Moha vegetáriánus és vegán honlapja

Article Index

Vallási intézményeink gyakran hirdetik, hogy mi spirituális lények vagyunk, az állatok pedig nem, és hogy nekünk van lelkünk, nekik pedig nincs, és helyes megennünk őket, mert uralmat kaptunk felettük. Míg ezek az ellenvetések az állattartó kultúra orientációját tükrözik, amelyben keletkeztek, Biblia-kutatók rámutatnak, hogy a Teremtésben „uralomnak” fordított héber szó jelentése gondnokság, és biztos, hogy soha nem sugallná vagy engedné meg a kizsákmányolás, bezárás, gondatlanság és kínzás szélsőségeit, amiknek ma az állatok rutinszerűen ki vannak téve. A Bibliát sokféleképpen értelmezik, a kultúránk elsődleges morális és erkölcsi útmutatóinak tekintett vallási intézmények pedig a tudományhoz hasonlóan szinte vakon elfogadják azt az állattartó paradigmát, ami az állatokat csupán vagyontárgyaknak tekinti.

Azonban amint az üres dogmák mögé nézünk, azt látjuk, hogy a kezdetektől fogva erőteljes hangok ellenezték az állatok elnyomását a zsidó és keresztény hagyományon belül: a késői zsidó prófétáktól, Ézsaiástól és Hóseástól kezdve Jézusig és az ő zsidó tanítványaiig; korai egyházatyák, mint Szent Jeromos, Alexandriai Kelemen, Tertullianus, Aranyszájú Szent János és Szent Benedek; későbbi jeles képviselők, mint John Wesley (a metodizmus alapítója), William Metcalf (protestáns lelkész és az USA-ban kiadott első vegetáriánus könyv írója), Ellen White (a hetednapi adventista egyház alapítója), és Charles és Myrtle Fillmore (a Unity School of Practical Christianity társalapítói); továbbá olyan neves zsidó rabbik és írók, mint Shlomo Goren, Moses Maimonidész, Abraham Isaac Kook rabbi és Isaac Bashevis Singer. (9)

Az irgalom és az állatokkal szembeni igazságosság vegán eszményeit évszázadokon át hangoztatták, gyakran a vallás intézményein belülről, és izgalmas és tanulságos látnunk, hogyan hallgattatta el és szorította ki szinte teljesen az állattartó kultúra ezeket a hangokat. Ez egy akaratlan, reflexszerű cselekedetnek tűnik. Például, ha Jézus tanításait olvassuk, szenvedélyes buzdítást találunk az irgalomra és szeretetre, mégis az a lehetőség, hogy Jézus vegán lehetett, a legtöbb keresztény számára radikális elképzelés. Mindazonáltal, Jézus buzdítása, hogy szeressük egymást, és ne tegyük azt mással, amit nem akarunk, hogy velünk szemben megtegyenek, a vegán erkölcs lényege, egy határtalan könyörület, ami felöleli mindazokat, akik tetteink miatt szenvedhetnek.

E tekintetben érdekes, hogy Keith Akers a Jézus elveszett vallása (The Lost Religion of Jesus) című könyvében meggyőzően érvel arról, hogy Jézus és legkorábbi követői etikai vegetáriánusok voltak, mindenekfelett elkötelezettek az erőszakmentesség és az egyszerű élet spirituális harmóniája mellett. Teljesen a legkorábbi, Jézus követőiről és azok által írott forrásokra támaszkodva, akik ebionita néven ismert zsidók voltak, Akers gondos tanulmánya feltárja, hogyan hamisították meg és nyomták el Jézus eredeti üzenetét. Bemutatja, hogy a korai egyház szakadásain és feszültségein keresztül Jézus követőit a kortársak egyértelműen, mint etikai vegetáriánusokat ismerték, akik ellenezték a jeruzsálemi templomban folyó állatáldozatokat.

