Article Index
1975 nyarának végén, miután végeztem a Colby-n, Ed öcsém és én, húsz és huszonkét évesen elhatároztuk, hogy spirituális zarándokútra indulunk. Kis hátizsákokkal és nagy vágyakkal elhagytuk szüleink Massachusetts-i házát. Áhítoztam arra, hogy spirituálisan mélyebbre jussak, közvetlenül én magam felfedezzem az igazságot, és teljesebb mértékben megértsem ezt az életet a Földön azáltal, hogy spirituális fegyelemmel tudatosan keresem a menekülést az én-tudatosság börtönéből.
Felfedeztünk egy könyvet Ramana Maharshi (1879–1950), egy dél-indiai bölcs életéről és tanításáról. Ő azt ajánlotta, hogy a spirituális megértés elérésének módjaként folyamatosan meditáljunk a „Ki vagyok én?” kérdésen. Ez a gyakorlás annak megértésén alapul, hogy nem pusztán fizikai test, érzések, gondolatok vagy hiedelmek vagyunk, és lehetséges közvetlenül megtapasztalni azt az igazságot, amik vagyunk – ami meghaladja a kondicionálást, illúziót és fizikai halált. Csak olyan mélyen és hitelesen kell kutatnunk e kérdés után, hogy ki vagy mi vagyunk valójában, amennyire csak lehetséges.
Erre fókuszáltam, miközben nyugat felé utaztunk az országban – azt gondoltuk, hogy talán Kaliforniába. Pár hét alatt eljutottunk Buffaloig, és éreztem a meditáció és önvizsgálat új élményének a hatását. Minél mélyebbre tudtam jutni ebben a vizsgálatban, annál mélyebben éreztem kapcsolatomat a fákkal, madarakkal és emberekkel, akiket láttam, és annál nyitottabbnak éreztem magam közös rokonságunk iránt. Folyton azt kérdeztem, hogy „Mi ez az ’én’ pontosan, ami mindig védelmet és kielégülést akar, és önmagát különállónak látja?”
Buffaloban elhatároztuk, hogy délnek fordulunk, és egyáltalán nem keresünk semmilyen autós fuvart, hanem egyszerűen naponta gyalogolunk húsz, harminc kilométert, egyik kisvárostól a másikig, és magunkat amennyire teljesen csak lehet, az univerzum gondjaira bízzuk. Nem volt pénzünk és általában a városok templomainak padlóján laktunk, de az ennivaló valahogy mindig megjelent előttünk. Egyre jobban meggyőződtem a tanítás igazságáról, hogy keresd először Isten Országát, mert akkor minden más megadatik neked, ahogy gyakorlatilag naponta bontakoztak ki előttünk apró csodák szerencsés véletlenek és találkozások formájában, olyan emberekkel, akik nekünk angyaloknak tűntek. Furcsa módon gyakran ők gondolták azt, hogy mi vagyunk angyalok. Úgy tűnt, hogy biztonságunk a teljes kiszolgáltatottságunk, és talán annak a kutatásnak az erőtere, amire koncentráltunk.
Észrevettem, hogy szívem kinyílik mások iránt, és segíteni akarom őket. Néha ez a segítség az elfogadás megtanulása volt, máskor pedig az, hogy nagylelkűek voltunk az időnkkel és energiánkkal, hogy segítsünk és tanácsot nyújtsunk azoknak, akik természetesen megbíztak bennünk és a tanácsunkat kérték. Minden nap néhány órát töltöttünk azzal, hogy csendben ültünk, elmélkedve és kutatva ezt a látszólag végtelen és lehetetlen kérdést: „Ki vagyok én?” A kérdés még akkor is lefoglalta az elmémet, amikor órákon át egyfolytában gyalogoltunk. Miért gondolom, hogy én csak ebben a testben vagyok, és nem vagyok annak az embernek vagy kutyának a testében? Hozzám hasonlóan mindegyiknek van önérdeke, és törekszik arra, hogy azt kapja, amit szeret, és elkerülje, amit nem szeret. Észrevettem, hogy lazul az elképzelés régi, erős szorítása, miszerint én alapvetően különálló vagyok, és elkezdtem látni ugyanezt az „ént” másokban. Képes voltam látni az ő szemükkel, megérteni nézőpontjukat, és érezni érzéseiket. Ez kezdett következményekkel járni.
Egyszer egy barátságos ember egy furcsa kis faházhoz irányított minket egy pataknál, ahol azt mondta, hogy eltölthetünk pár csendes napot, ha akarunk. Odamentünk és letelepedtünk, de nem volt ennivaló, ezért elkezdtünk gyűjtögetni. Találtunk sok vadrépát és néhány nádgyökeret, egyikük sem volt étvágygerjesztő, és mivel voltak ott horgászbotok és Camp Challenge-ben megtanultam horgászni, ezért elhatároztam, hogy fogok pár halat.
