotot tévesen „tudatosnak” tekintjük, pedig ez valójában mélységesen tudattalan. Mégis vállveregetve kijelentjük, hogy mivel mi gondolkodunk (kényszeresen csevegünk önmagunkban), ezért tudatosak vagyunk, és mivel az állatok erre nem képesek, ők biztosan tudattalanok.
Abbahagyva az állati ételek fogyasztását – amivel gyötrelmet okozunk szomszédainknak – és gyakorolva a meditációt és csendes elmélkedést, ami végül tudatosságunkat előhúzhatja a rögeszmés gondolkodás tövisei közül, elkezdhetjük megérteni, hogy mi valójában a tudatosság. Látni fogjuk, hogy amilyen mértékben meg tudunk nyílni a jelen pillanatra, és a belső tágas csendben, a nyüzsgő elme szakadatlan belső dialógusán túl tudunk tartózkodni, olyan mértékben tudjuk megtapasztalni a tiszta tudatosság ragyogó, örömmel teli nyugalmát. A racionalitáson túli intuitív tudás a minden lénnyel való összekötöttség érzéseként születhet meg. Ha már nem csupán egy különálló én érzése körül forgó, kondicionált gondolatok parádéja vagyunk, akkor mélyebben ráérezhetünk a létezés természetére, és elkezdhetünk tudni a lineáris gondolkodás határain kívül. Ezzel jár annak megértése, hogy alapvető természetünk nem gonosz, korlátozott, önző vagy alantas, hanem örök, szabad, tiszta, és a szeretet lényegéből áll. Amikor ebből a tiszta állapotból lecsökkentjük a rezgésünket és újra elkezdjük a verbális gondolkodást, látjuk, hogy a kondicionált gondolkodással elfoglalt elme soha nem érheti el azt a megértést, ami akkor áramlik be, amikor az elme képes nyugalomban maradni.
Tehát mik vagyunk mi, és mik az állatok? Nézeteink csak gátló kondicionálásunkról tanúskodnak. Szomszédok vagyunk, rejtélyek, és mi mind az univerzumot létrehozó és fenntartó végtelen tudatosság örök fényének megnyilvánulásai vagyunk. Bár az az intuitív tudás, ami ezt feltárná előttünk, többnyire nem elérhető számunkra, mert kultúraként kifelé orientálódunk, és nem használjuk azokat a belső erőforrásokat és fegyelmet, ami elérhetővé tenné ezt a mélyebb bölcsességet. Elménk és tudatosságunk szinte teljesen feltáratlan terület, mert egy állattartó kultúrában nevelkedtünk, ami alapvetően viszolyog a belső önvizsgálattól. Tudományunk szembetűnő módon figyelmen kívül hagyja a tudatosságot, mint megközelíthetetlen, mérhetetlen és kinyithatatlan „fekete dobozt”, és eltérít minket, hogy kizárólag a mérhető jelenségekre összpontosítsunk. Vallásunk ellenzi a meditációt, az imát pedig egy külső, titokzatos és kivetített férfi entitáshoz intézett kérés és esdeklés dualista karikatúrájává redukálja.
Állattartó beállítottságunk és a napi étkezéseink szörnyűsége által okozott, csillapítatlan bűntudat-komplexusunk miatt szent kapcsolatunkat életünk örökké szerető forrásával az irónia csúcsává torzítottuk: önmagunkat bárányhoz hasonlítva pásztorunkhoz könyörgünk irgalomért, de mivel mi magunk nem tanúsítunk irgalmat, mélyen belül félünk, hogy mi sem részesülünk irgalomban, és elkerülhetetlen halálunk rettegésében élünk. Alkudozunk és túlzott magabiztossággal kijelenthetjük, hogy megváltottak minket és bűneink megbocsátást nyernek (nem számít, milyen atrocitásokkal sújtjuk az állatokat és a saját csoportunkon kívüli embereket); vagy talán elutasítjuk az egész hagyományos vallásos dogmát, mint teljesen abszurd halandzsát, és a tudomány sekélyes materializmusára támaszkodunk. Bárhogy legyen is, spirituális ösztönzésünket elkerülhetetlenül elnyomja és eltorzítja az a bűntudat, erőszak és redukcionizmus, ami az állatok tartásával és megevésével jár.