Jézus üzenete tűrhetetlenül radikális volt, mert az a minden teremtmény iránti irgalom és szeretet forradalmi vegán üzenete volt. Ez egyenesen az elnyomás és kirekesztés mentalitását támadja, ami ma is, és Jézus idejében is az állattartó kultúra alapját alkotta. Jézus megkérdőjelezte a háború és elnyomás alapját, ami az állatok megölése és megevése volt akkor is, ahogy most is. Akkoriban állatáldozatot hajtottak végre a papok a Templomban, Jeruzsálemben, ami a zsidó vallásos hatalmi elit számára a vagyon és presztizs fő forrása, a lakosság számára pedig a hús forrása volt. Jézus összetűzése a Templomnál, amelyben kizavarta azokat, akik levágásra szánt állatokat árultak, bátor támadás volt az állattartó paradigma alapja ellen, ami az állatokat csupán tulajdonnak, áldozati tárgynak és élelemnek tekinti. Akers azt írja, „Emlékeznünk kell arra, hogy a templom jobban hasonlított egy húsboltra, mint napjaink bármelyik templomára vagy zsinagógájára. A ’templom megtisztítása’ az állatok felszabadításának tette volt.” (10) Mint Akers, J. R. Hyland, és mások írják, ez a kirívóan forradalmi tett volt az, ami miatt az állattartó kultúra hatalmi elitjének Jézust keresztre kellett feszítenie.

Akers szerint a korai egyházat azért sújtotta annyi szakadás, mert Pál és mások az egyházat Jézus tényleges tanításával szinte teljesen ellentétes irányba akarták vinni. (Konkrétan Pál ellenezte azt a veganizmust, ami úgy tűnik, Jézus tanításának központi eleme volt.) Akers a legkorábbi, Kelemennek, Epiphaniosznak, Tertullianusznak és Origenésznek tulajdonított írások alapján sok bekezdést magyaráz az Apostolok cselekedetei közül, például a Pál és Jakab, Jézus testvére közti konfliktusokat. Ezek arra utalnak, hogy Jézus, Jakab, Péter és a közvetlen tanítványok etikai vegetáriánusok voltak, míg Pál, Barnabás és mások, akik később jöttek, nem voltak azok. Akers részletes történelmi elemzéssel megmutatja, hogyan vált, gyakran brutális eszközöket használva, Pál nem-vegetáriánus mozgalma képessé arra, hogy az erőszakmentesség tekintetében végül felülmúlja Jézus tanításának eredeti vonalát, és miért nem voltak képesek fennmaradni az eredeti keresztények, a vegetáriánus ebioniták.

A vallásban, a tudományhoz és a társadalomhoz hasonlóan, a paradigmák nagy belső ellentmondásait nem lehet eltűrni. A szülő kultúra domináns paradigmája a kizsákmányolás, amit az állatáldozat jelképez és kifejez. Ahhoz, hogy ennek a kultúrának a népei Jézust széles körben elismerjék Úrnak és Megváltónak, el kellett rejteni és meg kellett tagadni azt, hogy ő az állatáldozatot ellenzi. Miért van akkor az, hogy megmaradt és egyházi kánonná vált szembenállása a háborúval, a vallási elitizmussal, a mások kárára történő harácsolással, a nacionalizmussal, rasszizmussal, és a szülő kultúra sok más, alapvető jellemvonásával?

Szembenállása az állatok megölésével sokkal-sokkal radikálisabb, gyakorlatiasabb és fenyegetőbb a fennálló rendre, mert étkezéseinket, hétköznapi életünk bensőséges világát kérdőjelezi meg. Végül is, nem üzenünk hadat naponta háromszor. A tagadás ugyanilyen mintázata ma is folytatódik. Mint korábban említettük, a Unity társalapítóinak, Charles és Myrtle Fillmorenak a szenvedélyes tanításait, az állatok iránti kedvesség vegán etikájának a hirdetését gyakorlatilag teljesen elnyomták és elfelejtették kevesebb mint hetven év alatt! Miközben a Unity lelkészei és gyülekezetének tagjai élénken és tisztelettel vitatják meg Fillmore-ék könyveit és tanításait az imáról, metafizikáról és keresztény gyógyításról, a veganizmusról szóló tanításukat figyelmen kívül hagyják vagy úgy intézik el, mint az egyik „furcsaságukat”.