Szemerkélt az eső, és az első halat, amit fogtam, az esőkabátom zsebébe tettem, biztos voltam benne, hogy nemsokára elpusztul. Amikor fogtam egy második halat, azt a másik zsebbe tettem. Visszamentem a házikóba vacsorát főzni, és igen büszke voltam magamra. A nádgyökér és vadrépa főtt, és mentem, hogy megpucoljam a halat, de döbbenten láttam, hogy még mindegyik él és rángatózva csapkod. Rájöttem, hogy én ölöm meg őket, de még nem voltak halottak. Erre beugrottak a régi sémák, megragadtam az egyiket és erősen odacsaptam a földhöz. Mint egy rémálomból felébredve, alig hittem el, hogy mit csinálok. Mégis úgy gondoltam, hogy nem tudom abbahagyni. A hal még élt! Még kétszer oda kellett csapnom a földhöz, és aztán a másik halat is, mielőtt megpucolhattam és megfőzhettem őket, és megehettük őket vacsorára.
Éreztem rémületüket és fájdalmukat, és az erőszakot, amit elkövettem e szerencsétlen teremtményekkel szemben, és megfogadtam, hogy soha többé nem horgászok. Az önvizsgálat hajthatatlanul működött, hogy felszínre hozza kondicionált viselkedésemet és képmutatásomat. A régi programozás, hogy ők „csak halak”, teljesen szétesett, és friss szemekkel láttam, mi történik valójában, hogyan léptem be erőszakosan és csalárd módon a világukba, az ártás szándékával. Itt vagyok egy spirituális zarándoklaton, teljes szívemből próbálom közvetlenül megérteni a létezés mélyebb igazságait, és mégis ezzel ellentétesen cselekszem, először becsapva a halakat egy csalival, elrejtve a kegyetlen kampós horgot, és aztán megölve őket.
Másnap Ed és én gyalogoltunk, és bár még keveset tudtam a vegetáriánusságról, kezdtem úgy gondolni, hogy az jobb – sőt szükséges – életmód lenne. Kis vidéki utakon gyalogolva utunkat délnek irányítottuk, New Yorkon át Pennsylvaniaba, aztán Pennsylvanian át West Virginiaba. Majdnem minden este megkerestünk egy helyi lelkészt és egy templomban laktunk, és néha még ételt is felajánlottak. Laktunk hajléktalan szállásokon, börtönökben, otthonokban, kommunákban, mezőkön és erdőkben is. Johnny Appleseednek köszönhetően kis hátizsákunk szinte mindig tele volt almával, és néha láttunk elhagyott kerteket érett cukkinival. Azt vettem észre, hogy kezdtem csökkenteni a húsevést, mikor azt kínáltak, bár aggódtam, hogy nem jutok elég fehérjéhez, ha teljesen visszautasítom.
Időnként, ahogy a vidéki utakon gyalogoltunk, a kutyák fenyegetést jelentettek, gondolom azért, mert a területükre behatoló idegeneknek tekintettek minket. Egyik reggel, ahogy egy vidéki ház mellett mentünk el West Virginiában, egy nagy német juhászkutya bukkant fel, ugatás nélkül, és mögöttünk jött. Megremegtem, amikor hirtelen éreztem, hogy az orra hátul hozzáér a lábamhoz. Sok kilométert mentünk, és ő végig velünk maradt, gyönyörű állat, barátságos és energikus. Mindig előttünk szaladt, és oltalmazónkként működött. Megálltunk ebédelni az út felett egy kis dombon, megettünk pár almát, és aztán meditáltunk nagyjából fél órát, ahogy általában szoktuk. A kutya csendben ott ült velünk, éberen a távolba tekintve, és a béke és erő mélységes érzését sugározta. Nagy áhitattal figyeltük ezt a kutyát! Egyértelműen sikeres meditáló volt. Folytattuk a gyaloglást, és egy kanyaron túljutva láttunk egy házat fölöttünk a dombon – és egy nagy kutyát, aki azonnal lerohant a dombon egyenesen felénk, és úgy tűnt, nem tréfál. Németjuhász barátunk abban a pillanatban pár száz méterrel mögöttünk volt, és micsoda izgalom volt látni, ahogy előrohant mögülünk, a dombon át, és feldöntötte a másik, támadó kutyát, mielőtt az eljuthatott volna hozzánk! A másik kutya néhány szigorú morgásban részesült, majd visszafutott a házához, mi hárman pedig együtt továbbhaladtunk, óriási mértékben élvezve egymás társaságát, míg a nagy kutya végül ránk nézett, megfordult, és elporoszkált vissza az otthona felé. Vajon van-e bárki, akit ne hatna meg ennek a lénynek a szelleme – mégis, ha ketrecben tartják, vagy mint Kínában, csak egy darab ennivaló húsnak látják, vagy mint egy prérifarkast vagy farkast, lelőni való nyűgnek látják, akkor megjelenése és személyisége teljesen láthatatlan lenne.