Minden tudományos és teológiai elmélkedésünk ellenére keveset tudunk az emberi tudatosságról, hiszen mindenevő kultúraként rosszul érezzük magunkat saját bőrünkben. Elveszítettük a kapcsolatot velünk született késztetésünkkel, hogy megtanuljunk elég hosszú ideig csendben és nyugodtan maradni, és így nyitottá váljunk a nagyobb fény és emelkedettebb bölcsesség előtt, melyek a fogalmi gondolkodás szűk keretein kívül helyezkednek el. A közvetlen tapasztalást lehetővé tévő belső mozdulatlanságra van szükség ahhoz, hogy belépjünk a jelen pillanat örömébe, békéjébe és csodájába. Ez olyan gyakorlat, ami másoknak és önmagunknak is javára válik. A tiszta éberséghez az kell, hogy abbahagyjuk azokat az ártalmas tetteket, amiktől elménk zaklatott, és gyakoroljuk a belső csendet.
Rögtönző zongoristaként személyes tapasztalat alapján tanúsíthatom, hogy a gondolkodás leállítja a zenei kreativitás áramlását. A legkreatívabb és legihletettebb zene akkor keletkezik, amikor képes vagyok jobban tudatosnak lenni, a gondolaton túl, a jelen pillanatban, és hagyom, hogy a zene átáramoljon. Most ezt úgy mondják, hogy valaki „a zónában” van, és ezt a „csúcsteljesítmény” követelményének tartják. A kényszeres szóbeli gondolkodás leállítja a zóna áramlását és korlátozza a tudatosságot. Az állatok talán mindig a zónában vannak. Joseph Campbell mondta egyszer, a madarakat nézve, ahogy átsuhannak az ágak hálózatán és soha még a szárnyuk hegyére se pillantanak rá, hogy az állatok talán egy hibákon túli világban élnek, és olyan módokon teljesen jelen vannak az élethez, amiket elképzelésekkel zsúfolt gondolkodásunk nem tud teljesen felfogni.
Ételeinkben és napi életünkben megélve a könyörület igazságát létrehozhatjuk a béke, szeretet és szabadság erőterét, ami kisugárzódhat világunkba és áldhat másokat, csendben és finoman ugyanezt bátorítva bennük. Felfedezhetjük, hogy „gondolkodni” tudunk a szívünkkel, szavak nélkül, és elkezdhetjük értékelni az állatok tudatosságát, és alázatosan kutatni rejtélyeiket. Talán sok mindent tanulhatunk az állatoktól. Nemcsak sok olyan képességgel rendelkeznek, ami a kortárs tudomány számára teljesen megmagyarázhatatlan, hanem zarándoktársaink is ezen a Földön, akik jelenlétükkel hozzájárulnak életünkhöz, és számtalan életbevágó módon gazdagítják élő világunkat. Valójában a szerény földigliszták, méhek és hangyák nélkül – akiket lankadatlanul ölünk és elnyomunk – Földünk élő ökoszisztémái szétesnének és összeomlanának: mindezt semmiképp sem mondhatjuk el önmagunkról!
Kik vagyunk? Mi a valódi szerepünk ezen a Földön? Úgy gondolom, csak akkor kezdhetjük el felfedezni ezekre a válaszokat, ha először komolyan vesszük a vegán parancsolatot, és könyörületesen élünk más teremtményekkel szemben. Akkor legalábbis lehetséges lesz a béke egymás közt, továbbá a gyógyulás, szabadság és szeretet rejtélyeinek mélyebb megértése.