A növényi alapú étrend elfogadásával szembeni érdekes ellenvetésként sok keresztény támaszkodik Jézus mondására: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a szájába, hanem ami kijön a szájából, az teszi tisztátalanná az embert.” (Máté 15:11) (11) Ezt gyakran úgy értelmezik, mint ami engedélyt ad nekünk, hogy bármit megegyünk, amit szeretünk, és ehelyett arra utasít minket, hogy ügyeljünk a beszédünkre. Mostanra egyértelműnek kellene lennie, hogy ez az ellenvetés teljesen megkerüli a lényeget. Amikor csirkét vagy sajtburgert rendelünk egy csemegeboltban, étteremben vagy piacon, ez az a pillanat, amikor erőszakot követünk el és „gyilkosságot”, „rablást” okozunk (12), és szenvedést védtelen állatoknak és hátrányos helyzetű embereknek. Abban a pillanatban olyanok vagyunk, mint a tábornok, aki parancsot ad, hogy öljenek meg valakit egy távoli országban; bár sose látja a vért, vagy hallja a sikoltást, ő azonban mégis felelős a gyilkolásért.

Sok buddhista némileg hasonló módon igazolja az állati ételek fogyasztását. Bár Gautama Buddha egyértelműen megtiltotta az állati hús megevését, vannak buddhisták, akik azt mondják, hogy meg szabad ennünk azokat az állatokat, akiket nem konkrétan miattunk öltek meg. A csirkét a piacon vagy a sajtburgert az étteremben nem konkrétan miattunk rendelték; az már ott van. Ez azonban nyilvánvalóan nem alkalmazható a mi helyzetünkre, mert amint megrendeljük a csirkét vagy sajtburgert, a piac vagy az étterem készlete csökkenni fog, és másnap reggel, a mi vásárlásunk miatt rendelést fognak leadni egy másik halott csirkére vagy sajtburgerre, és állatokat fognak szállítani és megölni, hogy ezt teljesítsék – konkrétan miattunk.

Egy másik állandó „vallásos” ellenvetés az, hogy megtagadjuk az állatoktól a lelket, amit megadunk önmagunknak. Az elnyomás mentalitása mindig a kirekesztés mentalitása, és az állatok elfogyasztásához hasonlóan még a New Age mozgalomba is bejut. Jó példa erre Gary Zukav Seat of the Soul (A lélek székhelye) című bestsellere, amit nagyra tartanak önmagukat haladónak, nyitott gondolkodásúnak és spirituálisan ébernek valló emberek. Nem meglepő módon a Lelkek című fejezetben megtaláljuk Zukav kijelentését, miszerint csak az embereknek van egyedi lelkük, és minden állat egyszerűen csak része annak, amit ő úgy ír le, mint fajának „csoportlelke”. „Minden emberi lénynek van lelke. Az egyedi lélek felé vezető út az, ami megkülönbözteti az emberek világát az állatok világától. Az állatoknak nincs egyedi lelkük. Csoportlelkük van. Minden macska a macska csoportlélek tagja, és így tovább.” (13) Azt is mondja, hogy van egy hierarchia az állatok csoportlelkein belül, és a delfinek és főemlősök magasabban állnak, mint a kutyák, amelyek a lovak felett állnak, és így tovább. Hipotéziséhez azonban nem nyújt bizonyítékot. (14)

Ez a könyv az irodalom tengerében egy újabb, kultúránk által generált hullámnak tűnik, ami spirituális alapokon próbálja igazolni állatokkal szembeni rossz bánásmódunkat. Zukav könyvének olvasóit kétségkívül megnyugtatja, hogy a csirke, hal, tehén vagy sertés, amit megesznek, nem volt igazán egy lélekkel bíró egyén, hanem csak faja „csoportlelkének” egy kifejeződése. A sors iróniája, hogy miközben a könyv a spiritualitás megvilágítására és a tudatosság emelésére irányul, valójában az ellenkezőjét teheti, csökkentve olvasóinak érzékenységét és elkendőzve előlük a szenvedést, amit az egyedi állatok átélnek, mert tárgyakká redukáljuk őket, egy hipotetikus „csoportlélek” puszta töredékeivé.