Hosszú gyaloglásunk délre West Virginia dombjain át Kentucky keleti részébe, és aztán Tennessee-be folytatódott. Az emberek azt gondolták, kalandozunk, hogy lássuk a világot, de nekünk ez egy belső utazás volt. Minden nap a meditáció és önvizsgálat állt a középpontban, mindig visszatérve a jelen pillanathoz, és törekedve a kozmikus tudatosság elérésére. Biztos voltam abban, hogy potenciálisan elérhetőek kell, hogy legyenek a tudatosság magasabb szintjei annál, mint amiket megtapasztaltam és az emberekben láttam. Spirituális tanítók és egyes költők világosan és szenvedélyesen beszéltek a létezésükről.
Ahogy teltek a hetek, egyik dologról a másik után mondtunk le. A váltás cipőt és tartalék ruhát apránként mind elajándékoztuk, ami fokozatosan csökkentette hátizsákunk súlyát. Csodálatosan felszabadító érzés volt megszabadulni a fizikailag kisebb tömegű ragaszkodásoktól is, mint a kis címjegyzéktől, barátokkal szerte az országban, akikről azt gondoltam, meglátogathatjuk őket utunk során. Hamar eldobtam New York állam északi részén, és nemsokára túladtunk a 200 dollár vésztartalékon is, ami négy 50 dollárosként lapult a zsákjainkban. A szemüvegemet is levettem és elraktam, ami igazi kihívás volt, mivel erős szemüveget hordtam, a jobbik szemem dioptriája –5 volt! A világ pár hétig homályos volt, de kezdett észrevehetően feltisztulni, ahogy szemeim és elmém kezdték visszanyerni természetes látóképességüket. Kezdtem felismerni, hogy szemüveg- és kontaktlencse-viselő szokásom volt az, ami látásom romlását okozta, és ez egész életre az optometriai cégek vásárlójává tett volna. Bár először kicsit rémisztő volt eltávolítani azokat a mesterséges akadályokat köztem és a világ között, ez egyre inkább felszabadító érzéssé vált, és mostanra több mint 25 éve nem hordok javító szemüveget.
Ahogy az aranyló ősz napjai teltek és folytattuk gyaloglásunkat délre, kezdtem magam jobban élőnek érezni, mint bármikor korábban. Mintha páncélrétegek váltak volna le. Hirtelen a tiszta öröm hullámai csaptak át rajtam, és úgy éreztem, mintha a szívem abszolút túlcsordulna a boldogságtól. Olyan öröm volt, aminek kevés köze volt ahhoz, amiről mindig azt gondoltam, hogy boldogsággal jár. Nem volt pénzünk, gyakorlatilag tulajdonunk sem, és fogalmunk sem volt, honnan fog jönni a következő étel vagy szállás – akkor miért törtek fel olyan élénken belülről ezek a megmagyarázhatatlan hullámok? Egy dolog biztos volt: az életünket éltük, és nem azt az életet, amit a média képei, szülők, tanárok, rokonok és a hatalom képviselői diktáltak. Ez talán a létezés alapvető öröme volt, ami spontán feltámad, amikor hűek vagyunk a fejlődés belső szólításához. Úgy tűnt, hogy ez a szabadság és áldás erőterét hozta létre körülöttünk, ami védelmező és szinte tapintható volt.
A megértés kutatása volt minden. Valahogyan tudtuk, hogy semmihez se próbáljunk ragaszkodni. Emlékszem egy vasárnapra egy kisvárosban West Virginiában, amikor arra kértek, hogy mi tartsuk a délelőtti leckét a vasárnapi iskola gyerekeinek, és mi azt mondtuk nekik, hogy rátaláltunk arra az igazságra, amit Jézus tanított nekünk: Keresd először az Isten Országát, és minden más megadatik neked. Azután a templom külön gyűjtésbe kezdett, és 30 dolláros meglepetés ajándékot adott nekünk, ahogy elsétáltunk a következő kisváros felé. Másnap, miután vettünk két 5 dolláros ebédet egy étteremben a 30 dolláros nagy szerzeményből, a maradék 20 dollárt borravalóként odaadtuk a pincérnőnek, és újra gyalogoltunk, üres zsebbel és szabad szívvel. Egyszer, amikor elég régóta nem ettünk, és abszolút semmi nem volt a zsákjainkban, láttam egy műanyag csomagot előttünk az út mellett. Egy friss szendvics volt! Minden falatot olyan lassan és hálásan ettünk, ahogy csak tudtuk. A gyaloglás hosszú hónapjai alatt sosem lettünk komolyan éhesek.