Ez visszatérést jelent a rabszolgaság korához az USA-ban, amikor vallási vezetők, kezükben Bibliával, hasonló szavakat használtak annak kijelentésére, hogy a fekete embereknek nincs egyedi lelkük, és inkább hasonlítanak állatokra, mint lélekkel megáldott fehér emberekre. (15) Szintén visszatérés Aquinói Tamáshoz, aki ezer évvel ezelőtt kijelentette, hogy az állatoknak és a nőknek sincs lelkük. Bár a feketéknek és a nőknek végül megadták a lelket, úgy tűnik, a hatalom birtokosai saját céljaik szerint döntik el, hogy kinek van lelke.

Voltaire bölcsen jelentette ki, „Ha hiszünk a képtelenségekben, embertelenségeket fogunk elkövetni.” A kultúra beszélgetések eredménye, és beszélgetéseinket még az állattartó paradigma kizsákmányoló nézetei és feltevései uralják, melyeket gyermekként belénk tápláltak. Az embertelenségek abbahagyásához fel kell ébrednünk abból a képtelen hitből, hogy az állatok érzéketlen, jelentéktelen, lélek nélküli vagyontárgyak, és fel kell szólítanunk vallási intézményeinket, hogy az erkölcsi védelmet terjesszék ki az állatokra. Ez persze a társadalmi és vallási élet középpontjában álló étkezések, és az azokban az étkezésekben „az orrunk előtt rejtve” megbúvó embertelenségek megkérdőjelezését fogja jelenteni. Szvámi Prabhupáda alábbi szavai alternatívát jelentenek kultúránk domináns paradigmájára.

Prabhupáda: Egyesek azt mondják, „Úgy hisszük, hogy az állatoknak nincs lelkük.” Ez nem helyes. Azért hiszik azt, hogy az állatoknak nincs lelkük, mert meg akarják enni az állatokat, pedig az állatoknak valójában van lelkük.

Riporter: Honnan tudja, hogy az állatoknak van lelkük?

Prabhupáda: Ön is tudhatja. Itt a tudományos bizonyíték. Az állat eszik, ön eszik; az állat alszik, ön alszik; az állat védekezik, ön védekezik; az állat szexuálisan aktív, ön szexuálisan aktív; az állatnak vannak gyerekei, önnek vannak gyerekei; önnek van lakóhelye, nekik van lakóhelyük. Ha az állat testét megvágják, ott a vér; ha az ön testét megvágják, ott a vér. Tehát itt van ez az összes hasonlóság. Most miért utasítja el ön ezt az egy hasonlóságot, a lélek jelenlétét? Ez nem logikus. Tanult ön logikát? A logikában van olyasmi, amit analógiának hívnak. Az analógia azt jelenti, következtetést vonunk le sok hasonló pontot látva. Ha olyan sok hasonló pont van az emberi lények és az állatok között, miért utasítsunk el egy hasonlóságot? Ez nem logika. Ez nem tudomány. (16)

És Schopenhauer, kritizálva azt, ahogyan egyes keresztények az állatokkal bánnak, ezt írta, „Szégyen arra az erkölcsre, amelyik kudarcot vall annak az örök esszenciának az elismerésében, ami minden élő dologban létezik, és kifürkészhetetlen jelentőséggel ragyog fel minden szemben, amelyik a napot látja.” (17)

Akár hiszünk abban, hogy az állatoknak van lelkük, akár nem, annak ismerete, hogy hozzánk hasonlóan képesek a szenvedésre, a vallásos embereket arra sarkallja, hogy tartózkodjanak a nekik okozott szenvedéstől. Vallási intézményeinknek, mint spirituális indítékaink és tanításaink gondnokainak és hordozóinak alapvető kötelességük, hogy minden néma és sebezhető lény nevében felszólaljanak. Amilyen mértékben nem teljesítik eme kötelességüket, olyan mértékben árulják el küldetésüket és válnak a terror és elnyomás támogatóivá. A cselekvés hiánya az élet védelmében maga is egy cselekedet, egy elfordulás. Másfelé nézve és figyelmen kívül hagyva a védtelen állatok szorult helyzetét, a vallási intézmények támogatják kultúránk embertelen, állatokat tárgyakká redukáló gyakorlatát. Az ártatlan életek kegyetlenséggel szembeni megóvásának szándékos elmulasztása erkölcstelen cselekedet. Mulasztásával a vallás lemond felhatalmazásáról és elherdálja hitelességét, mint valódi erkölcsi és spirituális tekintély.

A vallás elfordulása lehetővé teszi az embertelenségek folytatódását, és törvényesíti a köznép elfordulását. Ez az elfordulás az a paradigmatikus tanulás, amihez kultúránk nagyon ért, különösen, ami az általunk elfogyasztott és használt állatok helyzetét illeti; ez a nem látás, nem törődés, szétkapcsolás és figyelmen kívül hagyás mindennapos tanítása. Ez az elfordulás spirituális halált hoz bárkire, aki ezt gyakorolja. Vallási intézményeink ennek bátorításával megmutatják, milyen messzire tévelyedtek el attól a szenvedélyes irgalomtól és mindent látó kedvességtől, amit azok tanítottak és éltek meg, akiknek spirituális fejlődése és megvilágosodása az ihletet adta magukhoz az intézményekhez. Az összekötöttségünk és az univerzális könyörület vegán etikájának spirituális tanításai amellett, hogy létfontosságúak és átalakító hatásúak, alapvető összhangban állnak a világ vallásainak fő utasításával – azzal, hogy szeressük egymást. Ezek veszélyesek a status quo-ra és felbomlasztják azt az uralkodó paradigmát, ami az elfordulást, öndicsőítést és erőszakot igazolja.

Mindenevőként neheztelhetünk a vegánokra, amiért emlékeztetnek minket az általunk okozott szenvedésre, mert inkább lennénk kényelemben és tartanánk az összes csúfságot elrejtve – bár kényelmünknek semmi köze az igazságossághoz vagy a valódi belső békéhez. Ez a kizárás és szétkapcsolás kényelme, ami borzalmas árral jár. Ételeinket talán azzal magyarázzuk, hogy azt mondjuk, mindig megköszönjük az állat lelkének teste felajánlását, hogy az tápláljon minket. Ha valaki bezárna és kínozna minket, ellopná a gyerekeinket és aztán leszúrna minket, beleegyeznénk-e, amíg ő ezt megköszöni a szellemünknek?

Kényelemben szétkapcsolni és érzéketlenné válni nem egyenlő a belső békével, ami a tudatosságnak, és annak az eredménye, hogy összhangban élünk a tudatosságból fakadó megértéssel.

Ha hiszünk a képtelenségekben, embertelenségeket fogunk elkövetni, és azt továbbadjuk gyermekeinknek, nemzedékről nemzedékre. Erőszakos tetteink sokkal nagyobbat szólnak, mint békés szavaink, és ez az otthonunknak nevezett állattartó kultúra makacs dilemmája. E dilemma megoldásának egyetlen módja, hogy gondolatilag és erkölcsileg magasabb szintre fejlődünk, ahol tetteink nem hazudtolják meg szavainkat és kényszerítenek minket tudattalanságba és tagadásba, hanem inkább összhangban vannak és megerősítik szavainkat és azt az univerzális spirituális tanítást, ami arra tanít minket, hogy szeressük egymást és legyünk irgalmasak a gyengével és sebezhetővel, ahelyett, hogy kihasználnánk és elnyomnánk őket. Mindannyian a végtelen rejtélyes Szellem ünneplései vagyunk, megérdemeljük a tiszteletet és megbecsülést. Ha vallásunk nem hangsúlyozza ezt és foglal magában mindannyiunkat, ideje lecserélni olyan spirituális tanítással és hagyománnyal, amelyik ezt megteszi.

Tartalomjegyzék 

Kedves Látogató! A weboldalon cookie-kat(sütiket) használok, amik segítenek a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában. Kérlek, engedélyezd a sütik használatát, vagy zárd be az oldalt!
Ok